Hódolattal ​esengve 87% 81 csillagozás

Ez a könyv úgy lóg ki az eddig általam olvasott Nothombok közül, mint egy falka szürkemarha közül az egy szem Milka tehén. Míg eddig az írónő csavaros fiktív kegyetlenségekkel traktált (aminek persze örültem), addig most (némileg megható őszinteséggel) életének azt a fejezetét osztja meg velem, amikor egy japán cég alkalmazottjaként járta meg a hadak útját. Nos, én is dolgoztam japán cégnél (mondjuk nem a szigetországban, hanem itthon, ez nem elhanyagolható különbség), de hazudnék, ha azt állítanám, hogy három mondatnál többet beszéltem volna bárkivel közülük. Ezzel együtt ez az apró körülmény nem akadályozott meg minket a kollégákkal, hogy meredek anekdotákat terjesszünk, illetve vadabbnál vadabb feltételezéseket gyártsunk róluk. Halványan emlékeztet ez arra a módszerre, ahogy Nothomb kezeli a témát, néhány lényeges eltéréssel. Egyrészt Nothomb sokkal bennfentesebb a japánok világában, mint én, és egyáltalán, mint a legtöbb európai, talán Sean Connery kivételével a Gyilkos nap c. filmből. Másrészt mi a kollégákkal a keleti embert helyeztük bele a nyugati civilizációba, így történeteinkben többnyire ő volt a szenvedő vagy szánandó fél, ellenben Nothomb egymaga, a saját, esendően belga mivoltában ereszkedik a távol-keleti kultúra individualista szemmel talán legrettentőbb mélységeibe. Harmadrészt: hát hol voltak a mi sztorizgatásaink ahhoz a finom intelligenciához képest, ahogy az írónő úgymond a tökénél fogva megragadja a két civilizáció közötti alapvető eltéréseket? Hol voltak a mi kocsmai nyavalygásaink ahhoz a sziporkázó, eredeti humorhoz képest, ami csillogó mázzal vonja be ezt az induri személyes történetet? Sehol, na.

(Amúgy pont ez a humor az, ami a legszembetűnőbb eltérés a másik két Nothomb-szösszenettel szemben. Nem mintha azokban nem szikrázna fel az írónő humorérzéke, csakhogy azokban a tréfáknak mindig van valami vészjósló éle, van bennük jó adag keserűség, ám itt, talán az öniróniának, talán a japánok iránt mindenek ellenére érzett szeretetnek hála a humor lényegesen felszabadítóbb.)

Talán ezért, talán másért, nekem ez tetszett a három Nothomb közül a legjobban.

Nothombnak köszönhetem, hogy végre megfogalmaztam véleményemet a japán kultúráról. Eddig csak azt éreztem, hogy ambivalens a viszonyulásom. Már tudom: amennyire vonz és lenyűgöz a szertartásos udvariasságuk, egymás iránti tiszteletük kifejezése a felszínen, épp annyira taszít és elborzaszt a minden érzelem elnyomására való törekvésük, az emberi test megvetése, és az öngyilkosság értéknek való beállítsa. Számomra ijesztően életidegen gondolkodásmód. Hálás vagyok, hogy nem japánnak születem!
    De nem csak ennyit köszönhetek neki! Élvezetes perceket szerzett inteligenciájával és kifinomult humorával. Csodálom a regénybeli Amélie kitartását. Biztosan fogok még olvasni tőle, bár picit aggódom, hogy az életrajzi regény személyessége után bármely fikciót kevesebbnek fogom érezni.
    Láttam, film is készült a regényből, gondoltam, férjemnek megmutatom (ő nem moly), de a könyvben néhány jelenetnek van egy leheletnyi szexuális felhangja, ami nagyon jól áll neki, viszont ahogy a filmipar jelen tendenciáit ismerem, jó eséllyel az ízléstelenségig eltúlozták ezeket. Ráadásul Amélie a képzeletemben kicsit az írónőhöz hasonlít, ezért az őt játszó színésznő szőke bozontos haja és hideg kék szeme számomra nagyon zavaró. Inkább maradunk a felolvasásnál!

A Budapesti Molyklub egy korábbi összejövetelén a japán és az európai irodalmi hagyomány különbségeiről beszélgettünk Kazuo Ishiguro kapcsán. Emlékeim szerint akkor merült fel ez a könyv, méghozzá @Kuszma mesélt róla. Valahogy kíváncsivá tett a történet, és mivel nem is egy vaskos jószág, gondoltam, megnézem magamnak.
A belga írónő egyszerűen elmeséli egy évét, amit egy japán vállalat alkalmazottjaként töltött. Ennyi.
Az elmúlt hetek két legkedélyesebb, sálbanevetős, hosszú villamosútját töltöttem ma el Amélie Nothomb-mal. Zseniális kis kötet a japán lélekről.

