LoveStar 85% 173 csillagozás

Atyavilág! Mégis mi volt ez?

Nos hát azt nem igazán tudnám megmondani, de ezennel ünnepélyesen bejelenthetem, hogy sikerrel abszolváltam az első olyan izlandi regényemet, amelyiken szó szerint csak végigszenvedtem magamat.

Egy biztos, hogy Andri Snær Magnason nagyon nem nekem ír.

Bár kétségtelen, hogy a disztópia nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, de alapvetően szeretem a kissé furcsa, groteszkbe hajló humort. Ezzel a regénnyel azonban mégsem tudtam dűlőre jutni.

A könyv alapötlete igazán izgalmasan hangzott, a fogyasztói társadalom áldozatul esik saját magának, a marketing és a reklámkampányok észrevétlenül átvették az irányítást a józan ész felett.

LoveStar a a világmindenség, élet és halál ura, az örök boldogság elhozója. A gigamega cég piaci alapokon dönt az ideális párválasztásról, a megfelelő utódokról, az emberi élet szavatossági idejéről, mindezt egy szép, új, tökéletes világ eszményének szlogenje alatt.

Az első néhány oldal poénjai még eredetinek tűntek és olykor el is mosolyodtam rajtuk, aztán az egész történet kezdett egy olyan furcsa ívet venni, amivel én már nem igazán tudtam (akarta) lépést tartani.

Értem én, hogy társadalomkritika, vészharangok kongatása az emberi individualizmus és szabad akarat elvesztése felett, de az extrém abszurditása elvitte a fókuszt az alapkérdésekről.

Valahol ott a farkasos sztori környékén éreztem azt, hogy ez már finoman szólva is nagyon beteg és engem inkább fárasztott, semmint kikapcsolt volna. Bár az is lehet, hogy én vagyok túl rugalmatlan és konzervatív. Vagy csak nem ettem elég aranylileszendvicset?!

Már a könyv olvasása előtt is tudtam, hogy az izlandiaknak meglehetősen fura (még a többi skandinávhoz mérten is fura) a humorérzéke, de ez a könyv a maga monumentális groteszkségével rátett egy jó nagy lapáttal erre az érzésre.

Azon is morfondíroztam persze, hogy ha egy olyan ország, amelyben még annyian sem laknak, mint egy átlagos magyar megyében, képes kitermelni magából egy olyan írót, akinek a SF regénye úgy tud abszolút mértékben izlandi maradni, hogy eközben a világ más részein is élvezhető, akkor ezt mi miért nem vagyunk képesek elérni?

Azt hiszem, tényleg az eredetiség és a merész újító szándék, az ötlet – érdemes elolvasni, hogy mi található az ötletről a regényben: http://moly.hu/idezetek/158236 – az, ami miatt a hazai SF élmezőnye is épphogy csak megüti a világ SF irodalmának átlagos színvonalát, és bárhogy nézzük, a legtöbb összehasonlításban alulmaradna ezzel a könyvvel szemben.

Ha az összetevőit nézzük, akkor a legmerészebb húzás az ’50-as évek óta dívó fogyasztói társadalomellenes szatírák*, a cyberpunkra jellemző megatársaságok által uralt technokrata jövőkép vegyítése volt, amit génmanipulációs poszt-humanizmussal öntött az író nyakon, de ennek a koktélnak a bukéját mégis a keresztény és skandináv mitológia felhasználása adja.

A könyv eleje színtiszta és (már-már élvezhetetlenül) szélsőséges szatíra a kommunikációról, a reklámokról és az emberek manipulálhatóságáról. Arról, hogy nem csupán nem zavarja őket (minket) az, hogy egy embertelen, végtelenül kontrollált és értékvesztett társadalomnak a kiszolgáló droidjai, de örömmel és önként teszik ezt – olyan árat fizetve ezért, aminek nagyságát még csak fel sem képesek fogni.

