Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Szerettem őt 446 csillagozás
Anna Gavalda regényének története szinte egy mondatban összefoglalható: egy fiatal nő magára marad, mikor férje úgy dönt, elhagyja „egy másik” kedvéért, így az asszony apósával és a gyerekekkel vidékre utazik, ahol a két felnőtt évek óta, először ül le beszélgetni. Ahogy az após apránként megnyílik, lefoszlik róla a tárgyilagosság maszkja, és egy sérülékeny, csupa-seb ember áll előttünk, aki élete nagy szerelmének történetét meséli el a „múlt időbe tett” nőnek… Gavalda regényében a vigasztaló is vigasztalan marad. Az após története egy másik (talán jobb vagy szebb) életet villant fel, és ebben a villanófényben saját elvesztegetett lehetőségeinkre, eljátszott esélyeinkre ismerünk. A szerző nem mond ítéletet, nála az erő nem érdem, a gyengeség nem megvetendő rossz, hanem mindenki a rászabott élet ilyen-olyan jelmezét viseli, hol elegánsan, hol feszengve, és ha szorít a ruha, azt is inkább az idegenek veszik észre, ahogy elsietünk közöttük. Anna Gavalda regényében minden elharapott… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 2002
Enciklopédia 8
Kedvencelte 54
Most olvassa 14
Várólistára tette 165
Kívánságlistára tette 123
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Keserédes történet szerelemről és elválásról, elvárásokról és bátorságról. Mert ki éli helyettünk az életünket, ha nem mi? A társadalmi elvárásoknak miért könnyebb megfelelni, ha szembe jön velünk a változás pl. szerelem képében? Miért jobb gyáván hátat fordítani neki és akár egy életet végigszenvedni (igaz csak folyamatosan és kicsit fájóan, mint egy sajgó foggal élni, amit kihúzatni nem akarunk, megmenteni pedig már nem lehet), mint egy nagy levegőt venni, beleugrani egy fájdalmasabb elválásba, de onnan felfrissülten, új emberként lépni tovább (netán még a jó kapcsolatot is fenntartva az eredeti partnerrel). Persze nem így, ahogy itt volt, hazudozva, eltagadva önmagad, a párod és a szerelmed elől is az igazságot, hogy van más is, amire még vágysz együtt vagy külön utakon. De nem, itt egyik oldal marad és ezért szenved, a másik elmegy és fájdalmas űrt hagy maga után. Melyiknek van nagyobb igaza vagy bátorsága? Mindenki döntse el maga.
Szép, tanulságos és óriásbetűs, szóval gyorsan, könnyen olvasható, ajánlom is mindenkinek, aki volt, lesz vagy jelenleg is szerelmes! :)
Jaj, én azt hittem, hogy Anna Gavalda chick-lit szerző és lektűríró, most ezennel nyilvánosan bocsánatot kérek, revideálom álláspontomat, és százszor leírom, hogy „A csúfolóknak nem ül ő székében.” és fekete iniciálét is rajzolok mindegyiknek, habár ez már egy másik könyv.
Nagyon szép szerelmes, szakítós, szépirodalmi módon megírt kisregény gyávaságról meg elengedésről, meg férfiakról és nőkről, olyan régi döntéseken nosztalgiázós, meg azért kemény is persze, hát, ne ítéljetek elsőre.
Egy majdnem tökéletes irodalmi alkotás minimalista köntösben – nem, ez nem egészen igaz. Ennél kevesebb nem lett volna elég, ennél több pedig nem kellett. A gondolataim, az érzelmeim, a félelmeim kavarogtak bennem és vegyültek el szinte harmonikusan a csodálatos párbeszédekkel, a lelki kinyilatkoztatásokkal, a szeretet, megismerés és megbocsátás feszültségekkel és csodákkal teli légkörében. Sztoikus hozzáállás Anna Gavaldával szemben abszolút törölve. Izgatottan várom, hogy mást is olvashassak tőle!
