A ​vörös liliom 74% 56 csillagozás

Nem találtunk egymásra, és ez, azt hiszem, részben az én hibám, részben France-é. Nem volt elég türelmem hozzá, márpedig erre nagyon nagy szüksége van annak, aki közelebb szeretne kerülni ehhez a regényhez. Maga a cselekmény nem túl látványos, de a lényeg nem is ebben van, hanem a megidézett korban, hangulatában, tereiben, erkölcsében, világlátásában, karaktereiben. France kétségtelenül remekül ragadja meg ezeket, színes, érzékletes, jelképekkel és utalásokkal átszőtt prózában, csak épp túl komótosan, túlontúl részletezett és elnyújtott leírásokkal, kitérőkkel. Valahogy végig az az érzése az embernek, hogy a részletek közt elvész az egész, amit nem kis erőfeszítés árán kell összemazsolázgatni.
A regény középpontjában a boldogtalan házasságban élő Thérèse és az unalomból, az öröm nélküli magányból való kitörési kísérletei. Thérèse a gőgös, hódító és haszonleső, felkapaszkodott apák anyagias uraskodásából, ebből a közönséges, bódító mámorból kinövő, kezdeti öntudatlanságából kiutat kereső liliom, amely ugyancsak kapzsi a maga módján – álmokat, káprázatokat hajszol.
Az olvasó pedig Thérèse boldogságkereső kísérletei révén betekintést kap a korabeli előkelő világ mindennapjaiba, a szalonok életébe, amely tele van unalommal, sznobériával és képmutatással, többnyire felszínesen fogyasztott művészettel, egy kis politikával… vagy épp a szegények negyedében ejtett sétákkal, ugyanis van, aki szereti a nyomor ódon sikátorait, persze csak átsétálni rajtuk, inkább csak borzongón sejtve szennyüket.
Thérèse firenzei útja eltávolodás ettől a steril, papírízű szalonvilágtól, a polgári házasság üres formalitásaitól – az igazi, átélt művészet, szépség és szerelem felé tett lépés, nyitás az érzékenység és érzékiség felé, a társadalmi normákkal dacolva. A körülötte lévő mellékkarakterek révén a társadalom különböző típusaival, különböző világlátásokkal talákozik – köztük a címerjelvényeként reneszánsz csengettyűket választó Vivienne Bell-lel, a misztikus-anarchista, néhol dionüsszoszi alakká váló Choulette-tel, Schmoll-lal a zsidó akadémikussal, Vence-szal és Dechartre-val, az intellektus és a szenvedély képviselőivel. Ez utóbbi, a szobrász az, aki fölébreszti főhősünkben az eleven valóság ízét, aki gyökeresen újjáalakította az életét. Igazi beavatási folyamat ez az olaszországi út, öntudatra ébredés/ébresztés, a párizsi szalonokkal ellentétes világ és életérzés megtapasztalása. Olyan igazságokból való ízelítő, melyet az arisztokrata és nagypolgári miliőbe zárt, életunt alakok előtt elföd az értelem. Robert megjelenése, alakja azonban egy másik, „kijózanító” igazságra figyelmezteti minduntalan a szerelmes párt és egyben ezt az egész művészetet, szabadságot, eredetiséget, szerelmet fókuszba helyező világot. A regény lezárása spoiler rávilágít ennek a szabadulási kísérletnek a határaira is spoiler.

France e szerelmi sztori révén a századvég legfontosabb kérdéseit boncolgatja, annak társadalmi, művészeti, de politikai vonatkozásában is, keresve a belső átalakulások lehetőségeit és korlátait.
Akár remek regény is kerekedhetett volna belőle, ha nem írja annyira túl. A regény szimbólumrendszerét például mesterien építi fel (középpontban a vörös liliommal, amely különböző formákban bukkan fel a regény során – elsősorban Thérèse alakjához kapcsolhatóan, de Firenze címereként, versidézetben, ékszerként vagy ezüst kiskanál díszítéseként is). A terek, karakterek ellenpontozása is nagyon jól működik nem beszélve az irodalmi allúziókról (l. Fehér Izolda, Faust Margitjának alakja, aki nem akar megmenekülni testben, és ezért üdvözül lélekben és igazságban).

És ami a legérdekesebb (legalábbis számomra): A vörös liliom és a Szoba kilátással szembetűnő rokonságának felfedezése. Ezer és egy szállal kötődik egymáshoz a két regény úgy szimbolisztika, témaválasztás, karakterek, mint korrajz tekintetében. Köteteket lehetne írni a két mű összevetéséről, persze nem én leszek az, aki megírja ezeket. Egy biztos: Forster regényét sokkal jobban élveztem, nemcsak olvasmányossága, hanem humoros-ironikus megközelítésmódja miatt is.