A LoveStar társaság alapításának körülményeiben és a tulajdonosának megszállott megalomániájában ki-ki ráismerhet a kedvenc rühellt IRL cégének** történetére. Adott egy ötlet, ami a maga módján pofonegyszerű, de forradalmian új, amiből trend lesz, ezért aztán nem csupán elképesztő vagyonok nőnek ki belőle, de komoly társadalmi változást is generál. Olyan méretűt, amelyre az akadémikus nagy elmék sem mertek volna gondolni.

Az, hogy ez a cég pont izlandi, számunkra irreleváns, bár gyanítom, hogy Magnason hazájában lehet ennek még valami pikáns mellékíze.

Ahogy a történet halad előre és a szereplőket és a világot egyre jobban megismerjük, és egyre mélyebbre ásunk abba a valóságba, ami újra meg újra képes a groteszkségével meglepetést okozni, a szatirikus felhangba egyre többször vegyülnek népmesei elemek is, de egyre inkább nyilvánvalóbbak lesznek a mitológiai utalások, míg végül a könyv grandiózus fináléjában az író megteszi azt, amit az általam olvasott cyberpunk regényekben egyetlen szerző sem mert megtenni.

Tiszta lapot nyit az emberiségnek.

*Pl. Venus-üzlet vagy a Dr. Gladiátor , de Vonnegutnak is volt számtalan hasonló novellája, pl. a Harrison Bergeron (http://mandiner.blog.hu/2010/07/18/harrison_bergeron_ku…).

** Pl. Microsoft, Apple, Facebook de a maga korában ilyen volt a Ford, a GE, vagy akár a Coca-Cola és Kellog’s is.

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.

Ha már az Időláda a múltkoriban megihletett, ami a szólásokat illeti, kezdjük azzal a szólással, ami eszembe jutott a könyv kapcsán. Ez önmagában még nem rossz, de ha olyan ötleteid vannak, amelyek az egész társadalmat átformálhatják, és nagy valószínűséggel negatív irányba, azért csak gondolkodj el, mielőtt még ma megtennéd, amit elterveltél. LoveStar egy „ötletes” ember, kiben „Az ötlet nem más, mint farkaséhség. Elfojtott vágy. Az ötletes embernél nincs veszélyesebb a világon, mert hajlandó kockáztatni.”* Sőt! Mit ember?! LoveStar a kor prófétája, nagyhatalmú milliárdosa, a Föld átformálója, mindenható, sokak szemében már-már Isten?!

Legitimál az ötlet és az alkotószenvedély önmagában? Vagy legitimál az, hogy valami rosszat inkább én kövessek el, mint más?** Kevésbé rossz a rossz, ha én kontrollálom?

Hátborzongató az a világ, amibe csöppenünk. Bár látszólag végtelen nagy szabadságban élnek az emberek (hisz még a vezetékes kommunikáció terhétől is megszabadították őket…), de rabságuk sokkal súlyosabb, mint akár az 1984-ben volt. Itt nem számít más, csak a fogyasztás, a célcsoportok analizálása, az emberek=fogyasztók manipulálása, az élet, szerelem és halál üzlet általi uralása. Hátborzongató perspektíva, amitől, valljuk be, nem is vagyunk annyira messzire, mint ahogy szeretném, hogy legyünk.

A könyv vége már annyira abszurd, sőt, helyenként olyan groteszk és gyomorforgató, hogy beugrott róla Palahniuk Halálkultusza is. Amit bő négy éve olvastam. Akkor túlzónak találtam: „Mocskosul lealjasultnak beállított világunk legalább olyan mocskos kritikája. (…) Szerintem a világ nem ilyen, és remélem, soha nem is lesz ilyen.”
Eltelt pár év, és Magnasonnak már jobban elhiszem, hogy már most majdnem ilyen aljas a világunk. Elhiszem, hogy ha nem vigyázunk, egyszer ilyen lehet a világunk. Vajon Magnason könyve szubjektíven ennyivel jobb és csak neki hiszem el, vagy négy év alatt ennyit öregedtem, és már bárkinek elhinném?

