A ​Kárhozottak Királynője (Vámpírkrónikák 3.) 279 csillagozás

Anne Rice: A Kárhozottak Királynője Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

    Lestat, a vámpír merőben más szemszögből tárta elénk a vámpírok életét és eredetét saját regényében, mint annak előtte Louis az Interjú a vámpírralban. A vérivó halhatatlanok származásának teljes története azonban még annál is összetettebb, mint ahogy azt Lestat ismeri, és szorosan összefonódik két másik „természetfeletti” életforma, a szellemek és a boszorkányok létével.
    Miközben Lestat rockbandája minden korábbi tabut megszegve telekürtöli a világot a halhatatlanok eddig eltitkolt létével, a múlt ködéből előbukkannak a legősibbek, az elsőként lett vérivók, hogy helyükre tegyék a modern világ nagyszájú, hangos vámpírjait.

Eredeti megjelenés éve: 1988

Tartalomjegyzék

>!
Szukits, Szeged, 2012
418 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634972587 · Fordította: Sóvágó Katalin
>!
Dáin, Szeged, 2000
492 oldal · keménytáblás · ISBN: 9638614005 · Fordította: Sóvágó Katalin

Kapcsolódó zóna

!

Vámpírkrónikák

46 tag · 13 karc · Utolsó karc: 2021. december 5., 16:37 · Bővebben


Enciklopédia 22

Szereplők népszerűség szerint

Lestat de Lioncourt · Armand · Marius de Romanus · Akasa · Daniel Molloy


Kedvencelte 56

Most olvassa 14

Várólistára tette 134

Kívánságlistára tette 112

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Ruby_εïз IP>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Anne Rice fantasztikus író, fantasztikus karakterei vannak. Noha ugrottam egy részt a sorozaton belül, de így is érthető volt a cselekmény.
A film szívem csücske megjelenése óta, kívülről fújom a zenéit, szóval ideje volt elolvasni a könyvet is. Eléggé más lett a film. Adott elég sok pluszt hozzá a könyv, mivel ez több szálon fut.
Eszméletlen jók az eredettörténetek, a hangulat, a szöveg. Szóval hatalmas élmény volt elolvasni. Nagyon tetszett!

Risus P>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Ezt a könyvet régóta el szerettem volna olvasni, és most sikerült!
Bevallom, hogy nagyon (!) féltem a könyvtől, na nem a tartalmi részétől, hanem a filmes verzió miatt! Az a film sokkolt, de nem jó értelemben. Na mindegy, tehát én egy kósza pillanatban és egy kihívásnak köszönhetően elkezdtem olvasni a könyvet.
Ha olvasod az értékelésemet köszönöm és láttad a filmet, akkor nyugi, köszönő viszonyban sincsenek egymással. De komolyan, olvasom és azon tanakodtam, hogy ez biztos, hogy ugyan az a történet lenne? Amíg Jesse fel nem bukkant a történet majdnem felénél, addig biztosra vettem, hogy csak a cím azonos és majdnem.
A történet számomra még így is hogy volt némi fogalmam a történetről a koncertes résznél állt össze, mert addig több szálon futott és ott volt a találkozás.
Ami nekem nagyon tetszett a történetben, hogy hogy és miként lettek a vámpírok. Nem egy tipikus mai vámpír regény, ami miatt még több plusz pontot érdemelt.

5 hozzászólás
_ada>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Valamikor 1000 éve láttam a filmet, és teljes bizonyossággal kijelenthetem, a könyvnek alig van köze hozzá! Nagyon pozitívan csalódtam az egészben. A történet izgalmas, minden főbb szereplő hangot kap off, a befejezés pedig még sok jó kalandot ígér. spoiler. Odáig vagyok mindenféle könyves mitológiáért, és azt kell mondanom, Rice remekül kidolgozta az Ikrek és az Anya sztoriját. Csak úgy habzsoltam azokat a részeket. Voltak kicsit lassabb fejezetek, Pandoráé, Jenks Bébié, amelyeket feleslesenek éreztem, de ettől eltekintve minden tetszett!

