Mennyi ​boldogság! 77 csillagozás

Tíz történet
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Tíz újabb nagyszerű történet Alice Munrótól, a Nemzetközi Man Booker-díj 2009-es díjazottjától. Miközben még mindig a régi témái foglalkoztatják – szerelem, barátság, házasságtörés, gyereknevelés, család, betegség, aljasság, árulás és megbocsátás – ezekben az élet alkonyán keletkezett szövegekben egyre inkább jelen van a kiszolgáltatottság, az erőszak és a magány is. A Munrótól már megszokott pontos, szikár, múltidéző szövegek vakmerőbbek és provokatívabbak, mint valaha. Az öntörvényűek, a társadalmon kívüliek és a betegek mellett ezúttal felbukkannak a józanok és átlagosak is, akiknek életét az előbbiek visszafordíthatatlanul megváltoztatják. „John Updike halála óta Alice Munro az, akitől megtudhatjuk, mi a helyzet az amerikai (kanadai) kisvárosban, mit éreznek a jól fésült utca lakói, mitől szenvednek és mire vágynak.” – (Kolozsi László, kultura.hu)

Eredeti megjelenés éve: 2009

Tartalomjegyzék

>!
Park, Budapest, 2011
344 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635309122 · Fordította: Mesterházi Mónika

Enciklopédia 5

Helyszínek népszerűség szerint

Oroszország · Genova


Kedvencelte 9

Most olvassa 7

Várólistára tette 74

Kívánságlistára tette 40


Kiemelt értékelések

Zoska>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Az első elbeszélés még a kétségtelenül hatásvadász történet mellett is olyan feszültre sikerült, hogy voltak pillanatok, amikor félre kellett pillantanom a könyvről, mert olyan erősnek éreztem a vibráló érzelmeket. Pedig Alice Munro takarékosan bánik a nyílt ábrázolással, inkább csak sejthető, mint tudható, hogy mit éreznek a szereplői. Ennek egyik oka az, hogy az egyes szám első személyű elbeszélésmód a traumatikus élmények esetében arra jó, hogy elrejtse a lényeget, sokszor az utolsó pillanatig késleltetve a feszültséget, vagy csak implikálja a valódi történetet, ami a cselekmény mögött húzódik. Munro olyan félelmetes pszichológiai érzékkel képes ábrázolni szélsőséges helyzeteket, ezekre adott reakciókat, amire kevés író képes.
Ami miatt nem tökéletes élmény a kötet, hogy bár erős a kohézió a történetek között, valami nagyon hasonló érzést próbál ábrázolni mindegyik, de vannak feledhetőbb darabok a válogatásban, és a legjobban sikerültnek pont az elsőt éreztem. Kérdéses, hogy mennyi volt ebből az újdonság varázsa és mennyi a tényleges irodalmi érték, de az egészen biztos, még a leggyengébb darabok is jók, érdemes őket elolvasni, a kiemelkedőek pedig velem maradtak.
Felróható még időnként a kivágat nagyságának a problémája: egy egész életet próbál belesűríteni néhány oldalba, amiből vagy összeáll egy élő-lélegző kép a szereplőjéről, vagy úgy tűnik, hogy túl sok mindent szeretett volna belezsúfolni egy-egy történetbe, amitől túl távoli a nézőpont.
Ezek inkább női történetek, de nem abban az értelemben, hogy a nőket képesek megszólítani, hanem hogy a nőkről tudnak olyat mondani, ami ismerős és pontos, és egyáltalán nem közhelyes. Úgy beszél egyes nőkről, hogy azt érzem, hogy a különféle szerepeimben, életszakaszaimban, hipotetikus helyzeteimben én is képes lennék így létezni, cselekedni. Az is lehet, hogy ennek az érzésnek nincs köze a nememhez, általánosabb, emberi érzés, ezt innen nézve nem tudom megítélni.