A könyv hangulata számomra meglepően nyomasztó volt. Csak néhol oldotta bennem a feszültséget a szerző abszurd humora, viszont akkor majdnem hangosan felnevettem olvasás közben. Ilyen pillanatok voltak a Megbánás segélyvonalnak történő telefonálások, például: Jó, hogy a piros nadrágomat vettem fel, különben meghaltam volna.*** Vagy a legutolsó Megbánás tudósítás, méghozzá a tízezer koronás válasz. (Részlet: https://moly.hu/idezetek/823408)

Elgondolkodtatott. Érdekes történet, helyenként kiszámítható (ld. például a könyv mottóját), néhol mesei és a szerelmi szál kicsit csöpögős. Összességében viszont szórakoztató. Sőt, jóval több mint szórakoztató, hiszen az abszurd és helyenként rémisztő kilátásokkal fenyegető felvetései miatt sokáig az olvasóval marad. Jó kicsit továbbcipelni, érlelgetni, elgondolkodni rajta.

* https://moly.hu/idezetek/823406
** https://moly.hu/idezetek/823406
*** https://moly.hu/idezetek/823402

Beteg izlandi disztópia. Annak ellenére, hogy (viszonylag) finoman voltak adagolva a világrengető változások, nagyon ütött.

Feltételezem, hogy egyhamar nem fognak bekövetkezni a könyvben leírt változások, még ha ebbe az irányba tartunk is, de nagyon el tudom képzelni, hogy az emberek tényleg így viselkednének, ha lehetőségük lenne rá. Például ki ne akarna drótnélküli ember lenni, és mindenféle kütyü nélkül felcsatlakozni az internetre, ha egyszer lehetővé válik? Kit érdekel, hogy így a reklámok egyre személyre szabottabban és hatékonyabban működhetnek? Kit érdekel, hogy így mi magunk is reklámeszközökké válhatunk? Kit érdekel, hogy így lényegében minden egyén célpont lesz?

Aztán minden más is forradalmasításra kerül. A munka, természetesen. A halál, és végül a szerelem. Ki akarna a földben nyugodni, amikor hullócsillagként is visszahullhat a földre? Ki akarná kísérletezéssel vesztegetni az időt, ha tudományosan kikalkulálhatják az igazi szerelmét? Nyilván senki. LoveDeath-t a népnek! Igaz szerelmet a népnek!

Magnason közeljövőjében a marketing és a kommunikációs technikák fejlődése uralkodnak. A magánélet többé nem létezik, és az emberek sokszor akaratuk ellenére is kénytelen sodródni az árral. Nincs kilépés a fogyasztói társadalom ördögi köréből. De nem is akar senki kilépni. Ha mégis, akkor azt gyorsan meggyőzik arról, hogy mégsem. Mindent el lehet adni, még az életveszélyes mikiegereket is. Az emberi kapcsolatoknak és a családi kötelékeknek befellegzett. Éljen a K+F!

Nagyon beteg. Nagyon elgondolkodtató. Nagyon félelmetes. És mindezek mellett egy egészen fura teremtéstörténet.

–

Másodjára is nagyot ütött, pedig pontosan tudtam, hogy mi fog történni. Jó, nem volt meg minden fordulat és apróság, de nagy vonalakban igen, mert azért elég emlékezetes olvasmány volt már elsőre is.

Így másodjára ugyanazt emelném ki, mint amit a nemrég olvasott The Circle-nél: hogy nem is felvázolt világkép realitása vagy nem-realitása az ijesztő (ennél a könyvnél nyilván a konkrét ötletek realitása elenyésző), hanem az, hogy az emberek mennyire könnyen befolyásolhatóak. Az egyes emberek viselkedése megjósolhatatlan, de a tömegekkel elég jól lehet dolgozni (helló, Asimov!), és ha körülnézünk a mai világban, politikában, akármiben, akkor ez bizony nem fest túl rózsás jövőképet. Mindent el lehet adni. A testünket. A magánéletünket. A halált. A szerelmet. spoiler Mindig lesz, aki megvegye.

Második olvasásra is azt tudom csak mondani, hogy ez egy briliánsan összerakott könyv, Magnason egy zseni, és remélhetőleg nem látnok, ami a (közel)jövőbeli trendeket illeti. Pont kellő mértékben abszurd, ijesztő és elgondolkodtató. Polcra vele mindenkinek!

