A ​kérés művészete 90% 32 csillagozás

Állsz a boltban a polcok előtt, és persze hogy a legmagasabb helyen van, amit szeretnél. Mit teszel? Próbálsz lábujjhegyre állni, addig próbálkozni, amíg le nem tudod szedni a terméket vagy segítséget kérsz az első utadba kerülő magasabb embertől? A legtöbbször az elsőt választjuk, és nincs ez jól.

Nem azt mondom, hogy mindenki fél kérni, de szerintem ez sokaknak okoz problémát. Egyet tudok érteni Amandával abban, hogy ennek hátterében egyrészt az áll, hogy félünk az elutasítástól és félünk attól, hogy gyengének mutatkozzunk. Úgy érezzük, ha kérünk, és nemet mondanak, hogy nem csak a kérésünket, hanem minket, az egész lényünket is elutasítják. Emellett pedig rettegünk attól, hogy gyengének gondoljanak, esendőnek, hogy ne higgyék azt, mindent meg tudunk egyedül oldani.

Amanda Palmer szerencsére erről nem szájbarágósan, hanem teljesen természetesen ír. Miközben megismerjük az életét, láthatjuk, ő hogyan tudta elfogadni azt, hogy igen is, szüksége van segítségre, nem tud mindent egyedül megoldani, és hogy nem szégyent ezt megtenni. Elmeséli azt is, szerinte mit kell tenni ahhoz, hogy ne leljünk elutasításra, vagy hogyha ez mégis megtörténik, el tudjuk fogadni.

Több olyan bátor nő, bátor ember kéne, mint Amanda. Szerencsére nem próbálja meg tökéletesnek beállítani magát, mint akinek már nincsenek félelmei és komplexusai. Mégis meg őszinte lenni, megtenni és kimondani azt, amit csak kevesen merünk. Remélem sokan lesznek, akik erőt merítenek majd a könyvéből.

Olvasd el, ha tudni szeretnéd MILYEN NEIL GAIMAN-NEL SZEXELNI!!

Amanda Palmert sem ismertem. És óvatosan kezelem a könyvajánlásokat. Mégis, ez a harmadik könyv abból a hatból, amit megemlít egyik írásában a kedvenc bloggerem (szia, @Via!), és mind szuper könyv, úgyhogy igazat adok az első megérzésemnek, hogy ezeket mind el akarom olvasni, mert tényleg jók lesznek.

Elkezdtem olvasni és már az első oldalaknál éreztem, hogy ez tényleg nagyszerű lesz. Aztán amikor odaértem ahhoz a részhez, amikor a Svindlirendőrségről (mi a fene?! az Kóklerrendőrség és kész) ír, akkor leesett a tantusz és magamon kívül kezdtem ugrálni, hadonászni a könyvvel és kiabálni a kedvesnek: 'Hallod, ő a Neil Gaiman felesége! Ő találta ki a Kóklerrendőrséget!!!" Te jó ég, mennyi mindenen átsegített, hogy tudtam, ennek van neve (hivatalos és ilyen menő is) és nem csak utánam fognak jönni. És csak annyit tudtam, hogy Gaiman felesége találta ki, most pedig összeállt a kép.

A legjobb könyv, amit az utóbbi időben olvastam. Annyira őszinte, annyira falak nélküli… annyira valódi. Legszívesebben most azonnal kezdeném elölről.

Voltam egyszer egy drámatáborban. Az volt életem egyik legmeghatározóbb élménye. Azóta is folyton arra vágyom, hogy újra lássanak.

Én nem tudtam, hogy így is lehet 'sztárnak' lenni. Imádom, hogy így is lehet.

Próbálkozni kell ezzel a bizalom dologgal. Másnak sem ment könnyen. És milyen csodák születhetnek belőle, ha mégis!

Az egész könyvet átszövi a címbeli gondolat, de mégis sokkal több van benne. A Kétméteres menyasszony, a kapcsolata Neil-lel, Anthony-val, a legjobb barátjával, a Kickstarter-kampány, koncertek, turnék, csalódások.

Tele van a fejem gondolatokkal, de most megyek eleget tenni a kérésének, és meghallgatni pár számot tőle. Kíváncsi vagyok, az említett zenék közül csak Kimya Dawsont ismerem (akit rongyosra hallgattam a Junos időkben) és a Neutral Milk Hotelt (akinek csak az Aeroplane Over The Sunt hallgattam rongyosra).

