„A rossz mindig lehetséges. A jóság örök érvényűen nehéz.”
Az idei év harmadik „híres” vámpíros története. A három közül (Alkonyat-széria-Drakula -ez) fölényesen nyert Rice könyve, bár a Drakula sokkal sötétebb, klasszikusabb hangulatú és összességében mindegyik vámpírtörténet más és más, korának megfelelőbb. A film nagy kedvencem, viszont azt kell mondjam, a könyv sokkal-sokkal árnyaltabb, egészen más karakterként jelenik meg Lestat (azt hiszem, nem volt jó választás a szerepet Tom Cruisera osztani, hiszen az előtte való szerepei tükrében sokkal „kedvesebbre” sikerült a karaktere). A könyvbeli karakter sokkal számítóbb és szinte kiszámíthatatlan és zsarnokoskodó, elnyomóbb is, csupán azt találtam furcsának, hogy apját mégis ellátja és védelmezi (hideg karakterébe nekem nem illett be a gondoskodás fogalma). Ugyanakkor intelligencáját tekintve (üzleti érzék, stb.) meglehetősen leminősül az olvasó szemében.
„A vámpírlét a bosszút jelentette számára. Bosszút maga az élet ellen. Az életek kioltása bosszú volt számára, semmi más. Nem csoda hát, hogy nem értékelt semmit. A vámpírlét leghalványabb árnyalatai sem voltak elérhetőek számára, mivel mániákus bosszúszomjjal összpontosította figyelmét a maga mögött hagyott halandó életre. Gyűlölettől emésztve nézett vissza. Irigységtől emésztve, semmi sem nyerte meg a tetszését, csak az, amit másoktól elvehetett. Ha aztán az övé lett, elhidegült iránta, elégedetlen volt vele, mivel az illető dolgot nem önmagáért szerette, s inkább valami másra kezdett vadászni. Bosszú elvakult, meddő, hitvány bosszúvágy.”
Louis válaszokat akar és keres, s időbe telik, míg elkezdi megérteni, hogy a vámpírlétben csak úgy kap nyugalmat, ha embervért fogyaszt és gyilkol ő is. Ugyanakkor szabadulni vágyik Lestattól, Claudia megjelenésével azonban minden megváltozik. A kislány igazi szörnyeteggé válik rövid idő alatt, azonban az idő múlásával felnőttként gyermektestre van kárhoztatva, s ez gyilkos bosszúra sarkallja Lestat ellen.
„Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér;
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár;
sápadt lepra, Eleven Halál,
és dermed tőle a vér.”
Louis és Claudia bejárják Európát, a filmből nem ismert részeket kaphatunk kelet-európai vámpírkeresésükről (kár is, hogy kimaradt a filmből). Aztán jön Párizs, Armand és Santiago, valamint a vámpírszínház. Armand, mint a legöregebb élő vámpír próbál válaszokkal szolgálni Louis-nak…
„…valójában minden változik, kivéve magát a vámpírt; az ő kivételével minden romlik és torzul. Egy rugalmatlan, de akár még hajlékony szellem számára is az öröklét előbb vagy utóbb reménytelenül érthetetlen és értéktelen alakzatok és formák bolondokházának tűnik, ahol büntetését kell letöltenie. Egy este a vámpír felkel, és rádöbben arra, amitől talán már évtizedek óta retteg; hogy egyszerűen nem akar többé élni. Hogy bármilyen életstílus vagy divat tette vonzóvá számára a halhatatlanságot, az eltűnt a föld színéről. És a kétségbeeséstől többé nincs semmi más menekvése, csak a gyilkolás. És az ilyen vámpír elmegy, hogy meghaljon. Senki sem fogja megtalálni a maradányait. Senki sem fogja tudni, hova ment.”
Louis „képessége”, az emberekkel kapcsolatos, még élő érzelmei minden vámpírt csodálkozásra késztet, Armand pedig magának akarja. Közöttük azonban ott van Claudia, aki bár el akar menni, nem lépnek időben. Louis-ból – Claudia kérése nyomán – az utolsó emberi szikra is kiveszik spoiler.
A könyv sokkal mélyebben próbálja feltárni a vámpírok lelkivilágát és kilátásait, megmutatva, hogy nem is olyan könnyű örök kárhozatra ítéltetve élni évszázadokon keresztül, s hogy ez csak keveseknek sikerül. Mindenképp ajánlom olvasásra, akkor is (sőt!) ha már láttátok a filmet!