Andrei Makine negyedik regénye, a Francia hagyaték 1995-ben egészen kivételes módon egyszerre kapta meg a két legrangosabb francia irodalmi díjat, a Médicist és a Goncourt-t. Ez természetesen meghozta a piaci sikert is, s korábbi regényeit is fölértékelte, olyannyira hogy 1998-ban Makine már fölkerült a legtöbbet fordított és a legkelendőbb francia szerzők listájára.Andrei Makine 1957-ben, Szibériában született, a nyolcvanas évek vége óta él Franciaországban, és csak 1996-ban kapta meg a francia állampolgárságot.
„Makine mindegyik regénye az eredetek könyve s egyszersmind az újjászületésé, oldás és kötés. Ne feledjük, hogy o nem az anyanyelvén lett íróvá, hanem „nagyanyai nyelvén” – ékes bizonyítékául annak, hogy az író nyelvében teremti újjá önmagát. Makine regénye egyszerre önéletírás és fikció, melyben a nyíltan vállalt prousti örökség, mindenekelőtt az emlékezés szövevényes mechanizmusa az elbeszélőmódot is meghatározza.”
A francia hagyaték 68 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1995
Enciklopédia 1
Kedvencelte 10
Most olvassa 5
Várólistára tette 42
Kívánságlistára tette 31
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Először azt hittem, ez a könyv nem hozzám szól, de minden egyes mondatával közelebb lopta magát a szívemhez, aztán megragadta azt olyan erővel, hogy kicsordultak a könnyeim. Makine-t a hangulatteremtésben szinte utolérhetetlennek érzem, igaz, eddig nem túl sokat olvastam tőle. Nem a szereplők miatt könnyeztem, sem pedig a történet miatt, hanem önmagam miatt, a könyv örvényáramot keltett a szívemben, azzal együtt rezgett. Szép és fájdalmas egyszerre. Csak meghatározott időközönként szabad ilyen könyvet olvasni.
2021. novemberi olvasás:
Közel 25 év után újraolvasni egy könyvet néha olyan, mintha az ember egy vadonatúj könyvet olvasna. Hosszú részek estek ki teljesen, és ha már gyanús lettem volna magamnak, hogy nem is olvastam akkor régen végig, megint jött egy ismerős részlet. Örülök, hogy rászántam magam, és újraolvastam, hiszen úgy volt a kedvenc könyveim között, hogy már alig emlékeztem rá.
Érdekes olvasmány, nehezen adja meg magát, de ahogy az ember halad benne egyre beljebb, egyre inkább magával ragadó.
Minden szépsége ellenére számomra ez egy nagyon szomorú könyv.
Úgy látom, ez a Makine éppen nekem valóan ír. Csak épp annyira érzelmesen, hogy ne legyen „csöpögős”, de mégis szívre hatóan. Férfi írótól kicsit szokatlan is ez az érzékenység, amellyel megírja a gyermekkori emlékeit, nagyanyja életét. Olvasás közben néha az volt az érzésem, nem is voltak szülei, csak a francia nagyanyja. Pedig csak a nyarakat töltötte kint a szibériai sztyeppén, de olyan erős kötődés alakult ki közöttük, annyira átjárta ennek a finom lelkületű, európai asszonynak a varázsa, hogy maga is ábrándozó, szépségre fogékony egyéniséggé vált, annak ellenére, hogy elismerte: Berija története kapcsán magában is felfedezte ezt a durvaságra, kegyetlenkedésre való hajlamot. Ám neveltetése, „francia hagyatéka” mindig megóvta az ilyen lépésektől.
Hát igen, ez a „francia hagyaték” vagy testamentum…… hát, elállt a szavam.
Néhol rettenetes, néhol rettenetesen gyönyörű. Nekem is kedvenc. Kétszeresen is „megszólított”, bár nem egészen személyemet, de nagyon közelimet illetően is.
Eddig a pillanatig úgy érzem, semmi stílusa nincs ennek a könyvnek. Jelenleg, az 50. oldal környékén úgy tartom, prózába csomagolt kulturális összehasonlító tanulmányt tálalt az író. Keveredik a modern, francia élettér és a visszaidézett orosz fiatalkor. Ami nem lenne baj, ha nem utalna gyakran a két nyelv különbségeire. Nem feltétlen köt le. A természeti képek, hóesés és, havas tájleírások viszont örömmel töltenek el.
A második résztől kezd enyhülni a megítélésem. Rálelt a történetmesélés fonalára. Családi visszaemlékezésbe kezdett, olyanba, mint amit a legelejétől vártam volna.