Papusz>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Anne Rice legfőbb erőssége, hogy a világa nagyon is hihető, mert a halandó világba és történelembe ágyazza bele a halhatatlanokat. Ebben a kötetben még jobban megszerettem a szereplőket, és már azt sem éreztem, hogy széthullik a sok szál miatt (ahogy anno a Lestatról gondoltam).

1 hozzászólás
DeathQueen>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

„Vannak dolgok, amikre nem akarunk emlékezni.”

A mostani olvasási tempómat számítva mondhatni egész hamar kiolvastam a könyvet. Mondjuk többször is meg kellett állnom benne és valami „vidámabbat” kellett olvassak, mert egyszerűen nem bírtam. Ezért történt a fél csillag levonás. Voltak a könyvben izgalmas és kevésbé izgalmas részek is. Pár helyen elég részletesen volt leírva minden, de ez nem nagyon zavart (lehet másokat igen). A könyvben a kedvenc karakterem Marius volt. őt nem tudta senki sem túlszárnyalni. Még Akasa sem, pedig őt is eléggé megkedveltem. Az ikrek legendája érdekes volt, a többiek története annyira nem kötött le.

ladybird12>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Hát kemény egy olvasmány volt. Anne Rice írása és nyelvezete egyedi. Kissé megköveteli az alapos figyelmet, főleg, hogy még új karakterek is beléptek a történetbe. Lestat sikeresen maradt a csúcson, ámbár az ő szerepe itt megritkult és inkább az újak kapták a több jelenetet. Akasa története érdekes volt és tetszett Marius meg Armand részei is. Jesse is egy izgalmas szálat hozott a könyvbe és a kapcsolata a vámpírokkal eléggé különleges. Furcsa és kivételes alkalom, hogy nincs egy könyvbe olyan szereplő, akit nem kedveltem. Kellemes olvasás volt az elejétől a végéig. spoiler Valahogy kissé kuszának éreztem magam a végén, de jó volt elolvasni.

Zimnaja IP>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Lenyűgözött Akasa. Anne Rice olyan módon képes bemutatni a szereplőit, ahogy senki más. Magad előtt látod és annak ellenére, hogy halhatatlan gyilkológépekről van szó, megkedveled és akarsz még olvasni róla. Vagy csak én vagyok így vele? :)

3 hozzászólás
Lancaster>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Az egyik legjobb a sorozatban. Akasha feltűnését már alig vártam, és Rice a legjobb mitológiát építi fel ebben a könyvben a vámpírok köré.

sirszalhasogato P>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Nem sokat tudtam várni a Lestat után, mert nagyon hiányzott a következő olvasmányaimból a vér (legyenek bármily kegyetlenek is, ugye, Xeno?). Rice két könyv alatt valahogy belémszuggerálta (vagy visszahozta) az igényt a csöpögő, fröcsögő, csordogáló, elfolyó, keringő Élet iránt. Nos megkaptam, amire vágytam, meg azt is, amire kevésbé: tulajdonosuktól elválasztott testrészek színes gyülekezetét.
Ha már gyülekezet, a karakterek elég szimpatikusak lettek, nem is sikerült eldönteni, kivel tudok leginkább azonosulni… Haiman? Marius? Lestat? (Erikről viszont semmit nem tudtunk meg. Vagy csak átaludtam azt a részt?) És bár az egzisztenciális fenyegetettségük kevésbé volt átérezhető, viszont végre elértük a Morális Vívódások tengerét, amit a sorozat egyik nagy erényének tartanak, ahogy nézem, de eddig csak pár felvillanó képünk volt belőle.
spoiler
A cselekmény eléggé lekötött, a kedvencem talán a Talamascás szál lett spoiler, de azt továbbra sem értem, Louis az Interjú-végi kiégett, amorális állapotából hogyan jött helyre ilyen rövid idő alatt…

