Hát, szerintem az egy kalap…
Neeem, vicc volt. :)
27 évet várt a polcon rám, de tegnap előtt elunhatta magát, mert rám esett. Értettem én a célzást, ezt olvasni kell, most!
Először az volt a gondolatom, hogy te jó ég, miért ennyire népszerű ez a könyv? Tovább olvasva rájöttem, hogy miért, és még sok minden másra is.
Soha nem írtak még könyvet, amiben ennyi tömény bölcsesség ilyen kedves és rövid mesében lett volna összefoglalva. Kis iromány és mégis oly nagyság lakozik benne.
Szomorúan szép, avagy szépen szomorú.
A gyermekkor szépségéről szól, és ami még szebbé teszi, az az a felnőtt, aki papírra vetette.
Bármikor is olvasós – mindig sírós. Hiába tocsog vastagon az élete során ráömlesztett sziruptól, mégis jól gyomorszorít…
250 nyelvre fordították le, 140 millió példányban adták el…jobbnak kellene lennie a világnak…
Egy történet, amit mindenkinek meg kell ismernie, hisz az életünk során mindnyájan megmérettetünk, és ha eljön az a perc, tudnunk kell azt, hogy mi a helyes döntés.
Egyike azon írásoknak, melyek valóban olyan szükségesek, mint az ivóvíz a Szaharában tántorgó, kiszáradt embernek, akiben már majd kiszáradt minden, ami emberi és gyermeki. De akiben még van valami, ami a „fölnőttség „ mellett megmaradt, abban újra kutat fakaszt a könyv, a tisztaság kútját…
Jó lenne kicsit mindig gyereknek maradni, látni a kalapban a kígyót és az elefántot, a csillagon a virágot, egymásban a barátot.
Sajnálom azokat a felnőtteket, akik nem látnak túl azon a bizonyos kalapon… :(
Sajnálatos, hogy az ember elfelejti, hogyan kell gyerekként a világra tekinteni.
Millióknak tetszik, idézik, kötelezővé tennék, egyetértenek vele, elérzékenyülnek, olyan egyszerű lenne, mégsem követjük a valóságban etikai iránymutatását, csak visszatesszük a polcra. Most emiatt szomorú lettem. :(
Hiszem, hogy jobb világban élnénk, ha mindannyiunknak lenne egy csukott óriáskígyót ábrázoló rajz a zsebében, melyet kevesen néznének kalapnak.
Igen, ez a mese felnőtteknek szól, hogy figyeljünk a gyerekekre. Szelídítsük meg őket, hogy igazán jól lássanak, hisz nem a felnőtté válással van a probléma…hanem a felejtéssel…
Néha felnézünk a csillagokra. Mindegyik más. Mindegyik különleges. És azokra gondolunk, akik fontosak nekünk és akiknek fontosak vagyunk…
Csodálatos történet a szívről, amely lát és a szemről, amely vak. Olykor csak kinézek az ablakon, és nézem a csillagokat: vajon melyiken lehet egy aranyszínű herceg, a rózsájával, a három vulkánjával, amely közül az egyik már nem működik, de soha nem lehet tudni, és a majomkenyérfáival?
Vajon még most is vár valakire a róka?
És miközben ezen gondolkodok nevetést hallok. Csilingelőt. Onnan, a csillagok felől…
Ez a könyv túl szép és túl ártatlan ehhez a világhoz.
Remélem nagyon sok ember van a világon, akinek megérinti a lelkét a történet egy kisfiúról, aki szeretett egy rózsát.
Ne keresd a kis herceget! Higgy benne!
A „ rózsánkat ” pedig tartsuk az üvegbúra alatt…
( S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjon: írjátok meg nekem, hogy visszajött…)
„ Tudod, hogy a rózsa – te vagy – írta feleségének Antoine – és lehet, hogy nem mindig tudtalak gondozni, de mindig szépnek találtalak. "
Úgy szeretnék elmenni a kis herceg bolygójára és rajzolni neki valamit, amit szeretne… :)
Lehet, hogy elvetemült vagyok, de szeretném egyszer megtanulni fejből az egészet.
De akkor hol maradt mégis az a fél csillag az értékelésből? Nem tudom, talán csak fel kell néznem az égre, és ott a csillagok kacagásában meglelem.
Örülök, hogy részese lehettem ennek a kis utazásnak, biztos vagyok benne, hogy nem utoljára váltottam jegyet a kis herceg bolygójára.