Nem kétségtelenül 5/5, de a téma fontos és nagyon jól ki lett bontva, bár kicsit eltúlozva, de éppen így volt hatásos, így volt még nagyobb a kontraszt. Két emberről szól csupán, a harmadikról pedig beszélnek, a hűtlen férjről. A Nőt éppen elhagyták, ezért szenved, az após pedig képtelen volt elhagyni a feleségét a múltban, ezért szenved még ma is. Az após szereti a menyét és a fiát is (a maga elcseszett módján). Részvéttel van a Nő iránt, de a fiát sem ítéli el, hiszen a fia megtette azt, amit ő nem mert megtenni annak idején (miközben végig hazudott a feleségének és a szerelmének is). Pedig csak a szerelme mellett tudott önmaga lenni, csak ő szerette és csak őt szerette igazán, mégsem tudott lépni, belemagyarázva azt, hogy ő különb ezért azoktól, akik végül elhagyják a feleségüket. Talán ha elment volna, akkor a gyerekeinek is jobb apja lehetett volna, mert megváltozott volna ebben az új kapcsolatban, és nem csak a munkájának élt volna. Ezért nem ítéli el a fiát, hiszen ha az rátalál végre önmagára, a gyerekeinek is többet adhat. A Nő a tipikus elhagyott feleség, derült égből villámcsapás: a férj összepakol és elmegy egy másik nőhöz. Két gyermekük van. Szenved és szenved és szenved (és sajnálja magát). És persze sajnáljuk mi is. Aztán rájövünk nemcsak arra, hogy nem minden csupán fehér vagy fekete, hanem arra is, hogy van amikor a fehér inkább fekete és a fekete inkább fehér.
Nem tudom, melyik olvasó kinek ad igazat, vagy szerinte kinek-kinek mit kellett volna tennie az adott helyzetben, de az én véleményem az, hogy ne féljünk lépni, ne féljünk a változás okozta kellemetlenségektől, ha azon túl úgy tűnik, hogy jobb, boldogabb élet vár minket, és ha az ezáltal létrejövő szenvedést igyekszünk minimalizálni. Persze dönthetünk úgy is, hogy megfelelünk a társadalmi és családi elvárásoknak, ezáltal mindenki szenvedni fog (egy kicsit), gyakorlatilag az élete végéig. Éppen ez utóbbiból fakad az, hogy mindenki hazudik mindenkinek, legfőképp saját magának. Pedig a hazugság csak rövid távon könnyíti meg az életet, hosszú távon mindent szétrombol. Persze semmire sincs garancia, az új kapcsolat is széteshet, de legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk, nem kussoltunk gyáván, esélyt sem adva egy új kezdetnek.
Vajon mikor ér el ez a világ oda, amikor az emberek nyíltan elmondják (elmondhatják!!!) érzéseiket (a másik és mások iránt) a hozzájuk közel állóknak, és ebből nemhogy nem támad perpatvar, dühöngés, gyűlölet, bosszúvágy, hanem közösen próbálnak megoldást találni, és ha nem is barátokként (bár ez lenne az ideális, hiszen ha mindenki nyitott lapokkal játszik, akkor miért is ne), de semmiképpen sem ellenségekként válnának el az útjaik.
Sajnos ez most nem az én könyvem volt.
Eléggé lehangoló történet. A kerettörténetet túl abszurdnak találtam, a benne lévő történetet pedig túl hétköznapinak, és Pierret is. Egy klisé halmaz volt az egész… Igazából csak annak tudom ajánlani, aki hasonló élethelyzetben van, hátha ki tud belőle valamit kihozni. De számomra nem nyújtott igazából semmit.
"Arra gondoltam, milyen elveszett vagyok.