Mindig érdekes bepillantani egy letűnt kor életébe, hétköznapjaiba.
Itt a szép márkinét egy érdekházasságban találjuk, talán szerencséjére egyikük sem visz érzelmet a dologba. Így közös megegyezéssel szabadok. Érzelmileg. A márki politikai ambíciókkal tör előre, a márkiné unalmában szeretőt tart. De a látszatot fenntartják. Nagy társasági életet élnek, sokrétű kapcsolattal. Nagy részletességgel ismerhetjük meg ezen vacsorákat, a társaságot, és az érdeklődési körüket. A főszereplő kis csip-csup dolog miatt ejti a szeretőjét, majd elutazik, ahol felbukkan a következő jelölt. Szerelembe is esnek.
A márkinő szerintem itt döbben rá igazán, hogy mit is jelent szeretni és szeretve lenni. Fura egy könyv, a női lélek rejtelmeit igazán jól látta a szerző.

„Szenvedélyes és idegesítően aprólékos. Gyönyörű és reménytelenül régimódi. ”
Féltem ettől a könyvtől, mert inkább negatív kritikákat olvastam, de mivel szeretem a múltban játszódó cselekményt mégis az olvasás mellett döntöttem. És igen, nekem tetszett. Thérése talán rossz korban született, vagy csak a szerelemben nem volt szerencséje, de boldog volt, még ha csak rövid ideig is. Akit nem tudtam megérteni az inkább Jacques.

Nagyon szenvedtem a könyvvel, jobban lekötött a karácsony, a rokonok és a szilveszter, de azért sikerült még időben befejeznem, hogy ne csússzon át 2022-re. Ennek ellenére összességében nem volt rossz. Szeretem a különböző korokat ábrázoló regényeket és ez is ilyen volt. Bemutatta a francia, polgári, házas élet minden szenvedését. France írásmódján sokat lehetne gondolkozni, nem egy olyan mű ez, amin csak úgy át lehet futni, a részletekben rejlik a szépsége. A szereplők személyisége annyira nem fogott meg, talán még Miss Bell szórakoztatott a legjobban.

Az igazat megvallva egy kihívás miatt kezdtem el olvasni.
Grófnő úgymond unatkozó életét mutatja be. De gondoljunk csak bele…nincs semmi dolga…nincs gyereke…nincs célja…nincs boldogsága…
A 19.században túl sok szórakozásra nincs lehetősége egy nőnek…szalonok…vacsorák…színház…és szerelmi kalandok. Részese leszünk…vagy beszélünk róla.
Két szerelmet ír le…amikor minket szeretnek jobban…és amikor mi szeretünk jobban. Egyik sem jó…
Sodródik…hagyja, hogy történjen vele a szerelem….amire nem is igazán vágyik, nem is értékeli. Aztán jön a mindent elsöprő, nevetős felelőtlen érzelem, ami mindent kitölt és mindennek más értelmet ad.

Nagyon lassan haladtam a konyvvel, valahogy nem talaltunk egymasra.

Parizs a multszazad vegen, a szalonok leirasa, a tarsadalmi elet, a hangulat atjott, szepen es reszletesen bemutatta Anatole France a kort, de ugy igazabol nem tortent semmi.

Akar oneletrajzinak is mondhatnank, hisz a szenvedelyes, feltekeny, orjito szerelmet a muvesz es a francia elokeloseg egy holgytagja kozott sajat szerelmi elete ihlette.

„(…)tudta, hogy a szerelem csak kis rövid mámor, melyből kissé lehangoltan kel ki az ember… Mégis azonban, hátha nem tud mindent, hátha van olyan szerelem, amelybe gyönyörűség alámerülni…”

Nehéz olvasni, nem köti le az ember figyelmét. Pedig érdekes benne az előkelő rétegek élete. Ruhák, szobabelsők, estélyek, opera. Utazás a gyönyörű Toszkánába, a városok, a táj…
És közben az élet sivársága. A szerelem és az emberi kapcsolatok üressége. Az embernek a maradék életkedve is elmegy.

Nehezen rázódtam bele az elején ki kicsoda, ki kihez tartozik, főleg azért mert egyszer a vezetéknevén szólították, azután a keresztnevén, és nem tudtam, hogy a kettő ugyanaz, míg egy helyen nem volt együtt írva. Az arisztokrata világ, nem az én világom. Estélyek, unatkozó bárók és hölgyek, társasági életei, talán még filmben jobban elviselem. A történet fele után kezdtem megszeretni ezt a nem kissé bonyolult, szerelmi sokszöget. Teréz nekem a legvégén vált nagyon szimpatikussá. Imádtam a szenvedélyt benne, a végét a történetnek. Féltem tőle, de nagyon rég szerettem volna elolvasni, férjemnek van egy nagyon szép régi kadása, ez jobban ösztönzött az elolvasására. Inkább a politika és a társasági élet miatt a mínusz fél csillag, de tetszett :) Végig Anna Karenina járt a fejemben, hogy én ezt a történetet mennyivel jobban szeretem, mint a Lev Tolsztoj – ét, ez gondolom nem olyan ismert.

Tetszett a cselekmény, a szereplők, a leírások. Szépen kidolgozott karakterek vannak benne.

Annyira szép ez a történet! És nem maga a cselekmény és a szereplők teszik azzá, hanem a leírások. És hiába vannak benne mély, drámai érzések, mégis elringat, mesevilágba röpít. France csodásan ért a lírai leírásokhoz. Viszont ettől lesz egy hangyányit unalmas is.