Demonshadow>!
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője

Nagyon sokáig kívánságlistán csücsült nálam ez a könyv, mert egyrészt gyönyörű a kiadás, imádom Egyiptomot, valamint nagyon érdekelt, hogy mi lehet a történet folytatása. A legfontosabb dolgot most előre leszögezném: bárki, ismétlem, bárki megkérdezi, hogy melyik a kedvenc vámpíros filmem (annak ellenére, hogy herótom van az ilyenektől), gondolkozás nélkül vágom rá, hogy az Interjú a vámpírral. Nem a felvonultatott színészgárda miatt, hanem mert olyannyira magával ragadó az elejétől a végéig, túllépve azon, hogy a végét némiképp beárnyékolja Armand, mert őt szívből utálom. (De lehet, hogy csak az Antonio Banderas megformálta alak nem jön be kezdettől fogva.) Persze, láttam én A Kárhozottak Királynőjét is, arra viszont közel sem mondanám azt, hogy mennyire fantasztikus. Tipikus hollywoodi giccsparádé, közelébe sem ér az első filmnek, mégis megszámlálhatatlanul sokszor láttam. Így hát nagyon kíváncsi voltam rá, hogy az első film könyvhűségéhez képest mit sikerült megtartani a kötetből. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha lelövöm a poént, hogy kábé semmit. Nagyítóval kellett keresni a hasonlóságokat, mert a filmbéli kliséhalmaz helyett itt egészen más kaptunk, ám de arra se mondanám azt, hogy feltétlenül jó volt. Visszakanyarodva a kezdethez… Sokáig nagyon akartam ezt a könyvet, aztán az Interjú a vámpírral és a Lestat a vámpír után végleg letettem róla, mert még az első könyvet nagyjából szerettem, addig a második rettenetesen untatott. Már akkor tudtam, hogy Anne Rice nagyon szereti túlrészletezni, túlírni a dolgokat, ezért eszembe se jutott, hogy kezembe vegyem a harmadik kötetet, nemhogy végigrágjam magam az egész Vámpírkrónikán. (Bár erős volt a csábítás, hogy a Lestat herceget beszerezzem, mert gyönyörű a borító, ám olyan sok volt a rossz vélemény róla, hogy erről is letettem.) Aztán adott volt a helyzet, hogy párszáz forintért beszerezhettem, így végül megadtam magam. Legyen, megveszem és bizony el is olvasom. Az már persze csak hab volt a tortán, hogy vagy az én kötetemmel van egyedül baj, vagy szériahibás az első kiadás, mert a kötet felénél, Az ikrek története I. részében jó néhány oldal hófehér. Nem, nem fölös oldalakkal van megtoldva, hanem hiányoznak szövegrészek. Még szerencse, hogy a Google a barátunk és ingyen találtam egy nem hibás kiadású változatot, hogy ezeket a részeket ki lehessen pótolni valahonnét… És akkor ez még csak az első „pozitívum” a könyvet illetően.
Ha az első két kötet esetében azt mertem mondani, mennyire dagályos a megfogalmazás, hát itt már végtelenül elszaladtak a lovak az írónővel. És itt most nem a szépirodalmi színvonalú megfogalmazásokra gondolok, mert azok bizonyos gyönyörűek voltak, öröm volt olvasni, valamint hajdani magyar szakos hallgatóként még én éreztem magam kellemetlenül, amikor az értelmező kéziszótárt ki kellett készítenem emellé, hogy minden egyes szót értsek belőle, ugyanis több szó létezéséről nem is tudtam. De hát holtig tanul az ember, ennyivel is okosabbak lettünk. A baj azonban ott volt, hogy hiányoltam egy igazán véreskezű szerkesztőt az írónő mellől, aki kihúzta volna… mondjuk a könyv felét. Értem én, hogy fontos a részletgazdagság, hogy minden mindennel összekapcsolódhasson, de itt közel sem erről volt szó. Úgy éreztem magam, mintha egy Agatha Christie regényt olvasok, ahol Miss Marple meséli a történetet, és úton-útfélen ejt egy-egy vargakanyart, aztán az olvasó már teljesen elunja, mikor tudja meg, hogy ki a gyilkos, a végén már nem is érdekli. Itt is alapvetően az volt a probléma, hogy nagyon sok