A norvég írónő trilógiájának befejező kötetében ismét összegyűlnek a Berlini nyárfákban és a Remeterákokban megismert Neshov család tagjai. A helyszín a már jól ismert tanya a zöldellő norvég tájban, egy festői fjord felett. A bukolikus környezet azonban a poklot jelenti Torunn-nak, aki apja öngyilkossága után kénytelen átvenni a farm irányítását. Erlend és Krumme mindeközben lelkesen tervezgetik új életüket megszületendő gyermekeikkel, és úgy tekintenek a tanyára, mint leendő lakályos, vidéki otthonukra. Egy forró nyári napon ismét találkozik a család a Neshov-tanyán, amely korábban annyi szenvedés és tragédia helyszíne volt, hogy megvitassák az előttük álló boldog jövőt, ússzanak a tengerben és pihenjenek a zöldellő mezőkön. Torunn azonban úgy érzi, hogy nem tud, de nem is akar megfelelni az apja és a család által rá ruházott felelősségnek, ezért egy váratlan döntést hoz, amely keresztülhúzza mindenki számítását…
Pihenni zöldellő mezőkön (Neshov-trilógia 3.) 106 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2007
Enciklopédia 1
Kedvencelte 8
Várólistára tette 31
Kívánságlistára tette 20
Kiemelt értékelések
A végére elvesztette azt az elcseszett otthonosságot, ami az előző két kötetben benne volt, szokásosan erős felütéssel akart kezdeni, de most elmaradt az, hogy összezárjon a család, inkább minden szétesett, teljesen átszínezve az előző két részben történteket. Ráadásul eléggé művinek tűnt, a szereplők mintha nem éltek volna, hanem kényszerpályára rakta őket, nem voltak önmaguk, és mindezt azért, hogy a befejezés olyan legyen amilyen. Talán azt akarta üzenni, hogy a végén mindenki elcseszi az életét, akármit is csinál? Kár érte.
Ragde 3. kötete a Neshov család életéről már nem tetszett annyira, mint az első (két) rész. Az első kötettel nagyon magasra tette szerintem az írónő a lécet, sajnos harmadszorra már egyáltalán nem sikerült azt a színvonalat megugrani. Nem mondanám rossz írásnak, de a vicces részek időnként erőltetetté váltak, míg a nyomasztó, borús részek szenvelgővé.
Sok esetben nem tudtam megállapítani, hogy vajon nem csak a fordítás ront-e a 2. és 3. részen, de az tény, hogy voltak erre utaló jelek, hibás megfogalmazások.
Arra minden esetre jó volt ez a három kötet, hogy kedvet kaptam előre venni a várólistás családregényeket.
Az első kötetet már több, mint egy éve olvastam, de végre befejeztem az egészet.
A harmadik kötetnek több olyan része is volt, amit egy kicsit untam, és simán átugrottam, mert feleslegesnek hatott a történet szempontjából.
Tetszett, hogy nem heppiend a vége. Nagyon nem. Inkább teljesen reális, életszerű.
Bárcsak lenne még folytatás!
(áh, ezek a norvégok!)
Három folytatásról egyben írok most értékelést, mert hiába jelent meg külön-külön, nem igazán tudom őket külön értékelni, már csak azért sem, mert eleve nem is értem, hogy miért nem egyben jött ki a három, mikor nekem dramaturgiailag úgy sokkal jobban passzol. Eleve a cselekmény könyvről könyvre pontosan ott folytatódik, ahol az előzőben abbamaradt, tehát sem időben, sem nézőpontban nincs semmiféle váltás, így az első és a második kötet zárása –különösen, ha az ember egymás után olvassa őket- csak valamiféle helyi lezárás, mint egy tévés sorozat egyik vagy másik részének a vége. Nem is érzem úgy, hogy igazán élvezhető lenne mondjuk a második rész az első olvasása nélkül. (tulajdonképpen alátámaszt a tény, hogy a kiadó is hangsúlyozza a folytatásosságot rögtön a belső oldalon, holott ez nem igazán jellemző az ilyen könyvekre)
Az írónő tulajdonképpen nem mesél rosszul, amennyiben a könyv olvastatja magát, de ha most visszagondolok, nekem mégsem volt rendben az egész. Kezdem azzal, hogy különösen az első kötetet, de kevésbé a többit is eléggé hatásvadásznak tartom. Kis –tényleg jól elmesélt- jelenetecskék, amik aztán sokszor nem is illeszkednek igazán a történetbe, egyszerűen csak „altatás” a naaaagy (vagy nem is annyira nagy) fordulathoz. Mikor pedig azt mondom, hogy ezek a kis jelenetek elég jól vannak elmesélve, csak utólag jövök rá, hogy tulajdonképpen nem sok mindent tudok meg a bennük felbukkanó fő(bb)szereplők jelleméről, motivációiról. Meg hogy gyakorlatilag elmarad még a harmadik kötet végén is, a katarzis, maximum tippjei vannak arra nézve, miért is mesélte el ezt az egészet, mit kellene látnom az egészből (hogy az első kötet dőlt betűs nyitásának cselekménye, mint egy alapvető hazugság egész generációkat tesz boldogtalanná…. de tényleg boldogtalanok voltak? Vagy nem? Szóval, szemre megvan az íve a három kötetnek önállóan is, meg együtt is, de aztán rápihenve és visszanézve valahogy mégsem jön össze ez az egész, csak amlyan l`art pour l`art mese lesz az egészből, amit valószínűleg fele ilyen érdekesnek sem találtam volna, ha nem Norvégiában és Dániában, hanem mondjuk Magyarországon, ismerős környezetben játszódik.
