Szerettem ​őt 84% 446 csillagozás

Keserédes történet szerelemről és elválásról, elvárásokról és bátorságról. Mert ki éli helyettünk az életünket, ha nem mi? A társadalmi elvárásoknak miért könnyebb megfelelni, ha szembe jön velünk a változás pl. szerelem képében? Miért jobb gyáván hátat fordítani neki és akár egy életet végigszenvedni (igaz csak folyamatosan és kicsit fájóan, mint egy sajgó foggal élni, amit kihúzatni nem akarunk, megmenteni pedig már nem lehet), mint egy nagy levegőt venni, beleugrani egy fájdalmasabb elválásba, de onnan felfrissülten, új emberként lépni tovább (netán még a jó kapcsolatot is fenntartva az eredeti partnerrel). Persze nem így, ahogy itt volt, hazudozva, eltagadva önmagad, a párod és a szerelmed elől is az igazságot, hogy van más is, amire még vágysz együtt vagy külön utakon. De nem, itt egyik oldal marad és ezért szenved, a másik elmegy és fájdalmas űrt hagy maga után. Melyiknek van nagyobb igaza vagy bátorsága? Mindenki döntse el maga.
Szép, tanulságos és óriásbetűs, szóval gyorsan, könnyen olvasható, ajánlom is mindenkinek, aki volt, lesz vagy jelenleg is szerelmes! :)

Jaj, én azt hittem, hogy Anna Gavalda chick-lit szerző és lektűríró, most ezennel nyilvánosan bocsánatot kérek, revideálom álláspontomat, és százszor leírom, hogy „A csúfolóknak nem ül ő székében.” és fekete iniciálét is rajzolok mindegyiknek, habár ez már egy másik könyv.
Nagyon szép szerelmes, szakítós, szépirodalmi módon megírt kisregény gyávaságról meg elengedésről, meg férfiakról és nőkről, olyan régi döntéseken nosztalgiázós, meg azért kemény is persze, hát, ne ítéljetek elsőre.

Egy majdnem tökéletes irodalmi alkotás minimalista köntösben – nem, ez nem egészen igaz. Ennél kevesebb nem lett volna elég, ennél több pedig nem kellett. A gondolataim, az érzelmeim, a félelmeim kavarogtak bennem és vegyültek el szinte harmonikusan a csodálatos párbeszédekkel, a lelki kinyilatkoztatásokkal, a szeretet, megismerés és megbocsátás feszültségekkel és csodákkal teli légkörében. Sztoikus hozzáállás Anna Gavaldával szemben abszolút törölve. Izgatottan várom, hogy mást is olvashassak tőle!

Nem kétségtelenül 5/5, de a téma fontos és nagyon jól ki lett bontva, bár kicsit eltúlozva, de éppen így volt hatásos, így volt még nagyobb a kontraszt. Két emberről szól csupán, a harmadikról pedig beszélnek, a hűtlen férjről. A Nőt éppen elhagyták, ezért szenved, az após pedig képtelen volt elhagyni a feleségét a múltban, ezért szenved még ma is. Az após szereti a menyét és a fiát is (a maga elcseszett módján). Részvéttel van a Nő iránt, de a fiát sem ítéli el, hiszen a fia megtette azt, amit ő nem mert megtenni annak idején (miközben végig hazudott a feleségének és a szerelmének is). Pedig csak a szerelme mellett tudott önmaga lenni, csak ő szerette és csak őt szerette igazán, mégsem tudott lépni, belemagyarázva azt, hogy ő különb ezért azoktól, akik végül elhagyják a feleségüket. Talán ha elment volna, akkor a gyerekeinek is jobb apja lehetett volna, mert megváltozott volna ebben az új kapcsolatban, és nem csak a munkájának élt volna. Ezért nem ítéli el a fiát, hiszen ha az rátalál végre önmagára, a gyerekeinek is többet adhat. A Nő a tipikus elhagyott feleség, derült égből villámcsapás: a férj összepakol és elmegy egy másik nőhöz. Két gyermekük van. Szenved és szenved és szenved (és sajnálja magát). És persze sajnáljuk mi is. Aztán rájövünk nemcsak arra, hogy nem minden csupán fehér vagy fekete, hanem arra is, hogy van amikor a fehér inkább fekete és a fekete inkább fehér.
Nem tudom, melyik olvasó kinek ad igazat, vagy szerinte kinek-kinek mit kellett volna tennie az adott helyzetben, de az én véleményem az, hogy ne féljünk lépni, ne féljünk a változás okozta kellemetlenségektől, ha azon túl úgy tűnik, hogy jobb, boldogabb élet vár minket, és ha az ezáltal létrejövő szenvedést igyekszünk minimalizálni. Persze dönthetünk úgy is, hogy megfelelünk a társadalmi és családi elvárásoknak, ezáltal mindenki szenvedni fog (egy kicsit), gyakorlatilag az élete végéig. Éppen ez utóbbiból fakad az, hogy mindenki hazudik mindenkinek, legfőképp saját magának. Pedig a hazugság csak rövid távon könnyíti meg az életet, hosszú távon mindent szétrombol. Persze semmire sincs garancia, az új kapcsolat is széteshet, de legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk, nem kussoltunk gyáván, esélyt sem adva egy új kezdetnek.
Vajon mikor ér el ez a világ oda, amikor az emberek nyíltan elmondják (elmondhatják!!!) érzéseiket (a másik és mások iránt) a hozzájuk közel állóknak, és ebből nemhogy nem támad perpatvar, dühöngés, gyűlölet, bosszúvágy, hanem közösen próbálnak megoldást találni, és ha nem is barátokként (bár ez lenne az ideális, hiszen ha mindenki nyitott lapokkal játszik, akkor miért is ne), de semmiképpen sem ellenségekként válnának el az útjaik.

