A ​hegedű 66% 41 csillagozás

Elég fura és groteszk az egész alaptörténet. Nem is tudjuk meg miért kellett Trianának úgy élnie ahogy. Vontatott az egész, a hosszú és unalmas leírások szerintem fölösleges, nem ad többet a műhöz, viszont szenvedtem vele.

Anne Rice-t akartam olvasni, természetesen az Interjú a vámpírral című könyvét. De nem volt a könyvtárban, csak ez. Gondoltam, nosza. A molyos értékelések miatt féltem kicsit a könyvtől, de szerencsére pozitívan csalódtam benne.
A történet lassan hömpölyög, az igaz, de valahogy jól is van ez így, ez illik a komolyzenéhez, az egésznek a hangulatához. Bár azt a többi értékelőhöz hasonlóan én sem tudom megérteni, hogy miért vádolja magát Triana mindenért.
Kitérnék Anne Rice stílusára is. A fordításon keresztül is érződik, hogy ért a szavakhoz, szinte muzsikál velük. Fürdött a lelkem a szavaiban, ha lehet ilyet mondani.
Összefoglalva, sikeres volt első találkozásom Anne Rice-szal. Alig várom, hogy további könyveit is olvashassam.

Hű, hát, mondhatni rendesen megszenvedtem ezzel a könyvvel. nem csak azért, mert lassan lehet olvasni – számomra ez jellemző Anne Rice más könyveire is – , az ok, amiért szenvedtem a főszereplővel együtt, a tartalma volt.
Maga a regény fantasztikusan van megírva, nem csalódtam Anne Rice-ban – most sem. A leíró részek gyönyörűek, az érzelmeket szépen tudja érzékeltetni, a szavakkal ügyesen bánik, de azt kell mondjam, hogy a mostani témája nemcsak nehéz, és bonyolult volt, de még nehézkes is, amitől az olvasás lassan, és gyötrelmesen haladt.
Amit legjobban kifogásoltam rajta, hogy az első száz, százötven oldalba körülbelül ugyanarról van szó. Csak azután lendülnek be a dolgok, ami már gördülékenyebben megy, miután fény derül a főszereplők múltjára az okok máris világosabbak, és kevesebb lesz, az addig nagyon jellemző színtiszta szenvedés, amivel – számomra legalábbis – nehéz volt azonosulnom.
Ezen a hibán kívül – ami rontotta a könyv minőségét – minden rendben volt, remek könyv volt, de érzéseim szerint nem a közeljövőben fogom újra elővenni.

Izgalmas történet egyedi koncepcióban. Az írói stílus továbbra is tökéletes és páratlan, tele magas röptű filozófiai gondolatokkal. A könyv segít elmerülni egy rég elfeledett kor páratlan világába, a rizsporos parókák, arannyal bevont falú színpompás épületek sűrűjébe ahol a zene sűrűn gomolygó füstje megmérgezi az ifjú Stefan lelkét, aki Trianával karöltve bolyongja végig e múltba vesző fájdalmas labirintust áldozatot, harcot, szívet tépő emlékek szorongatását leküzdve. Azonban se a történet, se a karakterek nem voltak számomra annyira magával ragadóak.

Teljesen más, mint a szokásos Anne Rice. Más a témája, de hasonló a stílusa. Triana sokat ostorozta önmagát a múlt hibái miatt, Stefan pedig kínozta. Imádom Stefant, bár nem mindenhol értem felbukkanásának okát. Néhol zavaros a történet, ami miatt sajnos meg kell vonnom fél csillagot. Nagyon szépen kidolgozottak voltak a képek, szinte elhittem, hogy ezeket én is láthatom.

Az elején kezdődő nyomasztó történet kicsit megijesztett. Úgy voltam vele, ahogy biztosan ti is éreztétek már: ezt a könyvet nem biztos, hogy most kéne elolvasnom…
Aztán mégis érdekfeszítő lett, eszembe jutott egy nem rég fiatalon (32) meghalt ismerősöm, a könyv 1/3-ánál újabb szintén fiatalon (48) elhunyt ismerősöm halál híre ért. Puszta véletlen, mégis más fényt vetett az olvasásomra. Lélegzetvisszafojtva éltem át pár részt. Hallottam minden hangfoszlányt. A tökéletes dallamot, a hangolást, bár néha nekem fájt, ahogy erőteljesen szorították a hegedűt! Megelevenedett előttem az egész történet.
Nem egy könnyű olvasmány, sok gondolatot ébresztett fel bennem is. A halálhoz való hozzáállás, feldolgozás, félelem, a családi kötelék és viszonyok, amiket az ember újra és újra lepörget, hogyan kellett volna másképp csinálni…

Régen nagyon szerettem Anne Ricet és most nem nagyon tudom eldönteni, hogy már nem szeretem annyira vagy csak ez a könyve nem nekem szól teljesen. Nagyon érdekes volt az alapötlet, nagyon jó párbeszédek voltak benne, nagyon jó jeleneteket dolgozott ki, de nagyon sokszor éreztem azt, hogy túl lassú nekem az egész, hogy túl sok a rizsa, túl hosszúak és feleslegesek a leírások. Tulajdonképpen ha kiszedném a könyvből azokat a részeket, amiket untam, akkor egy jó 100 oldallal rövidebb lenne, a maradék 150 oldalt viszont imádnám.

Vegyes érzéseim vannak a történettel kapcsolatban…
A könyv első száz oldala Triana hol tébolyodott, hol csendesebb gyászfeldolgozása, gyászolja a jelenben elveszett férjét, gyászolja a múltban elvesztett első férjétől született gyermekét, édesanyját és húgát, Faye-t is, mert elveszett (senki nem tudja, hol van, él e még vagy meghalt…),és nemcsak gyászolja szeretteit, de ön-ostorozza is magát a haláluk miatt. A történet ezen része nagyon lassú folyású, melankolikus.
A történet második felére a szellem, Stefan Stefanovsky herceg a hegedűjátékával teljesen elbűvöli Trianát és együtt egy utazásra indulnak múltban és jelenben is. A történet ezen része sokkal jobban lebilincselt, mint az eleje, de itt is hiányérzetem maradt, gyors és hirtelen lezárt lett Stefan szála, és Triana-nál is maradtak homályos foltok szerintem.
Triana hegedűjátéka és zene iránti szeretete engem nagyon emlékeztetett Lestat zene iránti rajongásához (A kárhozottak királynőjéből).
Anne Rice varázslatosan muzsikál a szavakkal.

Néha megfojtottam volna Trianát, talán még Stefant is, idegesítőek voltak. De ahogy leírta Rice a zenét… Fenomenális!

Az igazság az, hogy elég sok mindent nem értettem a könyvből, és azok a zenei részek… (nekem aztán mondhatja, mi az a „konycsertó” és barátai)
Na de a többi… Minimum elmebetegnek néztem Trianát, amikor több, mint két napig egy halottal fekszik egy szobában… Nekem ez egy kicsit beteg, de ezt legalább ő maga is bevallja.
Arról sincs fogalmam, hogy miért lenne ő a hibás minden szerettének a haláláért… Ha valaki érti, akkor szóljon.. Kicsit olyan nekem, mint akinek feltűnési viszketegsége van, és így próbál a középpontba helyezkedni a nagy világfájdalmával.
A végkifejlet viszont tetszett, mert a zene újra összehozta a már régen szétszéledt családot.