Amanda! Köszi… off)))

Bő tíz évvel ezelőtt láttam/hallottam először egy The Dresden Dolls számot, és már akkor megállapítottam, hogy Amanda Palmer nem normális. Most elolvastam a könyvét, és megint meg kellett állapítanom, hogy ez a nő nem normális. Abból a szempontból biztosan nem, ahogy a „normális” emberek 95%-a éli és látja az életét és önmagát. Közben pedig arra is rájöttem, hogy sokkal jobb lenne a világ, ha az lenne a normális, ahogyan ő éli az életét.
Ennél őszintébb, kitárulkozóbb, hitelesebb könyvet én még nem olvastam. Amanda Palmer ugyanis teljesen lecsupaszította önmagát, és a pőre valóját ajándékként lehelyezte az olvasók lába elé. Bámulatos ez a bizalom, ahogy a legbensőbb titkairól, a legnagyobb félelmeiről, a belső kétségeiről vagy a mindenkiben megbújó negatív gondolatokról ír, és ahogyan áthatja az életigenlés a könyv minden sorát. Kimond helyettünk olyan dolgokat, amiket még magunknak sem mertünk bevallani (Helló, Svindlirendőrség!), és megmutatja a bizalom és a törődés valódi erejét.
Évek óta rendszeresen belebotlok Amanda Palmer nevébe és munkásságába, és végre rájöttem, hogy nem véletlenül. Hatalmas adakozó ő, akitől meg lehet tanulni a kérés, és az elfogadás művészetét is.

Amanda Palmer a Dresden Dolls zenekar énekesnője.
Amanda Palmer az első művész, aki készülő (albumához) alkotásához a Kickstarteren gyűjtött pénzt a rajongóitól.
Amanda Palmer TED előadó.
És nem mellesleg Amanda Palmer Neil Gaiman felesége.

A könyv értékelésével azért vagyok bajban, mert ha a cím alapján akarom értékelni – vagyis azt tekintem, hogy mennyire segített, abban, hogy bátrabban kérjek –, akkor ennél kevesebb pontot adnék neki. Viszont, ha úgy tekintek rá, mint életrajzi írásra, akkor kifejezetten élvezetes írás.

Ez baromi jól esett. Emberi volt: szókimondó, vagány, menő, de ugyanakkor esendő és sebezhető is. És sokoldalú, szólt mindenről, zenéről, művészetről, rajongókról, barátokról, spontaneitásról, családról, örömökről, félelmekről, összetartásról, bizalomról, arról, hogyan kell kérni és ugyanakkor elfogadni mások segítségét, a fánkot (http://moly.hu/idezetek/526459), milyen, ha látnak is, nem csak néznek, önsorsrontásról, kommunikációról, Neil Gaimanről, hjaj, annyi mindenről.
Még nem estem neki a háttérkutatósdinak – zenéket hallgatni, fotókat nézegetni, blogot/twittert olvasni, TED előadást megnézni –, de már ezek nélkül is megvett kilóra a könyv.
És főleg sokat segített, hogy elgondolkodjam róla, hogy meddig akarok még ücsörögni azon a rohadt szögön. (http://moly.hu/idezetek/573250)

Nagyon közel vitt magához Amanda, nem sokat tudtam róla és a zenéjéről, nem tudtam azt sem, hogy Gaiman felesége. Mindez mindegy is, mert végtelen nyíltsággal írta meg az addigi életének fontos szakaszait, döntéseit, alanyi jogon tette szerethetővé magát érett érzékenységével.
De főleg felhívta a figyelmet arra, hogy az emberi lét, kommunikáció egyik legfontosabb, egyenesen vagy áttételesen, de folyton visszaköszönő pontja: a kérés.
Sokat gugliztam közben: rákerestem a Kétméteres Menyasszony fícsőrre (Eight Foot Bride), megnéztem az esküvőjük képeit, rátolakodtam a hétköznapi boldogságukról készült fotókra, elemeztem a mosolyát, arcát, meghallgattam nem csak az ő számait (ez kötelező volt, több dalszöveg is szerepel a könyvben és kíváncsi voltam rájuk, hogy milyenek zenésen), de azokét is, akikkel együtt indult, turnézott, és aki a kedvence volt. (Amandát nem tudtam sokáig hallgatni, de a kedvencét 2 órán keresztül.)
Mindez csak apró kellék az olvasás mellé egy magamfajta olvasónak, aki nem rajongója a művészetének, akinek némi támpont volt szükséges ahhoz, hogy elhelyezze valahol ezt a (számára) ismeretlen zenészt.
Számtalan idézetet lehetett volna kimásolni, de az általános humora mellett legjobban a 185-187. oldal közötti másfél oldalas turmixos hasonlata tetszett, amire ezután még néhányszor vissza is utalt.
Fantasztikus, ahogy kezeli a rajongóit és ahogy összehozta a Kickstarter-milliót; és amilyen (érzelmi) intelligenciával élte meg, dolgozta föl, adta át ennek a sikerét.
Nyáron Délegyházán mellettünk strandolt egy nő, ezt olvasta, én meg néztem a borítót és gondolkodtam, már akkor beindította a fantáziám a címe és éreztem, hogy akar valamit tőlem ez a tartalom. Nem Amanda Palmer érdekelt, és mégis, kaptam egy Amanda Palmert a szívembe.
Azt gondoltam, semmi gondom a kérés-témával, mégis megtaláltam a rést, a hiányt, ő pedig a bölcsen megtisztított tapasztalatain keresztül kicsit érthetőbbé tette e misztérium működését.
Kiváló belső utazás volt nem egy helyen katarzisélménnyel, némi zsebkendő darabszám csökkenéssel. Köszönöm az olvasmánytippeket is neki, néhány említett könyv felkerült a kívánságlistámra.

