A ​várúr (Hollóárnyék-trilógia 2.) (Vaelin-ciklus 2.) 89% 267 csillagozás

Sajnos elég sok időt kihagytam A vér éneke után, így volt amire már homályosan emlékeztem csak , de ennek ellenére is sikerült elég gyorsan visszarázódnom az eseményekbe. Igaz, hogy az eleje kicsit lassan indult be, de amikor felpörögtek az események letehetetlen volt. Kicsit furcsa volt, hogy Ryan kevesebbet foglalkozik Vaelin-nel és helyette három új szereplő is az előtérbe került, de nekem tetszettek a női karakterek. Viszont A tűzkirálynő előtt újra fogom olvasni az előző részeket,mert szerintem egyben olvasva a sorozat sokkal élvezetesebb lesz.

Hú, de sokat agyaltam, hogy hogyan értékeljem ezt a könyvet!

A vér éneke lenyűgözött, megmutatta, hogy mennyi kraft is van a fantasyben annak dacára, hogy a zsáner toposzai lassan már mind közhellyé silányodnak és hiperrealisztikus patakokban folyik a főszereplők vére és egyéb testnedvei ("kösz", Oba… izé, GRRM).

A második részt érthető módon über-elvárásokkal veszi a kezébe az ember. Én is így voltam vele, és nem azt kaptam, amire számítottam.
Sajnos, és szerencsére.

Sajnos, mert A vér éneke kicsit lassabb tempója szuper hangulatot teremtett, a szereplők hozzám tudtak nőni, évtizedek eseményeit tudtuk követni, és mindez most nagyon hiányzott. És mit kaptunk cserébe?
Itt jön a szerencsére-rész. MÁS hangulatot. MÁS tempót. MÁS szereplőábrázolást.
Ami nagy mániám, azok a női karakterek. Szeretem őket, örülök, ha jól felépített, érdekes női szereplők bukkannak fel, akik nem azért nők, hogy mellek is legyenek a történetben, hanem mert adott közegben érdekesebb egy nő gondolkodása, mentalitása, működése. Itt meg aztán garmadával vannak jó női szereplők! Lyrna hercegnő, Reva, sőt, a nagy favoritom, az északi „barbár” Davoka… Van kiből választani. Az új karakterek érdekesek, elég ritkán éreztem csak azt, hogy „oké, oké, de Vaelinről akarok hallani, mert ő a főhős”, ezek az új szálak kellően érdekesek voltak, és úgyis lehetett tudni, hogy Vaelinhez vezetnek vissza a végén.
Sokkal rövidebb időt mesél el ez a kötet, mint az első – ez pörgősebbé, akciódúsabbá teszi. Itt volt egy kis hiányérzetem, nekem hiányzott kicsit az a kicsit lassú, nyugodt mesélési stílus, amit A vér énekében megszoktam. De ez nem ennek a kötetnek a gyengesége – ha más szerzőt veszek elő egy könyv után, abban is hiányolhatom az előző nekem tetsző tulajdonságait, de ettől az újabban olvasott könyv még nem lesz rosszabb.
Két komoly csacskaságot viszont észleltem: egyszer egy íjász arról beszél, hogy közvetlen közelről jó nyíllal eltalálni valakit. Ilyet szerintem pisztolyos lövész mond leginkább, az íjászok pár száz méterről, ívesen szeretnek lőni.
A másik az, hogy az ostromlott város lakóit meglepik a kőhajítók. Seriously?? Miért, mit gondoltak, mi lesz, epic fedettpályás távolbanézés bajnokság? Vagy még senki nem épített kőhajítót korábban az egész kontinensen?

Most, mindezt végiggondolva nem is látom, miért okozott akkora gondot a csillagozás. Annyit kap, amennyit megérdemel. Hibái és mássága ellenére nem tudom nem a maximummal kitüntetni – én piszkosul élveztem ezt a regényt.
Csak el kellett fogadni, hogy más lesz az élmény. De amint ez megtörtént… állati élvezetes lett.

Az eleje elég unalmasnak bizonyult, főhősünket kicsit mellőzte az író, de aztán lassan felpörögtek az események, mire a végére értünk, szó szerint felforrósodtak. A harmadik rész előtti bevezető kötet ez tulajdonképpen. Minőségében hasonlít Guin könyveihez. Jöhet a harmadik rész.