Mori Fukumi valószínűleg nem volt elragadtatva, amikor hírét vette a könyvnek, de egészen biztos vagyok benne, hogy addig nem nyugodott, amíg titokban végig nem olvasta, hogy aztán a csukott borító felett sápadtan és rezzenéstelen arckifejezéssel legalább öt percen keresztül hagyja lelkében dúlni a „hóvihart”. :)

A Hódolattal esengve arról az egy évről szól, amelyet Amélie Nothomb Japánban töltött a Jumimoto cégnél – nos, papíron tolmácsként, gyakorlatilag a legalantasabb munkaköröket ellátva.

Felettese, a gyönyörű, ámde kegyelmet nem ismerő Fubuki, aki a japán felsőbbrendűség szószólója, módszeresen törte le Amélie önbizalmát és taszította egyre mélyebbre a vállalati ranglétrán. A szerző páratlan humorérzékkel és önkritikával írta meg történetét és a japán munkamorál kritikáját, egy olyan országét, ahol a túldolgozás miatti halálra (beleértve a munka miatt elkövetett öngyilkosságot is) külön szó is van…

Ez a második könyvem az írónőtől és ezt elolvasva jobban megértem A gyilkos higiéniáját is, amit ebből a tapasztalatából is meríthetett, mert a szatirikus Nobel-díjas író, Tach, elmehetett volna egy japán vállalat dölyfös főnökének is. :)

Nagyon jól érzékelteti a japán és a nyugati gondolkodásmód különbségeit, pláne, ha a nyugati vesztére még a női nemhez tartozó személy is. Amit kicsit furának tartottam, hogy Amélie szan, a japán nyelv és világ szerelmese és jól ismerője, pont ezeket a kimondottan japán hierarchikus és illembéli sajátosságokat nem ismeri, amiből aztán a legtöbb bonyodalma származik… visszabeszél a főnökének, közbeszól, ellenkezik, önállóan kezdeményez, ezt egy nyugati számára sem mindig bocsájtják meg, főleg, ha az illető kezdő egy világcégnél, nemhogy Japánban, egy mindenben túlszabályozott etikettre és erkölcsiségre épülő világban, ahol nőnek lenni még mindig alacsonyrendű és megvetendő dolog. Hát még hibázni…
De ezzel együtt nagyon élveztem, még ha néha a hajamat tépve is, ismét egy gördülékeny, humoros és szerethető történetet olvashattam Amélie tollából. :)

Megnéztük a belőle készített filmet is, hát sok fontos dolog kimaradt a könyvből, de azért élvezetes volt. :) http://est.hu/film/2503/tokioi_tortura

Fantasztikusan jót szórakoztam ezen a vékonyka kis művön. Csak nyilvános helyen nem szabad olvasni, mert furán néznek az emberre, hogy miért rángatózik a szája széle időnként. Itt is köszönöm @Spießbürgerin-nek, akinél megláttam a könyvet.

Humoros köntösbe csomagolva mutatja be az írónő a keleti és nyugati kultúra közti alapvető különbségből (egyén vs közösség) fakadó kellemetlen szituációkat, oda-odaszúrva hol saját magának, hol munkaadóinak. A tekintetben mondott újat is, hogy a japán nőkkel szemben támasztott társadalmi elvárásokról szinte semmit sem tudtam.

Eddig se vágytam a japán kultúra személyes megtapasztalására, és ez a könyv csak megerősített benne. Persze a cselekmény több mint harminc évvel ezelőtt játszódik, azóta talán kicsit nyitottabb lett Japán.

Igazi meglepetés-könyv volt. Nem szép dolog, de látatlanban kissé alábecsültem a regényt, én balga. Újabb mű a méltatlanul kevesek által ismert és köztudatban nem igazán forgó könyvek egyre népesebb lajstromán…

Nothomb írása teljesen véletlenül került hozzám; igazából nem szerepelt semmiféle valós vagy képzeletbeli várólistán. Valahol (itt, a molyon :)) találkoztam a fülszöveggel, s mivel keleti tematikájú, és minden ilyesmi nagyon közel áll hozzám, no meg csudaszép, varázsos címe van, kikölcsönöztem a könyvtárból ezt az alig 100 oldalas történetet.

„Kelet és Nyugat. A látható konfliktus mögött ugyanaz a kölcsönös kíváncsiság rejlik, a félreértések mögött ugyanaz a vágy, hogy megértsük egymást.” Ezt az elbeszélő-főhősnő szájából elhangzó két mondatot érzem így utólag a regény kulcsának. Bármennyire is úgy tűnik csaknem mindvégig, hogy ez a megismerési, elfogadási, alkalmazkodási szándék csak Amélie részéről van meg, míg a japán „oldalon” – főként Fubuki részéről – teljes az idegenkedés és elzárkózás… (Nem lehet, nem tud más lenni.)

