Hú, de sokat agyaltam, hogy hogyan értékeljem ezt a könyvet!
A vér éneke lenyűgözött, megmutatta, hogy mennyi kraft is van a fantasyben annak dacára, hogy a zsáner toposzai lassan már mind közhellyé silányodnak és hiperrealisztikus patakokban folyik a főszereplők vére és egyéb testnedvei ("kösz", Oba… izé, GRRM).
A második részt érthető módon über-elvárásokkal veszi a kezébe az ember. Én is így voltam vele, és nem azt kaptam, amire számítottam.
Sajnos, és szerencsére.
Sajnos, mert A vér éneke kicsit lassabb tempója szuper hangulatot teremtett, a szereplők hozzám tudtak nőni, évtizedek eseményeit tudtuk követni, és mindez most nagyon hiányzott. És mit kaptunk cserébe?
Itt jön a szerencsére-rész. MÁS hangulatot. MÁS tempót. MÁS szereplőábrázolást.
Ami nagy mániám, azok a női karakterek. Szeretem őket, örülök, ha jól felépített, érdekes női szereplők bukkannak fel, akik nem azért nők, hogy mellek is legyenek a történetben, hanem mert adott közegben érdekesebb egy nő gondolkodása, mentalitása, működése. Itt meg aztán garmadával vannak jó női szereplők! Lyrna hercegnő, Reva, sőt, a nagy favoritom, az északi „barbár” Davoka… Van kiből választani. Az új karakterek érdekesek, elég ritkán éreztem csak azt, hogy „oké, oké, de Vaelinről akarok hallani, mert ő a főhős”, ezek az új szálak kellően érdekesek voltak, és úgyis lehetett tudni, hogy Vaelinhez vezetnek vissza a végén.
Sokkal rövidebb időt mesél el ez a kötet, mint az első – ez pörgősebbé, akciódúsabbá teszi. Itt volt egy kis hiányérzetem, nekem hiányzott kicsit az a kicsit lassú, nyugodt mesélési stílus, amit A vér énekében megszoktam. De ez nem ennek a kötetnek a gyengesége – ha más szerzőt veszek elő egy könyv után, abban is hiányolhatom az előző nekem tetsző tulajdonságait, de ettől az újabban olvasott könyv még nem lesz rosszabb.
Két komoly csacskaságot viszont észleltem: egyszer egy íjász arról beszél, hogy közvetlen közelről jó nyíllal eltalálni valakit. Ilyet szerintem pisztolyos lövész mond leginkább, az íjászok pár száz méterről, ívesen szeretnek lőni.
A másik az, hogy az ostromlott város lakóit meglepik a kőhajítók. Seriously?? Miért, mit gondoltak, mi lesz, epic fedettpályás távolbanézés bajnokság? Vagy még senki nem épített kőhajítót korábban az egész kontinensen?
Most, mindezt végiggondolva nem is látom, miért okozott akkora gondot a csillagozás. Annyit kap, amennyit megérdemel. Hibái és mássága ellenére nem tudom nem a maximummal kitüntetni – én piszkosul élveztem ezt a regényt.
Csak el kellett fogadni, hogy más lesz az élmény. De amint ez megtörtént… állati élvezetes lett.