4 hozzászólás
olvasóbarát>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Nem sznobizmus, egyszerűen tudatlanság, hogy eddig nem olvastam a szerzőtől semmit, de ez mostantól máshogyan lesz, van még választék. A címmel ellentétben, ebben a kötetben nagyon kevés boldogság található, „annyi ártatlan és kihasznált ember volt, annyi gyalázat.” (Dimenziók, Mélyüregek) olvasható a történetekben, de ezek a fikciók mégis nagyon jók, jó a stílusa és nem teszi teljesen tönkre az olvasó lelki életét. Sokféle teher van a szereplők vállán, lelki és testi tehertételek, amelyekkel meg kell küzdeniük, időnként több, kevesebb sikerrel meg is oldják. Több novellában szembesíti a múlt történéseivel a szereplőket (Fikció, Gyerekjáték) volt, amikor tragédiát vártam és hirtelen mégis a megoldás közeledett (Fa). Szinten minden történet másért tetszett, talán a legmellbevágóbb a Dimenziók volt, meglepő fordulatot hozott a Szabad gyökök, valamiféle feloldást az Arc, Egyes nők című művek.
Nagy hatással volt rám a címadó novella, egy orosz matematikusnő, Szofja Kovalevszkaja (akinek a valódi élete is kész regény) életének eseményeit feldolgozó írás. Talán azért is szerettem, mert egy kicsit Ljudmila Ulickaja műveire emlékeztetett, akiért rajongok.

Emmi_Lotta I>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Alice Munro tíz remekének olvasása közben – nem is tudom, miért – Raymond Carver művei jutottak eszembe. Pedig nem túl sok minden köti össze őket: mindketten észak-amerikaiak (Munro kanadai), a 30-as években születtek, és jelentős novellisták. A többi, ami elmondható róluk, inkább különbség. Carver az élet apró, szinte banális történéseit, hangulatait jeleníti meg, míg Munro a sorsfordulókat, az életút jelentős, sokszor mindent megváltoztató állomásait mint halál, baleset, betegség, házasságtörés, elválás, veszteség. Carver többnyire novellákat, Munro inkább elbeszéléseknek tekinthető írásokat közöl. A kötet minden darabja az utolsó, a címadó kivételével (ami inkább kisregény) kb. 40 oldalas.
Míg Carver novellái gyakran talányosak, de legalább is sokat bíznak az olvasó értelmezésére, addig az írónő műveit lezárja, nem hagy kétséget a megoldás felől. A történetek lélektanilag árnyaltak, kidolgozottak és változatosak. Hősei gyakran írók, kutatók, egyetemi tanárok (Fikció, Mélyüregek, Gyerekjáték, Mennyi boldogság!) és érdekes, hogy háromban is (Fikció, Szabad gyökök, Fa) fontos szereplő az ács-asztalos.
Munro elbeszélései a többnyire szomorú témák ellenére sem komorak vagy lehangolóak.
Csak a lelkesedés hangján tudok róluk szólni. Kedvenc született.

>!
Park, Budapest, 2011
344 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635309122 · Fordította: Mesterházi Mónika
2 hozzászólás
entropic P>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Annyit sejtettem előre, hogy a „mennyi boldogság!” felkiáltást ironikusan kell érteni. És tényleg. Nem mintha Alice Munro sokat ironizálna a szavak szintjén, szerintem inkább az egész élettörténetek szintjén ironizál, gyakran kiderül például, hogy ami szép és jó mindenkinek, az nem is úgy van igazából – hazugságokra, hibákra, bűnökre, mulasztásokra épülő életekről van szó igen gyakran.

Furcsa, hogy a történetek tele vannak drámai potenciállal, de valahogy mégsem alakulnak ki igazi drámák, az élet megy tovább: az elvált felek új házasságokat kötnek, a széthullófélben lévő családok nem egyesülnek újra egy nagy, boldog ölelésben, de nem is hullanak szét teljesen valami hatalmas veszekedés után stb.

