Justitia 69% 34 csillagozás

A női lélek ábrázolása nehéz meló, főleg férfiként, nem is sikerült, de nyilván diszkrimináló, előítéletes szemmel a karakterépítéshez kellő emberismeretet sem lehet megszerezni. Nem tudom igazából eldönteni, hogy egy talpraesett, vagány szuper képességekkel rendelkező csaj a főszereplő, akit nem sikerült megírni, vagy pont ellenkezőleg, egy labilis, túl nagy hatalmat kapott hősnő-karikatúra, akit nem sikerült tálalni. Mindenesetre világ és a történet ötletes, olyan Különvélemény-Dredd bíró hibrid, aztán a könyv második felére leereszt az egész, jobban jártunk volna, hogyha novella marad.

Őszintén megmondva egy Zsoldos Péter díjas szerzőtől többet vártam, de a kritikákat elolvas nem én vagyok az egyetlen aki kissé csalódott a könyvben. Egyszeri olvasmánynak elmegy, de messze nem hozza azt a színvonalat ami után elégedetten dőlnék hátra. Pedig lett volna rá lehetőség rendesen. A justiták, a Ház, az ugrások az időben, mind mind jó ötletek, de nem lettek elégé kidolgozva. Érzek egy kis asimovi hatást (többszöri ugrás az időben, a Ház egyfajta Második alapítvány is lehetne, a gonosz pedig az Öszvér).

A könyv három részre tagolódik és sajnos fokozatosan süllyed a színvonal. Az utolsó szakasz például már nagyon gyenge. Csak csapódunk ide oda, nincs igazi feszültség, érződik, hogy az író is inkább már csak le akarja tudni a dolgot, nincs kedve rendesen kifejteni a dolgokat vagy drámát kerekíteni a dolgok köré. A történet olyan, mint a könyvben a szerelem: egyszerűen csak megesik. Egyik pillanatról a másikra, szinte ok nélkül lesznek szerelmesek a párok. Nem így kell ezt csinálni.

Van még hova fejlődnie Antal Józsefnek, de nem reménytelen a helyzet. Elvégre kiolvastam a könyvet és nem dobtam a sarokba.

Jól kitalált a világ, érdekes, pörgős a történet, tetszik a visszaemlékezős háttérmesélés, de… Egyrészt fekete pont az szerkesztőnek, aki pár helyen meghúzhatta volna a félig hangutánzó szavakból álló dialógusokat (érdekes, csak az elején voltak ilyenek…), másrészt több szereplős beszélgetésekkor érzékeltethette volna, hogy éppen mikor ki beszél, ugyanis eléggé követhetetlen volt néha… Másrészt azért, mert nő a főszereplő, még nem kellene egy hisztis önző picsának beállítani. Főleg, hogy ez az indulatosság és makacsság ellentétben áll a gyerekkorában kapott mentális és fizikai kiképzéssel.
Egy alaposabb átnézéssel a hibák nagy része kiküszöbölhető lett volna, és sokkal élvezetesebb lett volna a könyv.

A mindenhonnan összeollózott SF elemeket remekül gyúrta össze a szerző, kellemes, szórakoztató, itt-ott belegondolós fantasztikus regény lett belőle. De valójában sem a filozófiai nagyon mélyen szántást, sem a művészi irodalmiságot, sem az eSeFesen természet- avagy társadalomtudományos realitást nem láttam benne, de még szórakoztató kalandregényként is csak egy skiccnek éreztem.
Bővebben: http://moszat.eu/Antal_Jozsef

A világ érdekes, egész jól felépített, de nekem nagyon zavaró, hogy a végét eg rendes brazil szappanopera is megirigyelné…

A szerző méltán kaphatta a Zsoldos Péter-díjat, ez a könyve legalábbis arról árulkodik.
Ötletei jók, meseszövése ébren tartja az érdeklődést, – legalábbis az enyémet -,stílusa lebilincselő.
A női főszereplő lelkivilágát, vívódásait nem annyira sikerült hitelesen ábrázolnia, ezért nem adhatok öt csillagot.

Ami azt illeti, rosszabbra számítottam, lehet hogy a magyar írókkal szembeni (hibás?) óvatos beidegződésem miatt. Kellemes meglepetés volt, hiába nem voltak magasak az elvárásaim. Legfőképpen attól féltem, hogy tele lesz unalmas részekkel, és emiatt ellaposodik a fülszövegben felvázolt ötletesnek tűnő sztori.
Szerencsre nem így lett, és bár szoknom kellett a stílust és a rengeteg monológot, illetve gondolati síkon zajló párbeszédet, mindent egybevetve tetszett.
Maga az alapötlet simán felveszi a versenyt a hasonló témájú külföldi könyvekkel, pozitív hogy nőnemű a főhős, érdekfeszítő volt az író által elképzelt világ, ahol egyes technológiák tabuk, míg a többi nem vette át oly mértékben az irányítást, ahogy az ember egy ilyen jövőkép esetében várná, a vallásnak, spiritualitásnak pedig komolyabb szerepe van. Ezzel együtt elég sok elemet felvonultat az író a műfaji eszköztárból,spoiler szerintem érdekes hangulatot sikerült kreálni.
Mivel mindent a főhősnő szemszögéből látunk, aki mellesleg vak, sajátos lesz a narráció. Az ő emlékein, párbeszédein, monológjain és gondolatain keresztül bontakozik ki minden, ami azzal jár, hogy könnyű elveszteni a fonalat. Szinte minden karaktertípus képviselteti magát, az egyedi nézőpont miatt értelemszerűen gyakran nem elég kidolgozottan. Ami személy szerint leginkább zavart, az a közbevetések hiánya a párbeszédeknél, többször előfordult, hogy nem tudtam, hogy éppen ki beszél, az ömlesztett gondolatfolyamokat inkább nem is említem.
A főszereplő karaktere enyhén szólva instabil érzelmileg, a legjobb szó talán az lenne rá hogy neurotikus, ha nem tudnám hogy férfi írta a könyvet, komolyan át kéne gondolnom a női agyról eddig gyűjtött benyomásaim. Nálam negatívum, hogy szereti az üres locsogást-fecsegést, ami egyáltalán nem viszi előre a történetet, de erre már sokszor csak akkor jön rá az olvasó, ha végigért az adott szövegblokkon. Túl sokat tudunk meg róla, és gyakran túl keveset más kulcsszereplőkről, itt véleményem szerint egy jobb egyensúlyt kellett volna találni.
Úgy érzem, hogy a vége egy kicsit összecsapott, főleg a regény többi részéhez képest, ez további mínusz fél csillag nálam, ezzel együtt azt hiszem, fogok még az írótól olvasni.