Fura dolog ez, hogy a kifejezésekben mennyi minden rejlik. Nagyon meg kell ijedni ahhoz, hogy az ember megértse, milyen is az a „hideg veríték”,
vagy nagyon kell izgulni, hogy átéljük, milyen, ha valakinek „görcsbe rándul a gyomra”, úgy, hogy valósággal kipréselődik, ami benne van, nem?
Valahogy ilyen az is, hogy valaki „elveszett”."
Sok, olvasott könyvvel a hátam mögött, így még nem jártam. Nem olvasás közben kapott el a sírhatnék, hanem most, pár órával később, hogy befejeztem a könyvet és szeretnék róla pár sort lejegyezni.
Nem éreztem úgy, hogy olvasnám ezt a történetet, inkább úgy tudnám kifejezni magam, hogy egy sarokba húzódva, hallgattam a félhomályban, két ember, egy asszony és az apósa beszélgetését.
Csendesen figyeltem őket. S bár a kandallóban égett a tűz, én még is fáztam.
A történet szereplőit is csak az ő párbeszédükből ismerhetjük meg, még sincs hiányérzete az embernek.
Nem ítélkezem! Hallgatok csak…csendesen.
Olyan ez a 200 oldalas írás, mintha meghallgatnál egy embert, aki beszélni szeretne. Számodra nem ez lesz életed legemlékezetesebb, legmeghatározóbb beszélgetése, talán az adott pillanatban nem is tudod átérezni igazán a helyzetét, de mindenképpen elgondolkodtat, és a későbbiekben is meghallgatod, hogy emlékezz, miről is volt szó.
Egy fiatal nőről és apósáról szól a könyv. Vidékre utaznak és beszélgetnek. Mindketten sérültek. A nőt elhagyja a férje egy másikért. A kiállhatatlan, mogorva após mesélni kezd a múltjáról. Nagyrészt az ő története. Szép és fájdalmas egyben. Egy olyan ember története bontakozik ki előttünk akit az elkövetett hibái ellenére is megkedveltem. Egy csodálatos szerelembe pillanthatunk bele. Melyről most először beszél. Nem világos számomra, hogy vigasztalni akar vagy feloldozást szeretne.
Mindketten őszintének tűntek a másikkal szemben. Nem csak a történetük, hanem ez az őszinteség ami miatt maximálisra értékelem ezt a könyvet. A köztük zajló párbeszédek segítettek beleélni magam a történetbe. Nincs megoldás a könyvben. A történelem ismétli magát, de végkifejlet mégsem ugyanaz. Az író megmutatja, hogy többféleképpen dönthetünk és ez a döntést nekünk kell meghoznunk, a mi felelősségünk. Továbbá nekünk kell viselnünk a következményeket.
Nem írtam értékelést róla, pedig tudom, hogy imádtam!
Kevés olyan könyv van, ami szomorkás, és mégis igazán megkedvelem. Ez közéjük tartozik. Gavalda valahogy úgy fogja meg a negatív emberi sorsot is, hogy van kedvem elolvasni, és nem érzem azt, hogy ugyanaz a sz*r ömlik rám, mint a való életben. Szeretem.
Nagyon szerettem ezt a könyvet. Annyira őszinte volt mind a két szereplő ábrázolása, hogy tényleg azt éreztem, hogy ott ülök én is velük egy csendes sarokból figyelve. Konkrétan éreztem a fájdalmat, a dühöt, a csalódottságot és a szeretetet. Ha tudtam volna, hogy mekkora kincset őrizgetek már évek óta a polcomon…Biztos, hogy nem most olvastam utoljára Anna Gavalda könyveket, és bár nem vagyok nagy újraolvasó, de simán felkerülhet ez is azok közé a kötetek közé a képzeletbeli polcomon, amit mindenképp újra elő akarok venni.
Népszerű idézetek
Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem?
Adjanak már egy homokórát.