A végére teljesen megváltozott a véleményem erről a könyvről.
Csodálatos. A második fejezettől indult be nálam a gépezet. Onnantól még többet finomodott. Olybá' tűnt a harmadik és negyedik fejezet (azokban nyilvánult meg leginkább), mintha szempilla rebbenésekben, pislogásokban változó képeket, élethelyzeteket, életeseményeket váltott volna. Nagyon profi lett ez a hullámzás. Még érzelmekben is. Kellemes, andalító visszaemlékezéseket kaptam. Megtetszett. Viszem magamban egy ideig.
Makine titkos szerelem, aki képes megrezegtetni lelkem húrjait, de ez sokszor annyira fáj, hogy szinte belehalok. Óriási tiszteletet és hálát érzek iránta azért, hogy nem hagyja, hogy a nagy orosz szenvedéstörténetet megélő, és jó esetben túlélő egyszerű emberek élete feledésbe, az értelmetlenség homályába vesszen.
Ez a könyve is nagyon mélyen visszhangzott bennem, de nem szippantott be. Gondolkodtam rajta, hogy miért, és egyelőre arra jutottam, hogy a könyvből áradó hatalmas nosztalgiának én, mint befogadó, most próbáltam ellenállni (épp egy költözés közepén vagyunk, nem engedhettem meg magamnak, hogy két-három napra teljesen szétfolyanak az érzelmeim). De majd egyszer, nyugodtabb körülmények között neki ülök újra, és akkor talán közelebb jutok ahhoz, hogy most miért maradt el az a letaglózó érzés, ami a korábbi 4 Makine kötetet – Várakozás, A francia pilóta, Az ismeretlen, Az örök szerelmek könyve – jellemzte.
Gondolatilag ami most nagyon megfogott, hogy mennyire fontos, hogy az ember előbb-utóbb találjon egy olyan helyet a világban, amely ideális “az egymástól semmiben sem különböző napok morzsolgatására”. És ennek például része egy jó erkély vagy terasz, ahol a távolba és a felhőkbe lehet veszni. (Persze a járvány alatt kiderült, hogy nem csak az élet B-oldalára kell egy ilyen helyet találni, jó, ha a lockdownt is ilyen helyen töltheti az ember.)
A költözéshez és pakoláshoz visszatérve: a könyvespolcra nemzetiség szerint kerültek a könyvek, és az oroszok között a Makine-könyveket minden gondolkodás nélkül Bunyin mellé tettem. Amikor ez tudatosult bennem, akkor jöttem rá, hogy nemcsak lelki alkatra hasonlítanak ők nagyon, hanem az életútjukban is sok a hasonlóság, leginkább, hogy mindketten oroszból franciává (is) “váltak"
Mostanában újraolvastam több húsz évvel ezelőtti kedvenc könyvemet, a saját akkori aláhúzásaimmal találkozom, tetszik, hogy már annak idején is gondolkoztam és éreztem.
Ez a Makine ’96-ban én voltam, ez a francia álmokkal a Szovjetunióban élő fiú, francia ősökkel a testében-lelkében. Egy olyan örökséggel, melyről talán jobb lett volna nem is tudni, mert akkor nem lett volna összehasonlítási alapja, s ennek hiányában talán ő is eltengődött volna az egykori SU-ban, de így ez nem ment neki. Túl sokat látott Franciaországból, túlságosan megégette az a világ, francia nagyanyja nem hagyott neki nyugtot..
Franciaország Atlantisszá lett. Nekem is volt ilyen elképzelt világom, ahol talán jártam is..melyről mára kiderült szintén csak egy hely, s helyek megjelennek és eltűnnek csupán.
És, hogy nem annyira érdemes helyekről álmodozni, mert pont elmehet ezzel az egész élet. 22 évesen ez még belefért, mára tilos!
Akkortájt imádtam ezt a könyvet, a hőn áhított táj gondos, pontos leírását, mely éles ellentétben állt a „valódi” díszletekkel. Pont így éltem én is, „fényoszloptól” „fényoszlopig”, útközben meg a sötétben tapogatóztam, és reméltem, kibírom a következő felvillanásig. Franciaországig.
Mára se fényoszlop, se sötét, Atlantisz leomlott. Ez itt Franciaország és Szovjetunió nélkül lehet csak igazán gyönyörű. A többi mese. Szép volt, de elég. Ide hozott el ez a könyv másodszori olvasása.
