A francia hagyaték 20 vélemény
Andrei Makin negyedik regénye, a Francia hagyaték 1995-ben egészen kivételes módon egyszerre kapta meg a két legrangosabb francia irodalmi díjat, a Médicist és a Goncourt-t. Ez természetesen meghozta a piaci sikert is, s korábbi regényeit is fölértékelte, olyannyira hogy 1998-ban Makine már fölkerült a legtöbbet fordított és a legkelendőbb francia szerzők listájára.Andrei Makine 1957-ben, Szibériában született, a nyolcvanas évek vége óta él Franciaországban, és csak 1996-ban kapta meg a francia állampolgárságot.
„Makine mindegyik regénye az eredetek könyve s egyszersmind az újjászületésé, oldás és kötés. Ne feledjük, hogy o nem az anyanyelvén lett íróvá, hanem „nagyanyai nyelvén” – ékes bizonyítékául annak, hogy az író nyelvében teremti újjá önmagát. Makine regénye egyszerre önéletírás és fikció, melyben a nyíltan vállalt prousti örökség, mindenekelőtt az emlékezés szövevényes mechanizmusa az elbeszélőmódot is meghatározza.”
| Kiadás | ISBN | Oldal | Fordította | Illusztrálta | |
|---|---|---|---|---|---|
 Ab Ovo, 1996 | 9637853537 | 216 | Szoboszlai Margit | Ugrás | |
| Ab Ovo, 2011 | 9789639378827 | 238 | Szoboszlai Margit | Ugrás |
Most olvassa
Most nem olvassa senki.
Várólistán 4
Kívánságlistán 3
Népszerű értékelések
Az atmoszférateremtő ereje valami félelmetes. A kedvenc Makine-regényem.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ez egy olyan regény, amely az utolsó két oldallal válik naggyá. Egy sok mellékszálon csordogáló, kitérőkkel, időbeli ugrásokkal teli történetfolyam, amely lassan a jelen felé halad, de semmi olyat nem képes felmutatni, amelytől izgalomba jönnénk. Félreértés ne essék: nem rossz vagy pláne unalmas, hanem inkább csak olyan hétköznapi, önelemző ujjgyakorlat egy íráskészséggel megáldott embertől, és aztán jön az utolsó két oldal és felemelkedik az azt megelőző kétszáz oldal. Nem állítom, hogy mennybe megy, de mindenesetre helyreáll. Szó sincs már olvasásra elfecsérelt időről, inkább a kellemes bizsergés járja át az embert. Érdemes volt elolvasni.
Népszerű idézetek
Azért olyan szép még mindig, ősz haja ellenére meg sok -sok év ellenére, mert a szemét, az arcát, a testét bevilágítja ez a sok fényes és gyönyörű pillanat…
203. old
(…) a prózafordító a szerző rabszolgája, a vesfordító viszont a versenytársa.
179. o.
Igen, beláttam, a nyilvánvaló tényt, hogy férfinak lenni annyi, mint állandóan a nőkre gondolni, hogy férfi csupán nőkről ábrándozó lény!
Igen, orosz voltam. Bár még zavarosan, de tudtam, mit jelent ez. A lelkünkben hordozni a fájdalomtól eltorzult lényeket, az elszenesedett falvakat, a mezítelen tetemekkel teli, befagyott tavakat. Ismerni az emberi nyáj beletörődését a zsarnoki erőszakba. Meg az iszonyt, ha az ember úgy érzi, hogy részese ennek a bűnnek. És a megszállott vágyat, hogy folyton újrajátssza ezeket a régi történeteket, hátha ki tudja belőle iktatni a szenvedést, az igazságtalanságot, a halált. Igen, utolérni a fekete autót Moszkva utcáin, és megsemmisíteni óriás tenyerével. Azután lélegzetvisszafojtva figyelemmel kísérni a fiatalasszonyt, aki benyit a háza kapuján, felmegy a lépcsőn… Újracsinálni a Történelmet. Megtisztítani a világot. Csapdába csalni a rosszat. Menedéket nyújtani lelkünkben ezeknek az embereknek, s azután egy napon a rossztól megszabadított világban szabadon engedni őket. Addig azonban osztozni a fájdalomban, amely éri őket. Gyűlölni önmagunkat minden kisiklásért. Az önkívületig, az ájulásig vállalni ezt a kötelezettséget. Úgy élni az örvény szélén, mintha mi sem volna természetesebb. Igen, ez Oroszország.
132. o.
– Szóval, van bennem valaki, aki végig tudja nézni ezeket az erőszakos cselekedeteket. El tudom hallgattatni, de mindig bennem van. Vagyis elméletileg minden lehetséges. Berija példáján tanultam meg ezt. És Oroszország is azért ejt bámulatba, mert nem ismer határokat, sem a jóban, sem a rosszban. Főleg a rosszban. Neki köszönhetem, hogy irigylem ezt a nőhajhászt. És hogy gyűlölöm magamat. És hogy a verejtékes hústömegtől meggyalázott, halálra kínzott nővel együttérzek. És hogy kitalálom utolsó világos gondolatát: a nő a halálra gondol, amely az ocsmány ölelés után jön. És hogy a nővel együtt áhítom a halált. Mert az ember nem élhet tovább, ha benne van az a másik, aki Beriját csodálja…
132. o.
Különös örömmel állapítottam meg, hogy nincs éles határ a ruhája virágos szövete meg a nap áttörte árnyék közt. Teste körvonalai észrevétlenül beleolvadtak a levegő fényességébe, szeme mint a vízfesték olvadt bele az ég meleg ragyogásába, könyvet lapozó ujjainak mozdulatai pedig a hosszú fűzfaágak hullámzásába… Szóval ebben az azonosulásban rejlett szépsége titka!
Igen, arca, teste nem rándult görcsbe az öregségtől való félelemben, hanem beitta a szelet és a napot, a sztyeppe kesernyés illatait, a füzesek üdeségét. És jelenléte meglepő összhangot teremtett a néptelen tájban.
190. old.
– Emlékszel, amikor a szűk oroszországi lakásokat ellepték a könyvek? Igen, könyvek az ágy alatt, a konyhában, az előszobában, a mennyezetig felrakva. Emlékszel a megszerezhetetlen könyvekre, amelyeket egy éjszakára kapott kölcsön az ember, és pontosan reggel hatkor vissza kellett adni? Meg azokra, amelyeket írógépen kellett lemásolni, hat gépindigót betéve; a hatodik példányt kapta meg az ember, alig tudta elolvasni, ezt nevezték „vak” példánynak… Tudod, nagyon nehéz az összehasonlítás. Oroszországban az író Isten volt. Egyszerre várták tőle az utolsó ítéletet és a mennyországot. Hallottad ott egyszer is, hogy a könyv áráról beszéltek? Nem, mert a könyvnek nem volt ára! Az ember megtehette, hogy nem vesz cipőt télire, és lefagy a lába, de a könyvet megvette…
204. o.