szerk.:
Következő olvasmányom Fromm: A szeretet művészete, ennek rögtön az elején, 35. oldalon ezt olvasom, és Amanda jut eszembe róla:
„Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent. Ez a hatóerő legnagyobb mérvű kifejeződése. Amikor adok, ebben a tettben átélem erőmet, értékemet, hatalmamat. A felfokozott vitalitásnak és hatóerőnek ez az élménye örömmel tölt el. Túláradónak, bőkezűnek, elevennek és ezért örömtelinek élem meg önmagamat. Adni nem azért nagyobb öröm mint kapni, mert veszteség, hanem mert tulajdon elevenségem fejeződik ki benne.”

Néma gyereknek anyja se ugyabár
***

Én botor nem szoktam fülszövegeket olvasni, bár lehet, hogy kellene, de az az igazság, hogy nagyjából a második mondat felénél unom meg őket egyszer és mindenkorra. Jobbára cím és borító, és bele-bele olvasott, átfutott értékelések, egy jól sikerült kiidézett mondat alapján döntök.Egy teljességgel irracionális kis hang mondogatja, hogy márpedig neked ez kell. És lőn, így került Amanda könyve is a listámra, majd a karácsonyfa alá, és ezért lepett meg kicsit, mikor láttam, hogy ugyan Amanda a kérésről ír, de nem annak művészetéről, inkább erejéről, és leginkább a saját életútjáról. Ami egyrészt jó, mert kevésbé direkt, és szájbarágós, mint egy normál self-help könyv.* Cserébe viszont elgondolkodtat a kérésről, hogy kérünk-e, mikor, kitől, hogyan, milyen gyakran és mekkorát, könnyen vagy nehezen, kérünk-e egyáltalán.

Míg olvastam végig ezen törpöltem serényen, hogy nekem hogyan is megy ez. És bizony én kérek is serényen. Ismerőstől, baráttól könnyebben, idegentől nehezebben. Barátságok kezdődtek úgy, hogy kértem és aztán kértek tőlem, és aztán mélyültek el azzal, hogy kértünk, időt, figyelmet, tanácsot vagy épp egy kávét, amit óráról órára sietve nem volt időnk magunknak megvenni. Kérek annak a kis ördögnek a suttogása ellenére, aki azt mondja, hogy uhh, már megint kell neked valami, majd kezdek örülni, mikor tőlem is kérnek.

Apropó, van valakinél egy tampon? :D

* Persze én olyat nem olvasok, de gondolom, hogy szájbarágós.

Amanda Palmer nem celeb, hanem egy emberi lény, egy néha félelmetesen naivnak tűnő csodabogár, valaki, aki javarészt az egyéniségével, egyediségével érte el mindazt a sikert, amit mára magáénak mondhat. És ami ezen felül még igazabb rá, Amanda talpig EMBERI lény.
http://czenema.blogspot.hu/2016/05/amanda-palmer-keres-…

Vannak emberek, akik tudnak ismeretet, tapasztalatot objektíven átadni. Na, ő nem ilyen. Kitette magát és a környezetét is bundától bélésig a placcra. Itt van, ez van, lássátok, LÁSSATOK!, érezzétek át. Kézenfog és elvisz az első lépéstől az utolsóig. Mert ezt az üzenetet csak így lehet. Megmutatni. Rádborítani. Bevonni. A bizalmat, a kapcsolódás és megmutatás, együtt-érzés igényét, a mindenki egyért (ami nem aki, hanem ami) és a mindenki mindenkiért elveket és gyakorlatot. A nő egyébként elképesztő sok, médiahiperaktív és figyelemkoldus, szemérmetlen exhibicionista, kötődésfüggő, ismeretséghalmozó, egy művészeti- és esemény-dózer, munkamegszállott, küldetés- és hivatástudatos, kétségek közt tipródó lelkierőművész, és úgy általában nagyon amerikaian nyílt és harsány és hangos. (Házasságban egy telibebrit íróval.) A könyvben leírtak nagyon is figyelemre és átgondolásra, átérzésre valóak. Ez a fajta kapcsolati nyitottság és igény és főleg bizalom, a tapasztalatok ismeretében és épp azért, az adás és elfogadás létszüksége itthon piacképes hiánycikk. Nézzétek. Lássátok. Tartsatok meg belőle egy szikrát. Próbáljátok ki. Nem könnyű, neki ez született adottságra tanult. Ott is keveseknek megy. Ráadásul amíg nem látod belülről, távolból csak egóplakát. De ez gyöngykagyló, ki kell nyitni, hogy látsszon az érték is a csillogás alatt.

Az az érzésem, ha a világot egyre többen kezdenék úgy látni, ahogyan Amanda teszi, egy sokkal szebb és jobb hellyé tehetnénk.
http://konyvoromok.blogspot.com/2022/12/amanda-palmer-k…