De tulajdonképpen az sem lehetetlen, hogy az itteni sok-sok elragadtatott értékelés is túl magasra rakta a lécet, amit aztán egyszerűen csak azért nem tudott átugrani a könyv, mert éreztem rá az ízére? (másképpen: lehet a legfinomabb sóskafőzelék a világon, amit eléd raknak, ha nem jön be a sóska íze, akkor onnan nem igazán tudjuk méltatni az egész főzeléket sem ;-)
Zárásul viszont megint csak a fordítást tenném szóvá, ami időnként bámulatos –nem létező- szókapcsolatokat tudott produkálni. Sajnos csak párat jegyeztem meg. A legjobb kétség kívül az volt, hogy szén van a sörben. Mert ott még nem néztem hülyén a fejemből mikor pár sorral előtte a zsemle volt szenes, ott még csak azt hittem, hogy odaégett, de a sörnél kezdtem sejteni, hogy az a szén nagyobb valósíznűséggel szénHIDRÁT lehet. (legalább is így van értelme, hogy egy fogyókúrázó ember nem akarja megenni, meginni őket :-D Aztán volt egy pálcás turmixgép, ami nyilvánvalóan botmixer, meg salátabogyó, amit megint csak tippelni tudok (szerintem kapribogyó, mert az oliva fordítása csak ment volna…. bár a kapri is elég hasonló mind angolul, mind németül, de norvégül nem tudok, lehet, hogy ott nem, viszont más bogyót, amit salátába raknánk meg nem ismerek. Meg keresztezés kereszteZŐdés helyett, szárítódob szárítóGÉP helyett…. ami meg már tisztára az a kategória, amit egy magyarul jól tudó, de nem magyar ajkú valaki követhet el, nem? Pedig a szöveg ÁLTALÁNOSAN nem rossz, csak ezek a szavak nagyon furcsák meg viccesek…. (de az itt említetteknél lényegesen több ilyen fura szó volt, némelyik furább, némelyik még az érthető, de nem így mondják magyarul kategória)
Túl szomorú lett. Ami persze nem baj, csak… most én is olyan szomorúnak érzem magam. Tragikus, az egész kötet valami hideg tehetetlenséget sugároz.
Népszerű idézetek
A salátához a sivatagi homok szárazságával vetekedő fehérbort ivott, legalábbis minden korty után úgy érezte, épp a Szaharával váltott csókot.
120. oldal General Press Kiadó, 2009
A temetés afféle aréna, melyben élet-halál harc folyik a hatalomért, régi sérelmeket elevenítenek fel, mintegy a halott által hagyott űr pótlására.
110. oldal (General Press)
Az apa bólintott, az arca elé húzott egy karácsonyi szalvétát, s olyan hevesen kapkodott levegő után, hogy a szájánál kipúposodott a szalvéta.
– Minden rendben? – kérdezte aggódva Krumme, s megsimogatta a szalvétát tartó kart. Az apa bólintott. Hazudott, hogy kímélje őket. Soha senkinek nem akart az útjába állni, gondolta Erlend. És most tudja, hogy bizony ott áll. Udvariatlanság megöregedni, gondolta, teher lenni mások nyakán, mikor elég bajuk van anélkül is.
248. oldal General Press Kiadó, 2009
Torunn ráeszmélt, hogy a malac mezei megsétáltatásának ötlete beteges volt, beteges, beteges! Ő ugyanis valahogy úgy képzelte, hogy a malac majd elmeséli társainak a sétát. Meg, hogy ők be vannak zárva, a világ teljesen másmilyen, mint ahogy itt az ólban gondolják, a világ az a zöld mezők és a madarak és a virágzó almafák és a mindenütt sarjadó hajtások a földeken, nem pedig a papírzsákból elébük szórt takarmány. Ezt fecsegné el a kismalac. Ezért nem szabad tudnia semmiről, csak tömni magába a táplálékot, boldog tájékozatlanságban mind a vérpadig.
72. oldal (General Press)
– Ez valamiféle ördögűzés? – kérdezte Marstad asszony mohón kíváncsi arckifejezéssel, ami Margidóban visszatetszést keltett. Tudta az asszonyról, hogy furcsa, kétes irásokat olvas.
[…]
– A Da Vinci-kódban találnak egy éppolyan testhelyzetbe csavart holttestet, amilyenben a bárány volt. Lehet, hogy olvasták a könyvet! – Marstad asszony szinte lihegett. Margido ráébredt, hogy az asszony fontosnak tartotta közölni vele ezt, amióta csak értesült az átvágott torkú bárányról, és látta az állatról meg a pentagrammáról készült fényképeket az újságokban. Egyébként azt is tudta, hogy Margido nem szereti az említett könyvet, és sohasem fogja elolvasni.
164-165. oldal
→ |
---|
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Roy Jacobsen: Fehér tenger 94% ·
Összehasonlítás - Lars Saabye Christensen: Villantó 92% ·
Összehasonlítás - Tore Renberg: Mégis van apám 90% ·
Összehasonlítás - Helga Flatland: Egy modern család 88% ·
Összehasonlítás - Merethe Lindstrøm: Csenddé vált napok 84% ·
Összehasonlítás - Margit Sandemo: Halálos bűn 94% ·
Összehasonlítás - Anne Karin Elstad: Mert a napok gonoszok 94% ·
Összehasonlítás - Jo Nesbø: A megváltó 93% ·
Összehasonlítás - Vigdis Hjorth: Örökség 92% ·
Összehasonlítás - Jón Kalman Stefánsson: Ásta 91% ·
Összehasonlítás