Elég érdekes volt a francia-orosz nemzetiséget együtt látni, a nyelvet, a kultúrát. Az egész számomra a nyelviségről szólt, és arról, hogy milyen érzés két nyelven szinte két életet élni. Nagyon furcsáltam mégis, hogy Charlotte mégis az orosz nemzetiség mellett „döntött”. Azt hinné az ember, a francia mégis erősebb benne, de hát ez a meglepetés is sokat tett azért, hogy örömmel olvassam a könyvet. Szép volt, magával vitt a szöveg, csak úgy hömpölyögtem az árral…
Népszerű idézetek
[…] a prózafordító a szerző rabszolgája, a versfordító viszont a versenytársa.
179. oldal
Emlékszel, amikor a szűk oroszországi lakásokat ellepték a könyvek? […] Oroszországban az író Isten volt.Egyszerre várták tőle az utolsó ítéletet és a mennyországot. Hallottad ott egyszer is, hogy könyv áráról beszéltek? Nem, mert a könyvnek nem volt ára! Az ember megtehette, hogy nem vesz cipőt télire, és lefagy a lába, de a könyvet megvette…
226. oldal
[…] Victor Hugo, az őszülő és mélabús pátriárka egy parkban találkozott Leconte de Lisle-lel. „Tudja, min gondolkoztam éppen?” – kérdezte az aggastyán. A kérdezett zavartan hallgatott, mire ő érzelgősen: „Azon gondolkoztam, mit fogok mondani Istennek, ha, talán nagyon is hamar, a birodalmába kerülök…” Leconte de Lisle egyszerre gunyorosan és tisztelettel, mély meggyőződéssel felelte: „Ó, hát azt fogja mondani: »Tisztelt kolléga…«”
97. oldal
Attól fogva beszélgetéseink üresek lettek. Leereszkedett közénk a semmitmondó szavak függönye, a hétköznapi hangok képlékeny anyaga, amellyel, ki tudja, miért, az ember mindenáron be akarja tölteni a csendet. Döbbenten fedeztem fel, hogy valójában a beszéd a legjobb eszköz a lényeg elhallgatására.
119. oldal (Ab Ovo 2011)
A lényeg elmondhatatlan. Átadhatatlan. És ezen a világon minden, aminek néma szépsége feldúl, minden, ami szavak nélkül is megvan, az lényeges. Ami elmondhatatlan, az a lényeg.
120. oldal (Ab Ovo 2011)
[…] Charlotte nem volt „olyan asszony, aki meghazudtolja a korát”. Vonásaiban nem volt meg az a dacos csín, amely azoknak a „jól ápolt” asszonyoknak az arcát jellemzi, akik örökös harcban állnak a ráncaikkal. Eszébe sem jutott leplezni a korát. Ő azonban öregségében nem ment össze, nem mosódtak el a vonásai, nem aszott össze a teste.
190. oldal
– Emlékszel, amikor a szűk oroszországi lakásokat ellepték a könyvek? Igen, könyvek az ágy alatt, a konyhában, az előszobában, a mennyezetig felrakva. Emlékszel a megszerezhetetlen könyvekre, amelyeket egy éjszakára kapott kölcsön az ember, és pontosan reggel hatkor vissza kellett adni? Meg azokra, amelyeket írógépen kellett lemásolni, hat gépindigót betéve; a hatodik példányt kapta meg az ember, alig tudta elolvasni, ezt nevezték „vak” példánynak… Tudod, nagyon nehéz az összehasonlítás. Oroszországban az író Isten volt. Egyszerre várták tőle az utolsó ítéletet és a mennyországot. Hallottad ott egyszer is, hogy a könyv áráról beszéltek? Nem, mert a könyvnek nem volt ára! Az ember megtehette, hogy nem vesz cipőt télire, és lefagy a lába, de a könyvet megvette…
204. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Clara Dupont-Monod: Egy közülünk 94% ·
Összehasonlítás - Belinda Alexandra: Zafír égbolt 94% ·
Összehasonlítás - Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja 94% ·
Összehasonlítás - Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet 95% ·
Összehasonlítás - David Foenkinos: Charlotte 93% ·
Összehasonlítás - Ljubov Barinova: Bosszú 93% ·
Összehasonlítás - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé 94% ·
Összehasonlítás - Jonathan Littell: Jóakaratúak 93% ·
Összehasonlítás - Nicolas Mathieu: Gyermekeik is utánuk 93% ·
Összehasonlítás - Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács 91% ·
Összehasonlítás