Örök ​szerelmek könyve 88% 26 csillagozás

Andrei Makine ebben az összefüggő novellafüzérében is (a korábbi könyveihez hasonlóan) a 20. századi Szovjet-Oroszország történelmét vizsgálja, és azt, hogy mit kezdenek vele a cári idők elaggott túlélői, vagy a már ebben a rendszerben születettek, akik mást nem is ismernek a nélkülözésen, terroron és agymosáson kívül.

A franciául író orosz szerző hihetetlenül érzelemgazdagon tud írni, ennyi emócióval én még más írónál nem találkoztam (persze tudva lévő, hogy romantikus leányregényeket és hasonlókat nem olvasok), és valahogy úgy tud játszani az érzelmek húrjain, hogy közben mégsem lépi át a giccshatárt, vagy ha igen, akkor sem bántón, idegesítően, hanem csak felvillantja ezeket a pillanatokat egy nem túl szép élet részeként. Hisz Makine képes egy virágba borult, ám soha nem termő almáskert képében megmutatni a világ mérhetetlen szépségét, hogy még fájóbb legyen az ellenpólusként szolgáló Rendszer brutalitása, őrülete, közönye, és az ebben a Rendszerben vegetáló emberek törvényszerű bukása.

És ez az látásmód, ez a technika ebben a kis kötetben talán még hangsúlyosabbá válik, mivel az összes novella központi eleme(i) az örök szerelmek. Ilyenkor felszisszenhet sok olvasó, hisz olvasmányainkban, filmélményeinkben ez mindig csak egyes számban szerepel, mindenünnen azt hallhatjuk (és sokan vallják is), csak egy örök szerelem lehetséges. Ám Makine Szovjetúniójában minden próbálkozás, minden emberi kapcsolat pusztulásra, bukásra van ítélve a Rendszerrel szemben. Itt semmilyen jó dolog sem lehet örök, semmi nem fog kitartani (legalább is torzulások nélkül) az ember életének végéig, ám mindez csak felerősíti a pillanat fontosságát, azt a néhány percet, napot, hetet, amikor a szerelem tökéletes, azt a rövid időszakot, amiben – ha visszagondolunk rá – a szerelem „örök”.
Ez az alig 150 oldal egy igazi kis gyöngyszem, nagyon jól érnek össze a végére a szálak, az utalások, a motívumok; minden történet érdekes, visz valahová és el is tud gondolkodtatni; és rengeteg fájdalmas, szép (vagy inkább fájdalmasan szép) mellékszereplőkkel és szerelmeikkel ismerkedhetünk meg benne.
Eddig négy Makineból három öt csillag és kedvenc. Szerintem lenyomom előbb-utóbb a Makine összest…

akkor most mi is legyen ezzel a szépséges könyvvel? kedvenc.
Ulickajánál mondtam, hogy a női írók mennyire szívre hatóbban írnak. Makine rácáfolt erre.
s ha még nem, most besorol a kedvenc íróim közé…
csodálatos, hogy ezek az örök szerelmek mennyire beteljesületlen szerelmek – szerintem pont ettől lesznek örök/örökké tartó szerelmek…
örök szerelmek, melyek megtalálnak mindenkit, legyen az bakfis fruska, mamlasz kamasz, viruló szépségű felnőtt vagy éppen testi sérült, fogyatékos, vagy halálos betegségben szenvedő ember.
olyan könnyedséggel szövi a mondatokat, észre sem veszed, már elvesztél. visszarepülsz vele
a mindent megszépítő múltba. az akkori fájdalomból már csak enyhe mélabú marad….
és az az almáskert! magad is elbódulsz a tajtékos, illatos zuhatagban

Óóó, ezek az oroszok……..!!! szeretem őket, na :)

„… Az a szerelem, amely már nem törekszik a kizárólagosságra, az érzelmi fesztelenség kétes értékű ajándékával lepi meg az embert.”

Ez a kötet is molyhatásra került az olvasmányaim közé. Valaki olvasta, értékelte, tetszett neki én meg Várólistára tettem. Másra számítottam, de amit kaptam az sem rossz.
Az orosz származású francia író nyolc írásában igazából nem (is csak) a szerelem a központi téma, hanem a hatalom életünkbe történő beavatkozásainak megélése, átélése. Sokféle női szereplőt ismerhetünk meg a fiúból felnőtté érő elbeszélő nézőpontjából.

Nem szoktam ilyen gyorsan rávetni magam az újonnan vett könyvekre, általában hagyom őket kicsit/nagyon honosodni, hogy „beilleszkedjenek” a könyvespolcon a többi közé. De ez a könyv más, már a könyvfesztiválról hazafelé belenézegettem, és szinte rögtön hozzá is fogtam. Még nem is látta a helyét, a szomszédait a polcon. :)
Éjszaka volt, mikor befejeztem, és egy darabig csak ültem, és a saját örök szerelmeim-et próbáltam listázni a fejemben. Mert mi is az örök szerelem? Nem (csak) az, ami öröktől örökig kitart (már ha van ilyen…), hanem az is, ami csak egy hangulat, egy érzés, egy felejthetetlen pillanat volt, valahol a múltban, mégis onnantól mindig velünk marad. Talán senki se felejti el sosem az első Pistikét/Julikát/tanítónénit, akibe gyerekfejjel szerelmes lett… Vagy annak az ismeretlen fiúnak/lánynak a szemét, akire kamaszként rácsodálkozott, aztán évekig visszajárt az álmaiban… Vannak történetek, epizódok, illatok, érzések, virágok és napszakok, amik váratlanul felbukkannak, és felidézik bennünk valamelyik „örök szerelmünk”.
És nem csak a szerelmeket, de a bennünk tovább élő lelkiismeretfurdalásokat, szégyeneket és elmulasztott pillanatokat is.
Meglepett és meghatott, mennyire összecsengett ez a könyv bennem a pont előtte olvasott A nevetés és felejtés könyvé-vel. Makine és Kundera számomra két külön polcra való író volt, sosem gondoltam arra, hogy egyszer csak valamiben is hasonlítani fognak.