És igazából számomra ez még felkavaróbb, mintha minden oldalon drámai kirohanásokkal találkoznék – itt csak megy tovább az élet, mindenki eléldegél a kis limbóban, aztán egyszer csak vége az életnek. Közben meg lehet, hogy volt egy kis boldogság is néha.

2 hozzászólás
Banditaa P>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Nyilván rettenetes nagy túlzás lenne azt mondani, hogy ezek horrortörténetek, mert a szó klasszikus értelmében nyilván nem azok. (Bár erőszak van bőven.) Munro inkább a hétköznapi élet borzalmáról ír, teljesen szenvtelenül, mondhatni tárgyilagosan, mintha mindez teljesen természetes lenne. Pont ettől nagyon félelmetes mindegyik történet, a hétköznapok normalitása mögött alig-alig megbújó borzalom az, amitől szorongva olvastam a történeteket. Nem ismerem Munrot, nem mondom, hogy nem fogok még tőle olvasni, de egyelőre nem vágyom a történeteire…

Iza_Rápolti IP>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Ez a harmadik könyvem az írónőtől. Mindig is szerettem az írásait, ebben a kötetben sem csalódtam. Örülök, hogy Nobel díjas szerző lett, kiérdemelte minden tekintetben.

katie_nagy>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Direkt vártam egy kicsit, hogy leülepedjen bennem, mit gondolok erről a kötetről, mielőtt értékelném, de azt hiszem, bármennyi idő telik is el, ugyanazt fogom gondolni: zaklatottá tesz.
Zaklatottá tettek ezek a mély és sötét novellák, amik egytől egyig fantasztikusan lettek megírva, mégis olyan nyomasztóak, hogy sokszor félre kellett tennem őket, hogy egy kicsit rendezzem a gondolataimat, mielőtt folytatnám a következőt.
Azt gondolom, hogy azok a könyvek, amik ilyen reakciót váltanak ki az olvasóból, zseniálisak.
De hogy újraolvasom-e valaha, már más kérdés.

Padme>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Életem első Alice Munro könyvét egy gyászfolyamat kellős közepén vettem először a kezembe, mintegy ösztönösen ráérezve, hogy a Mennyi boldogság! várhatóan nem lesz annyi boldogság, sőt leginkább semennyi, és több köze lesz a pillanatok bedobozolásához és leltárazásához, mint azok szárnyaló jelen-szerűségéhez. Szükségem volt egy nehezen jellemezhető női bölcsességre, amelynek létezése a közbeszédben rendre visszatérő „női szerző” megkülönböztetéssel mondjuk eleve kétségbe vonódik azáltal, hogy az adott teljesítményt a hozzágondolt „egy nőhöz képest” kitétellel már meg is semmisíti, vagy pedig azáltal, hogy egy irodalmi vagy bölcseleti szempontból meglehetősen kétes értékű, a nőket kizárólag érzelmi igényekkel rendelkező egyedekként számon tartó (és őket e vélt igények szerint kiszolgáló) csoportban talál számára helyet, csupán az azonos nem okán.
Egyszóval olyan történetekre vágytam, amelyekben a sérthetetlenné tevő személyes idő felülírja az életünket felsebző tényleges időt, amelyekben egy látszólag tetszőleges pillanat kinagyításával egy teljes élet áramlásába lépünk, amelyekben az élet közelről is épp olyan kicsi és idegen, mint felülnézetből, amelyekben a folyton újrakezdett életekkel nem a boldogság lesz hatványozottan nagyobb, hanem saját magunk válunk egyre hiteltelenebbé és jelentéktelenebbé. Alice Munro számos dolog miatt tekinthető rendkívüli szerzőnek, de amiért igazán hálás vagyok neki, az az, hogy a legelemibb érzelmeket olyan mélységekkel, amplitúdókkal és perspektívákkal képes bemutatni, hogy azok sokkal magasabb rendű entitásokká nemesednek – mintha minden érzelemnek lenne egyfajta intellektuális helyiértéke is: a neheztelés, a csalódottság, az alárendeltség, az irigység, a bizonytalanság (a munrói világ oly jellemző tartóoszlopai) ugyan elsősorban nála is női sorsokhoz és szerepekhez kötődnek, de elválaszthatatlanul rájuk épül egy olyan értő reflektálás is, amelynek képességét a nőiségtől többnyire elvitatják.