olyan dolgot tudtunk meg emberekről, amiket nyugodtan elmesélhetett volna a vámpírok nevére keresztelt kötetekben, mert így túl sok volt a felesleges szócséplés. Arról nem is beszélve, hogy ezek közül az elhintett információk közül mindössze az ikrek történetének volt jelentősége, ami meg túl lett lihegve, mert a könyvben vagy harmincszor, negyvenszer biztos, hogy végig lett mesélve. (Kár, hogy nem striguláztam.) Így például totál feleslegesnek éreztem azt, amikor olyan ember fejébe pillanthattunk bele, aki amúgy húsz-harminc oldallal később amúgy is feldobta a talpát. Azt meg ugyan minek?
Emellett ott volt az az idegesítő tény, hogy folyton mindenki csak tépte a száját, de nem csináltak semmit. Lestat és Akasa is jó hosszasan beszélgettek, a többi vámpír is jó hosszasan beszélgetett. Aztán amikor a tettek mezejére léptek, pár oldalon belül lezavarták az egészet, hogy után azon töprengjenek, hosszú száz oldalakon keresztül emésszék a történteket. Ja, és természetesen bőgjenek minden egyes szélfuvallattól. Lestat számomra mindig is egy erős, agresszív, magabiztos vámpír képét adta, ebben a kötetben meg jobbra-balra picsogott és nyavalygott mindenért. Mintha a karaktere teljesen összefolyt volna Louis önvádaskodó, önmarcangoló, depresszív énjével. Egyébként azt pedig kifejezetten sajnáltam, hogy mivel az írónő az összes neves, ősöreg vámpírját összecsődítette, nem igazán sikerült megismernem, megszeretnem őket. Ehhez mégis túl keveset kaptam belőlük, és túl sokat azokból, amikre nem voltam kíváncsi.
A könyv mentségére legyen mondva, hogy az Egyiptomban játszódó részeket, tehát konkrétan a visszaemlékezéseket nagyon szerettem. Érdekesek, izgalmasak voltak, és örültem annak, hogy Anne Rice próbálta beleépíteni a valóságot oly’ módon, hogy akkor váltottak át a kannibalizmusról a halottak bebalzsamozására, hogy milyen építészeti megoldásokat találtak ki, hogyan örökítették meg a mindennapokat, milyen szerepet játszott a művészet. Kissé ellentmondásosnak éreztem utóbbit, mert míg a falfestményekről, agyagtáblákról szerettem olvasni, addig Lestat dalszövegeit, valamint a fejezetelválasztó versrészleteket legszívesebben átlapoztam volna. Azért is örültem ezeknek a flashbackeknek, mert így sokkal árnyaltabb képet kaphattunk Akasa jelleméről. Hiába destruktív, hatalomvágyó, halandóként ő is ugyanolyan gyarló volt, mint mindenki más. Ja, és persze rendkívüli mód hisztis, de ezen ne csodálkozzunk, hiszen korona volt a fején, jó helyre tette le a fenekét, és arra fordította az uralkodó a fejét, amerre éppen ő akarta. Akasát tehát kívül-belül megismerhettük, ellenben nekem Enkilt tekintve hiányérzetem volt, picit örültem volna, ha többet kapok belőle, ha jobban megismerhetem uralkodását és elveit, eltekintve attól, hogy úgyis az volt, amit az uralkodónő akart.
Szóval összességében lehet, hogy nagyívű, nagyvolumenű, ráadásul olyan gondolatokat vet el az olvasó fejében, amikre korábban nem is gondolt, mindent egybevéve mégis a csalódás keserű ízét hagyta a szájamban. (Csakhogy hű legyek a régies alakokhoz.) Hiába élveztem ezt a „nyírjuk ki a férfiakat, és akkor béke lesz vonalat” (no, nem azért, mert egyetértenék vele, hanem mert számomra teljesen új volt), Akasa magány miatti korlátoltságát sehogy se tudtam megemészteni. Vagy talán csak nekem nem sikerült megérteni, hogy hiába szálltam meg a rontó szellem, attól még ugyanolyan emberi maradt, mint volt? A könyv szempontjából mindegy is, mert sajnos se így, se úgy nem fog változtatni az összbenyomásom, ami csak egy erős közepest üt meg a mindent elkövető „úgyse fogod hamar kivégezni ezt a kötetet” megkomponáltságával.