Ez volt a legjobb novelláskötet, amit idén olvastam. Az örök pillanatok könyve. Mert az örök szerelmek Makine értelmezésében azok a pillanatok, amik, lehet, gyorsan elillannak, mégis belénk égnek örökre, és bármikor előhívhatja őket egy íz, egy illat, a szellő simogatása vagy a virágba borult gyümölcsfák látványa. Ne toljátok félre a könyvet a cím miatt! Nem könnyed romantikus történetek, és még csak nem is romantikusak.

Nevezhetnénk az diktatúrák könyvének is. A diktatúrákban úgy tűnik, öröktő fogva ilyen a világ, és ilyen is marad. Itt gyorsan kifakulnak a szép színes álmok, nem marad más, mint közönyösen beleszürkülni a rideg valóságba. És ez is beleég az emberbe. Hordja magával egy életen át, akár egy stigmát. Lám, Makine évtizedekkel ezelőtt elhagyta a Szovjetuniót, és még mindig ez írásainak meghatározó élményköre.

Ha jól emlékszem Domnica Radulescu könyvében off olvastam: ha összekeveredik a szerelem és a politika, akkor mindig a politika győz. Makine rácáfol Radulescura, és a politika durvaságával, a szovjet éra szürke hétköznapjaival az örök szépséget, az ember lelki gazdagságát állítja szembe. Az emberét, aki a lélektelen világban is képes megtalálni a boldogság röpke pillanatait.

Hogyan magyarázzam meg (…), hogy az ország hamarosan örökre lezáródó múltjában benne van a mi gyerekkorunk is, meg az az emlékszilánk: egy nagy hólepte parkban, a tribün tetejéről látom, amint az osztályunk diákjai az árvaházba indulnak, miután ellapátolták a havat a sétányokról, és a többiektől lemaradva, a fegyelmet már akkor sem tűrve, megy az a kislány, akit a piros sapkájáról ismerek fel…
Ezt az emléket is ki kellene dobni. Meg az almáskertet? Meg a bódító szépséget? Gúnyt űzni belőle csak azért, mert egy álomjövőt ígérő és szánalmasan megbukott rendszer kudarcot vallott?

Többen emlegetik, hogy a giccs határán mozog a könyv, de még senki nem állította, hogy át is lépte azt. Makine jó érzékkel egyensúlyoz a feltoluló érzelmek és a valóság rideg világa között. Ehhez igazodva a stílus is néhol meghökkentően hétköznapi, máshol meg váratlan beleborzong az ember a szépségébe.

A könyvet kedvencnek jelöltem, és ha Makine többi könyve is ilyen, akkor gyanús, hogy az író is felkerül a kedvencek közé.

Nincs szebb,
mint a vasalt világban
a gyűrött, a kócos
'rakenroll'

Ó, nincs szebb,
mint ha kilóg a sorból,
mert nem ért a szóból,
kinek ez a zene szól

Ó, nincs szebb,
mint az alázat csendje
ha zenére lázad,
s a szív zakatol

Ó, nincs szebb,
mint a csend kapuját
ha berúgja páros lábbal
a 'rakenroll'

Ó, szép volt
Azt ígértem, halálig játszom
Szép volt
Hát játssz el értem
egy szentimentális 'rakenrollt' – helyett egy ilyen novelláskötetet, ami emelkedetten szép, már-már a giccs határát sértve, csodásan érzékletesen ábrázolva. 5/5

Valóban szépen ír Andreï Makine, főleg a novellák kezdőmondatai nagyon erősek, utána kissé felolvad ez a szépség a mesélésbe, de ettől függetlenül tetszett a szomorkás, keserédes és tiszta hangulata, – visszaemlékezései a szerelmeire, árvaházi gyermekkorára, a rendszerváltásra –, valamint az is, ahogyan a történet szépen körbe ér a végére a Ressz szerelemmel. Első könyvem tőle, de olvasni fogok még tőle az biztos! :)

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a szeretetről, szerelemről szóló könyvet. Sajnos kevés az ilyen könyv, amiből tanulni is lehetne.
Jól látja, hogy az elnyomás ellen (legyen az bal vagy jobb oldali diktatúra) a legjobb lázadás az igazi szeretet, szerelem.

Nehezen találok szavakat. Gyönyörű ez a könyv. Mint a kora tavaszi napsütés: tiszta, fényes, és elhiteti veled, hogy a szürke és elhagyatott zugokban is ott ólálkodik a remény és a szépség.

Szép, szép, de… nagyon szentimentális, és talán emiatt is valahogy olyan súlytalannak éreztem. Nem hiszem, hogy egy év múlva bármire is emlékezni fogok belőle.
    Érdekes egyébként, hogy a szovjet kommunizmusról írtak nem a múlt rendszert idézték fel bennem, hanem inkább a jelenlegit… A gaz amerikai imperialistákkal való szembenállás, a Párt évtizedek óta egy és lecserélhetetlen Vezére, akinek arca óriásplakátokról néz le ránk, a nagy és kihasználatlan építmények, a teljes foglalkoztatottság ígérete és a kétkezi munka álságos dicsőítése stb.
Az elbeszélések közül legjobban a 6., az Isteni adomány című tetszett, ezt éreztem a legerőteljesebbnek.