Groteszk jövőkép az emberiségről. Saját dugánkba dőlünk. Nincs mit tenni. Az ember a legelvetemültebb állat ezen a bolygón.

Most már biztosan állíthatom, hogy Andri Snær Magnason nagyon különleges disztópiákat ír az Időláda és a LoveStar olvasása után. Ami félelmetessé teszi, hogy simán elhiszed, hogy ez megtörténhet, sőt mintha már a jeleket is látnád, hogy ez éppen most történik velünk.

Számomra a nagy kérdés, hogy amikor látod és felismered, hogy a dolgok a rossz irányba mennek, akkor számít-e hogy te segíteni akartál, csak aztán valahogy mégis Isten akartál lenni…

A LoveStar a legjobb dolog, ami az emberiséggel történhetett. Vagy mégsem?!? Ez a dilemma napjainkban is megvan, honnan tudjuk, hogy valami értünk, a jövőnkért van vagy csa kegy újabb ügyes fogás, ami kisajtolja az utolsókat még a fogyasztói társadalomból és a nyersanyag készletekből.

Mindenképpen érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert méltó udója annak, aminek az alapjait Zamjatyin, Huxley és Orwell tették le.

Nagyon eredeti könyv. Nemcsak az alapötlet, a levezetés is. Nem emlékszem mégcsak hasonlóra sem, amit olvastam volna. Nyilván adja magát párhuzamként az 1984, és a Szép új világ, vagy más antiutópiák, de a LoveStar sokkal valóságosabb, egyúttal paradox módon elrugaszkodottabb is náluk. A bizarrság szinte tort ül. Olyan, mintha Kassák Lajos verseit Salvador Dalí képi világával, egy nagyon elborult matematikus elme futurikus jóslataival és Puzsér Róbert összes — a világot fenyegető reklám- és marketing hadosztályok félelmetes árnyképében jelentkező — félelmével ötvöznénk. Ez a könyv minden, csak nem átlagos. Ettől nem válik rögtön zseniálissá, hiszen egy jó reklámötlet is nagyon eredeti tud lenni, mégsem szépirodalmi mélységű. Mindenesetre a LoveStar elgondolkodtató, és érdekes kérdéseket vet fel a tudomány és marketing veszélyes nászáról, a racionalizálás mellékhatásairól, a jóról és a szabadságról. Arról, hogy kell-e mindig mindenből a legújabb. Furcsa és groteszk könyv, de ajánlom.

Hát ez egy nagyon-nagyon furcsa könyv volt. Az eleje kicsi arra emlékeztet, mintha a Pszichovíziót megírta volna valaki jól – egy (vagy kettő, vagy valahány) nem igazán körülírt találmány mindenféle jó tulajdonságait és hatásait sorolja a szerző. Egy idő után azonban elkezdődik a tényleges történet: Indriđi és Sigríđur igencsak furcsa szerelmének története, párhuzamosan a történelmi visszatekintéssel, hogyan is építette fel LoveStar a maga birodalmát, és milyen ember is ő valójában.

Ám a történet csupáncsak álca a könyv valódi témája számára. Ez a könyv ugyanis kőkemény disztópia: a fogyasztói társadalom és a célzott hirdetések világának kritikája, egy modern Szép új világ. Van itt minden: reklámcélra kiadott hangképző (és más) szervek, célcsoportok és adatbázis-építés, mesterséges önképjavítás. Egyik kedvenc ötletem a MEGBÁNÁS: egy online rendszer, amivel (megfelelő díj ellenében) ki tudod számíttatni, mi történt volna, ha valamikor másként döntesz, mint ahogy a valóságban döntöttél. Az eredmény mindig halál vagy még durvább katasztrófa – így aki a MEGBÁNÁSt használja, az mindig megnyugodhat, hogy helyesen döntött.

Magnason az unalomig elcsépelt „termék vagy” témát olyan mennyiségű őrült ötlettel és humorral öntötte fel, hogy az eredmény valami egészen egyedi. Olvassátok, mert ezt kár lenne kihagyni. (Ráadásul kellemesen rövid.)