Sajnos ez most nem az én könyvem volt.
Eléggé lehangoló történet. A kerettörténetet túl abszurdnak találtam, a benne lévő történetet pedig túl hétköznapinak, és Pierret is. Egy klisé halmaz volt az egész… Igazából csak annak tudom ajánlani, aki hasonló élethelyzetben van, hátha ki tud belőle valamit kihozni. De számomra nem nyújtott igazából semmit.

"Arra gondoltam, milyen elveszett vagyok.
Fura dolog ez, hogy a kifejezésekben mennyi minden rejlik. Nagyon meg kell ijedni ahhoz, hogy az ember megértse, milyen is az a „hideg veríték”,
vagy nagyon kell izgulni, hogy átéljük, milyen, ha valakinek „görcsbe rándul a gyomra”, úgy, hogy valósággal kipréselődik, ami benne van, nem?
Valahogy ilyen az is, hogy valaki „elveszett”."

Sok, olvasott könyvvel a hátam mögött, így még nem jártam. Nem olvasás közben kapott el a sírhatnék, hanem most, pár órával később, hogy befejeztem a könyvet és szeretnék róla pár sort lejegyezni.

Nem éreztem úgy, hogy olvasnám ezt a történetet, inkább úgy tudnám kifejezni magam, hogy egy sarokba húzódva, hallgattam a félhomályban, két ember, egy asszony és az apósa beszélgetését.
Csendesen figyeltem őket. S bár a kandallóban égett a tűz, én még is fáztam.
A történet szereplőit is csak az ő párbeszédükből ismerhetjük meg, még sincs hiányérzete az embernek.
Nem ítélkezem! Hallgatok csak…csendesen.

Olyan ez a 200 oldalas írás, mintha meghallgatnál egy embert, aki beszélni szeretne. Számodra nem ez lesz életed legemlékezetesebb, legmeghatározóbb beszélgetése, talán az adott pillanatban nem is tudod átérezni igazán a helyzetét, de mindenképpen elgondolkodtat, és a későbbiekben is meghallgatod, hogy emlékezz, miről is volt szó.

Egy fiatal nőről és apósáról szól a könyv. Vidékre utaznak és beszélgetnek. Mindketten sérültek. A nőt elhagyja a férje egy másikért. A kiállhatatlan, mogorva após mesélni kezd a múltjáról. Nagyrészt az ő története. Szép és fájdalmas egyben. Egy olyan ember története bontakozik ki előttünk akit az elkövetett hibái ellenére is megkedveltem. Egy csodálatos szerelembe pillanthatunk bele. Melyről most először beszél. Nem világos számomra, hogy vigasztalni akar vagy feloldozást szeretne.
Mindketten őszintének tűntek a másikkal szemben. Nem csak a történetük, hanem ez az őszinteség ami miatt maximálisra értékelem ezt a könyvet. A köztük zajló párbeszédek segítettek beleélni magam a történetbe. Nincs megoldás a könyvben. A történelem ismétli magát, de végkifejlet mégsem ugyanaz. Az író megmutatja, hogy többféleképpen dönthetünk és ez a döntést nekünk kell meghoznunk, a mi felelősségünk. Továbbá nekünk kell viselnünk a következményeket.

Nem írtam értékelést róla, pedig tudom, hogy imádtam!
Kevés olyan könyv van, ami szomorkás, és mégis igazán megkedvelem. Ez közéjük tartozik. Gavalda valahogy úgy fogja meg a negatív emberi sorsot is, hogy van kedvem elolvasni, és nem érzem azt, hogy ugyanaz a sz*r ömlik rám, mint a való életben. Szeretem.

Nagyon szerettem ezt a könyvet. Annyira őszinte volt mind a két szereplő ábrázolása, hogy tényleg azt éreztem, hogy ott ülök én is velük egy csendes sarokból figyelve. Konkrétan éreztem a fájdalmat, a dühöt, a csalódottságot és a szeretetet. Ha tudtam volna, hogy mekkora kincset őrizgetek már évek óta a polcomon…Biztos, hogy nem most olvastam utoljára Anna Gavalda könyveket, és bár nem vagyok nagy újraolvasó, de simán felkerülhet ez is azok közé a kötetek közé a képzeletbeli polcomon, amit mindenképp újra elő akarok venni.