28. oldal (Magvető, 2005)
Nekem is az az érzésem, hogy mi nagyon összeillünk… Azért is szeretek veled lenni, mert melletted sosem unatkozom. Még ha nem szólunk, nem érünk is egymáshoz, még ha külön szobában vagyunk is, még akkor sem. Soha nem unalmas veled lenni. Szerintem ez azért van, mert valahogy bízom benned, bízom a gondolataidban. Érted, hogy mire gondolok? Hogy mindent szeretek, amit látok belőled, és azt is, amit nem. Pedig ismerem a hibáidat is. De pont ez az, a hibáidról is az az érzésem, hogy pont jól kiegészítik az én jó tulajdonságaimat. Hogy ugyanazoktól a dolgoktól félünk. Hogy mintha még a démonaink is hasonlítanának! Hogy te sokkal többet érsz, mint amennyit valójában megmutatsz magadból, én meg pont fordítva. Hogy néha kimondottan szükségem van a jelenlétedre, hogy… hogy mondjam… érezzem a saját… súlyomat?
193. oldal, Budapest: Magvető, 2005
Fe-le-sé-ge, tudja, az a praktikus cucc, amit az ember mindenhová magával visz, és ha megölelik, akkor mosolyog.
66. oldal, Budapest: Magvető, 2005
Leültem, a tenyerembe támasztottam a fejem. Arra gondoltam, milyen jó volna lecsavarni a helyéről, letenni magam elé, és olyat rúgni bele, hogy elszálljon, lehetőleg jó messzire.
Olyan messzire, hogy többet meg se találjuk.
De hát nem vagyok valami nagy focista.
Tuti, hogy mellérúgnék.
53-54. oldal, Budapest: Magvető, 2005
Az élet, még ha megtagadod is, még ha állítod is, hogy nem így van, az élet erősebb nálad. Mindennél erősebb. Nézd meg, vannak, akik visszajöttek a koncentrációs táborból és gyereket csináltak. Olyan férfiak és nők, akiket megkínoztak, akiknek megölték a hozzátartozóit és fölgyújtották a házukat, visszajöttek, hogy fussanak a busz után, megbeszéljék az időjárásjelentést és férjhez adják a lányukat. Hihetetlen, de ez mégis így megy. Az Élet mindennél erősebbnek bizonyul.
199. oldal, Budapest: Magvető, 2005
– Akkor hogy van ezzel az egész szerelemmel? Mindig teljes csőd? Sose működik?
– De, működik az. Csak meg kell küzdeni érte…
– Na és hogyan kell megküzdeni?
– Apránként, kis lépésekben. Az embernek naponta el kell döntenie, hogy igenis önmaga lesz, hogy igenis boldo…
– Jaj, hogy oda ne rohanjak, milyen fennkölten fogalmaz! Mintha Paulo Coelhotól idézne!
– Jól van, csak gúnyolódjál…
207. oldal, Budapest: Magvető, 2005
Mert ez a csapda a dologban: hogy az ember azt képzeli, joga van a boldogsághoz.
Mekkora barmok vagyunk. Naivitás egy percig is azt hinni, hogy uraljuk az életünket.
Az életünk nélkülünk folyik, de mindegy is. Nem fontos az egész…
Az lenne jó, ha erre kicsit előbb rájönnénk.
„Előbb”, jó, de mikor?
Hát „előbb”.
Még mielőtt rózsaszínre festjük a szobát, például…
50-51. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Valérie Perrin: Másodvirágzás 93% ·
Összehasonlítás - Colleen Hoover: It Ends with Us – Velünk véget ér 93% ·
Összehasonlítás - Colleen Hoover: Verity 91% ·
Összehasonlítás - Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről 91% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: Holnap 91% ·
Összehasonlítás - Vi Keeland: Csak szex 89% ·
Összehasonlítás - B. B. Easton: Az öltönyös 90% ·
Összehasonlítás - Miranda Cowley Heller: Papírpalota 88% ·
Összehasonlítás - Gillian Flynn: Holtodiglan 88% ·
Összehasonlítás - Helga Flatland: Egy modern család 88% ·
Összehasonlítás