Jó humorú, (ön)irónikus és érdekes volt, de egy igazán rettenetes és ijesztő jövőképet festett le. Nekem bejött, mert imádom a futurisztikus életet (főleg a testbe implantált kütyüket) meg a túlmodernizálódás elgondolkodtató témáját. Meddig mehetünk? Hol van az a pont, amin túl már az emberiség túl messzire megy? Melyik technológia jelenti a végünket? Fincsi mű volt, nagyon rá tud ijeszteni azokra, akik vevők az ilyesmire. Egyedül a lezárása nem győzött meg – a nyomába se ért az alapötlet zsenialitásának.

A szereplők szimpatikusak voltak, bár mindenkinek megvolt a maga tragédiája ebben a néha ijesztő, néha keserű bizarr karikatúrában. A történet pont olyan, aminek imádnám – és ezerszer újranézném – a filmverzióját, ha jól csinálják meg.

Kedvenc részek: Mézbe borult Chicago, a drót nélküli ember leírása, a visszacsévélés története, a Megbánás, a rikkancsok és reklámkelepcék részei. A legjobb talán a realisztikus Miki Egér volt. Sokkolóak, brutálisak, haláliak.

Bővebben a blogon: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2016/01/lovestar.html

Általában nem vagyok ellene a különböző a génmanipulációs, poszthumán és hasonló témájú könyveknek, ahol még egy meglehetősen fejlett technológia is rendelkezésre áll, akár a kommunikációhoz vagy a mindennapi élethez. Szívesen olvasom őket, sőt bele is tudom képzelni magamat, nem különösebben zavarna egypár dolog ami vele jár. Szóval, belekóstolnék egy ilyen jövőbe.
De. Itt ebben a könyvben a lehető legdurvábban tálalják ezt, az izlandi szerző meglehetősen sokszor megy át abszurdan szatirikus formába, nemhiába hasonlítják a borítón a Monthy Phytonhoz.
Vegyük csak ezt az idézetet:
„A világot olyan alapossággal nyilvántartották, hogy a legutolsó tengerben úszó kuláról is ki lehetett nyomozni, ki a tulajdonosa.”
Valahol egy rejtett izlandi hangárban okos emberek kifejlesztenek egy olyan technológiát, ami a madarak röptének egymás közötti kommunikációjának frekvenciahullámát használja fel. Kialakul a vezeték nélküli ember. Mindig, mindenhol látszik, hol vagy, mit csinálsz, mit beszélsz.
Mindennek a központja egy hegy, Izland belsejében van. Fényesen ragyog felette a csillag, LoveStar. Ellenőrzött a társadalom. A média uralkodik. Bűnt követtél el? Nem baj, majd lerovod úgy, hogy a beszédközpontod távolról irányítva reklámszlogeneket kiabálsz, vagy esetleg meztelenül mászkálsz egy bevásárlóközpontban, vagy epilepsziás rohamot imitálsz miközben húsos szendvicsre hívod fel a figyelmet.
Nem tetszik a gyereked viselkedése? Küld be valahova egy fekete ajtón, tűnjön el, és cseréld le egy másikra, aki fagyasztott formában várja, hogy egy béranyába beültessék. Őt majd jobban lehet nevelni. Tetszik a Miki egér? Csináljuk meg, egér, nyúl és még ki tudja hány állat keresztezéséből a valóságban. A mellékhatások nem fontosak. És a lényeg. Ellenőrzött szerelem. Kiválasztják neked a megfelelő, legjobban passzoló társat, és már meg is van a világraszóló igazi. Ellenőrzött halál… látványosságként hullócsillagként kilőhetnek az űrbe.. és így tovább.
Az egész könyv egyedi hangulatú, néhol cikornyás, csöpögős mézszerű lehetetlen helyzetekkel, akaratgyenge, bábjellegű, kedvelhetetlen emberekkel. Az izlandi író népmesei elemeket is felhasznál ebben a sajátos víziójában. A szerelmet úgy ábrázolja hogy szinte szaga és íze van. Az túlfűtött érzelmek nekem valahogy nem tűnnek hitelesnek.
Fényesen ragyog a LoveStar Izland felett. De semmi sem tart örökké, ahogy itt sem.