Sajnos lassan haladtam vele, mert nagyrészt csak utazás közben volt időm olvasni.
De így legalább tovább tartott.
Imádom! Ryan zseniális! És ritkán olvasni ilyen jó csatajeleneteket!
Az elején kicsit szokatlan volt a többféle nézőpont, és hiányzott, hogy többet legyünk Vaelinnel, de aztán Reva, Lyrna és Frentis is elég érdekes karakternek bizonyult, így hamar megbarátkoztam a négy történetszállal.
Nagyon összetett, és nagyon jól kidolgozott a cselekmény, és még annyi, de annyi minden van, amire kíváncsi vagyok!
Alig várom a Tűzkirálynőt, mert hát azért így abbahagyni egy könyvet… Oké, néha én is csinálok ilyet, de na! Ez akkor is galádság!

Még 2014 végén olvastam A vér énekét, szóval nem kevés idő eltelt mire sort kerítettem a folytatásra. A sztori nagy vonalakban még rémlett, de azért igyekeztem a neten utánaolvasni az előzménynek, ám így is maradtak itt-ott homályos foltok az olvasás során. Volt, ami előjött, pl. Frentis háttere, de volt amit szimplán elfogadtam, mert abszolút nem emlékeztem már rá, pl. a Reva apjával történtekre.
Elég éles váltás volt az előző részhez képest, hogy ezúttal Vaelin mellé bejött még három nézőpont karakter, de a cselekmény komplexitása miatt szükség is volt erre. A történet egyébként eleinte elég lassan csordogált, hogy aztán kb. a felénél rákapcsoljon. A részeket ezúttal ismét Verniers elbeszélése vezette fel, így már előre lehetett sejteni, hogy nagy dolgok fognak történni a későbbiek során.
Összességében ez a rész is tetszett, így kíváncsian vágtam bele egyből a harmadik részbe, hogy lássam miként zárja le Ryan a történetet (és a nem túl pozitív értékeléseket látva mit is tolt el…).

Ryan nem tartozik azon szerzők közé, akiknek kifejezetten vadászom a könyveit, de amikor kézbeveszem, akkor vitán felül élvezettel forgatom őket. Bizonyára jobban kedvelném, ha merészebben elkanyarodna a klasszikusoktól és – főleg a világalkotás terén – többet újítana, de a hagyományos epic fantasy írói között ma ő az egyik legerősebb figura.
Már sokan leírták, hogy e kötet áttér a népszerű, többnézőpontos előadásmódra, de egy ilyen terjedelmű könyvben ez inkább előny, mint hátrány – még akkor is, ha néha kissé belebonyolódik a szálak szövésébe, és eleinte találhatunk néhány furcsa, „most hol is tartunk” jellegű átkapcsolást. Általában az a legnagyobb gondom vele, hogy túl sokat vár el az olvasó memóriájától, és fölösleges részletekkel terhel. (Kivéve akkor, amikor jól esne egy fél mondat arról, hogy is volt az előző kötetben, mert akkor persze véletlenül sem segít ki.) A szereplőkkel és a történettel azonban e botlások dacára is remekül bánik, és különösen jól hozza a nagyszabású, epic jeleneteket. (Nem tudom, nekem ez a rész ezerszer „gemmellesebb” volt az elsőnél.)
A mágiával sajnos még mindig nem tudott megfogni: többször is érezni véltem, hogy az áldott – vagy sötét, ami gyakran csupán nézőpont kérdése – erők szeretnének az események középpontjába kerülni, de nem elég érdekesek hozzá, hogy magukra vonják a figyelmet. Hasonlóképpen az országok és kultúrák is elég egyszerű sablonokra vannak felhúzva, többet lehetne kihozni belőlük. (Pláne ilyen terjedelemben.) A várúr így olyan könyv marad, amely hiába nagyon szórakoztató, valószínűleg nem fog hosszú távon megmaradni bennem, mint igazán emlékezetes darab.

Nekem ez most nem jött be annyira, mint szerettem volna. Talán a hossza miatt. Sokszor vettem észre magamon, hogy kicsit unatkozom. Voltak olyan részek amik igazán tetszettek, és azt szerettem volna ha azzal foglalkozunk többet, de mindig kimozdított az író a karakter váltásokkal. A könyv második felében lévő háború/csaták nem voltak számomra elég érdekfeszítőek, nem találtam bennük elég izgalmat. Azt gondolom, hogy ez a könyv egy 400 oldalban egészen jó lett volna, így egy kicsit nekem rétestészta volt.