Nevezhetném a regényt a két fiatal nő lélektani párbajának, amely köré ismét felépül az a különc idegenségében roppant mód izgalmas japán világ, amely évezredes hagyományokból táplálkozik, a végletekig tekintélytisztelő, és amelyben szigorú hatalmi hierarchia és rémisztő rend(szer) működik munkahelyen, családban.

Ebbe a letisztult látszatrendbe „hiba” csúszik a „semmirekellő”, „gyengeelméjű” nyugati lány jóvoltából, aki jön, lát és győz. A „diadal” nem abban az elkorcsosult nyugati értelemben adatik meg neki, ahogyan azt mi, európai emberek értelmezzük általában, vagyis: középpontba kerülni, felülkerekedni, hódítani és hódoltatni, mások ájult irigységének céltáblájává válni, netán sikert, pénzt, csillogást halmozni tonnaszámra. Nem. „Győzni” itt annyit tesz majd, mint talpon maradni, méltósággal helyt állni, tűrni, behódolni, elfogadni – a végsőkig, sőt: azon túl is…

Ugyanakkor mégsem tragikus, netán horrorisztikus ez az egész. Különlegességében felemelő, és ami felteszi az egészre a koronát, az Amélie Nothomb egészen egyedi humora. Ezt szerettem leginkább a könyvben. :) Olyan humor ez, ami – azt hiszem – csak nagyon keveseknek adatik meg, és még fordításban is átjön. Nem hatásvadász, nem szóviccekben tobzódó, hanem (keletiesen) visszafogott, intellektuális, fatalista, „komoly” humor. Lubickoltam benne olvasás közben, annyira tetszett. (Talán az általam bepötyögött idézetek egyike-másika képes valamit megcsillantani ebből.)

Volt egy rész a japán nőről, amit szívem szerint beidéznék ide, a hossza miatt mégsem teszem (51-56. oldal), de annyit elmondhatok, hogy gyémántkemény tisztánlátásról tanúskodik azt illetően, mennyire adott, megszabott, születéstől szabályozott „egyensors” jut az ország nőinek osztályrészül. Mindezt a belga Amélie tolmácsolja ítélkezés nélkül, érzelgősségtől mentes mély empátiával.

Amélie Nothomb egy évet töltött el egy japán nagyvállalatnál. „Hódolattal esengve” című könyvében az ott átélt tapasztalatai írja le, egyszerre vicces és megdöbbentő volt, amit ebben a munkakörnyezetben tapasztalt. Nem kap a képességeinek megfelelő feladatokat, és egyre megalázóbb munkát kénytelen végezni.
Úgy gondolom, a könyv megírása egyfajta terápia volt számára, ennek segítségével próbálta feldolgozni ezt az időszakot.

Véleményem szerint kevés európai ember tudta volna ép ésszel és lélekkel végigdolgozni ezt az évet. Az írónőnek is csak humorral és öniróniával sikerült, ez volt az egyetlen módja hogy megőrizze józan gondolkodását egy ilyen megalázó helyzetben. Úgy gondolom, én önérzetem nem viselte volna el ezt, s nem derült ki számomra, hogy ő miért nem lépett ki belőle.

A könyv bepillantást nyújt a japán és európai munkamorál különbségeibe, miközben bemutatja az ottani vállalati kultúra sajátosságait. Amélie Nothomb érzékeny szemmel mutat rá a japán nők helyzetére, a feléjük támasztott társadalmi elvárásokra.
Szellemes és elgondolkodtató olvasmány volt.

Tisztelettel ajánlom, e könyvet minden molynak, aki úgy gondolja, hogy nem a tökéletes munkahelyen dolgozik. A könyv olvasása után garantáltan megváltozik a véleménye:-)
Élmény volt, éshitetlenkedés, ugyanakkor tanulságos is Amélie Nothomb életrajzi regénye. Ezek után biztos nem akarok japán cégnél dolgozni!

Hűha… nem csinált kedvet ahhoz hogy japán céghez menjek dolgozni, az egyszer biztos! Szerettem benne Amélie humorát és szarkasztikus megjegyzéseit, elég sajátságos, volt a stílusa, ahogy minden nehézséggel és megaláztatással pozitívan próbált szembenézni. Szerettem a kitartását, hogy az előre vállalt egy éves szerződést minden körülmények között ki akarta tölteni… ennyiben átvette a japán mentalitást, nem futamodott meg.
A japán karakterek elég szélsőségesek voltak, nem tudom a valóságban ennyi kibírhatatlan ember összegyűlhet-e egy munkahelyen, talán csak nekem van szerencsém a normális kollégákkal?? Összességében jó könyv volt!