Népszerű idézetek

Lélle P>!

– […] Ha közénk tartoznál, égő gyertya lennél a sötétségben.

90. oldal, Első rész - Az út Lestat-hoz, a vámpírhoz (Szukits, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Armand · Daniel Molloy
aled>!

…az eggyéválás nagy tánca, mikor az áldozat gyengül, én pedig kitárulok, nyeldekelve a halált, amely egy töredék pillanatra olyan hatalmasan ragyog, akár az élet.

aled>!

Ez a kor lényege; minden korábbinál gyakorlatiasabb halandói csökönyösen elutasítják a csodát.

Jean>!

Változunk és mégsem változunk. Bölcsek leszünk, de gyarlók maradunk. Csak emberek vagyunk, akármeddig húzzuk. Ez benne a csoda és az átok.

294. oldal

Lélle P>!

[…] egyikünket sem változtatja meg az idő, legfeljebb még jobban kiteljesedik bennünk a lényeg.

11. oldal (Szukits, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: idő
2 hozzászólás
csillagka>!

Ez a kor iszonytatóan magányos. De igen, figyelj csak ide. Mi annak idején hatosával-hetesével laktunk egy szobában, mikor még az élőkhöz tartoztam. Embertenger hömpölygött a városok utcáin, ma pedig ezekben a magasházakban eltompult lelkek kísértenek fényűző elszigeteltségben, és a televízió ablakán át bámulják, hogyan ölelkezik-csókolózik egy másik világ. Ahol ekkora a magány, ott mindenképpen létre kell jönnie valamilyen nagy, közös ismeretanyagnak, a tudás újfajta szintjének, kíváncsi szkepticizmusnak.

91. oldal

_ada>!

– Micsoda gazember vagy te! – súgta. – A régi adomát juttatod eszembe Nagy Sándorról. Sírt, mikor nem maradt több világ, amit meghódítson. Te is sírni fogsz, ha nem lesz több szabály, amelyet megsérthess?

Kapcsolódó szócikkek: Lestat de Lioncourt · Nagy Sándor
_ada>!

Nem, soha többé kinyilatkoztatást, jelenést, közbeavatkozást – ez volt a közös fogadalom. És kéretik feltakarítani ölés után.

Lélle P>!

Szörnyű igazság ez, hogy a szenvedés elmélyíti tüzünket, felragyogtatja színeinket, zengőbbé teszi szavainkat. Mármint ha nem pusztít el, ha nem perzseli föl derűlátásunkat és bátorságunkat […]

11. oldal (Szukits, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Lestat de Lioncourt · szenvedés
_ada>!

Nem vagyunk angyalok, Akasa, nem vagyunk istenek. Legtöbben csak arra vágyunk, hogy emberek lehessünk.


A sorozat következő kötete

Vámpírkrónikák sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen King: A Setét Torony – Varázsló és üveg
Stephen King: Borzalmak városa
Stephen King: Álom doktor
Leigh Bardugo: Ninth House – A kilencedik ház
Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár
Joe Hill: NOS4A2
Stephen King – Owen King: Csipkerózsikák
Meiszner Krisztina: MásValaki problémája
Stephen King: Nem jön szememre álom
Philip José Farmer: A bestia képmása