Sajnos nagyon elhúztam az olvasást, 3 hónapig tartott… :D Összességében tetszett, de sokszor elvesztem a nevek rengetegében és már annyira távoli az első rész, hogy nehezen vettem fel a fonalat. Viszont ha önálló kötetnek tekintem, akkor izgalmas, szerteágazó és jól megírt könyvnek mondom. Hogy ne maradjon ki sok, nekiállok a harmadik résznek is. Remélem az nem tart ilyen sokáig. :D

Viszonylag meglepő, hogy egy klasszikus stílusú, nagyívű, epikus fantasy-sorozatban koncepciót váltson az író: ilyen tekintetben mindenképpen meglepett A várúr; a gond viszont ott kezdődik, hogy szerintem nem előnyére változott.
A vér éneke ugyanis egészen remek munka volt a maga kényelmes stílusában: igazi fejlődésregény, tele érdekes eseménnyel, harccal, intrikával, és közben igen részletesen megismertük Vaelin karakterét. Nem sok eredeti, viszont az ismerőssel sem volt semmi baj.
Ehhez képest A várúr kidobta a jól bevált külső mesélői kerettörténetet (persze ez lehet, hogy egyébként sem működött volna már), rögtön négy nézőpontunk lett (jól megválasztva), és lényegében a maximumra pörgette az akció-faktort – ráadásul irdatlanul hosszúnak bizonyult (valószínűleg később erre fogok leginkább emlékezni). Ez utóbbi már csak azért is érdekes, mert így belegondolva A vér éneke sem rövid, sőt: de A várúr mintha nem találta volna az arányokat, mintha mindenből többet kaptunk volna a kelleténél (különösen csatából), és közben nem éreztem azt, hogy érdemi események történetek volna (pedig de, mégsem volt meg ez az érzetem), ez pedig nagyon rátelepedett az élményre.
Pedig a belépő új figurákról érdekesen mesélt Ryan (minden szálon voltak jól eltalált szereplők), és amikor érdemben történt valami, azt nagyon élveztem (annak ellenére, hogy azért most sem volt sok eredeti benne). De közben nem keltette fel az érdeklődésemet a folytatásra (igazán több is belefért volna a háttérből ebbe a 700 oldalba), pedig hiszem, hogy a zárásra megint képes koncepciót váltani. Vagy legalábbis reménykedem (abban sajnos hiába, hogy rövidebb lesz).
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-06…

A Vér éneke 2014 legjobb könyve lett nálam. Megrázott, teljesen felkavart. Nagyon vártam a folytatást és amikor megjelent, hatalmas örömmel vettem a kezembe a vaskos könyvet. Az első rész nagyon magasra tette a lécet, kíváncsi voltam, hogy a 2.-nak sikerül-e felülmúlnia. Már az első oldalakon kiderült, hogy ez a rész teljesen más mint az első, amelyben Vaelin mesélte el szívszorító történetét. A két nézőpontból itt most öt lett. Általában szeretem a több szálas könyveket, de itt én inkább Vaelinről akartam olvasni. Féltem, hogy csalódni fogok emiatt. Nagy kő esett le a szívemről, amikor hamar rádöbbentem, hogy nem fogok. Mind az 5 szálat imádtam, mindegyik tele volt szívfájdító jelenettel, fájdalommal, bánattal, izgalommal. A belső vívódásokat is nagyon élveztem.

Két problémám volt csak a könyvvel. Egyik a hosszan elnyújtott menetelés. Nem szeretem, amikor a könyv harmadában a szereplők csak mennek, mennek. A másik a rengeteg szereplő. Ebben a részben már annyian voltak, mint egy Trónok harca könyvben és emiatt voltak olyan szereplők, akikre nem sok idő jutott. Ezek miatt gyengébbnek tartom a 2. részt az elsőnél, amelyben egy hibát sem találtam. De a vége miatt érzem, hogy a befejező rész megint nagyon ütős lesz. Csak győzzem kivárni.

Nem 10 pontos, de kihagyhatatlan.

Bővebben:
https://elhaym.wordpress.com/2015/10/02/anthony-ryan-a-…