cseri>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Pont a címadó novella nem tetszett, nagyon más volt, mint amiket Munro amúgy ír, és nem igazán találtam rajta fogást.
A többi viszont ütős.

langimari>!
Alice Munro: Mennyi boldogság!

Munro jelen kötetébe szerkesztett elbeszélései megdöbbentő gyűjteményt alkotnak a bennünk akár a gyerekkortól élő gonoszról, az agresszióról, a kisebb-nagyobb gyűlöletekről és a néha még önmagunk előtt is titkolt bűntudatról. Természettől él bennünk továbbá némi averzió, de legalábbis viszolygás, vagy félelem a fogyatékkal élőkkel szemben is, ezt ma látványosan tagadni látszik a sok-sok esélyegyenlőségi intézkedés, program, törvény, megmozdulás. Munro olyan szókimondó bátorsággal, félelem nélküli természetességgel mutatja be ezeket a jelenségeket, mint amilyen természetességgel köztünk és bennünk élnek. Az utolsó történet témájában, korban, jellegében (életrajzi novella) majdnem teljességgel kilóg a válogatásból, szinte csak a kötet címét és a védőborítón szereplő képet teszi érhetővé jelenléte. (Már csak zárójelben jegyzem meg, és ez nem akar elmarasztalás lenni, de a novellában szereplő Szofjában alig ismertem rá gyerekkori olvasmányom hősnőjére, Szonya professzorra. Lehet, hogy nem is emlékszem már az egykori csíkos könyvre és talán valami idealizált Kovalevszkaja lett volna a hőse? Lehet, hogy mégis rájöttem, hogyan és miért került a történet ebbe a válogatásba?)


Népszerű idézetek

sophie P>!

– Sose feledd, hogy amikor egy férfi kilép a szobából, mindent otthagy, ami odabent marad – mondta egyszer a barátnője, Marie Mendelson. – Mikor egy nő lép ki a szobából, mindent magával cipel, ami odabent történt.

287. oldal

2 hozzászólás
szelesteirita>!

Szinte olyan volt, mintha a világ érzelmi háztartása valami véletlenszerű és persze igazságtalan beosztással élne, hogy az egyik ember – bármilyen átmeneti, bármilyen felületes – boldogsága a másik ember boldogtalanságából származhat.

69. oldal - Fikció

olvasóbarát>!

Természete vidám – ha bú nem hatja át,
Szomszédnak zsörtölődő – és mégis jó barát,
Léha végtelenül – érzékeny módfelett,
Bosszantóan naiv – csömör kínozza meg,
Őszinte rémesen – mégis nagyon ravasz.

Mennyi boldogság!

281. oldal

olvasóbarát>!

Mrs. Sands nem volt olyan, mint némelyik másik. Nem volt sem lendületes, se vékony, se csinos. Se nagyon öreg. Körülbelül annyi volt, amennyi Doree anyja lenne, bár nem úgy festett, mintha valaha hippi lett volna. Őszülő haját rövidre vágatta, és az arcának egyik felén egy anyajegy ült. Lapos cipőben járt, bő nadrágban, virágmintás felsőben. Ezek a felsők hiába voltak néha málna- vagy türkiz színűek, nem úgy festettek, mintha Mrs. Sandset érdekelné, mit visel: inkább úgy, mintha valaki figyelmeztette volna, hogy öltözködjön kicsit csinosabban, ő meg engedelmesen vett néhány holmit, amiről úgy gondolta, hogy megteszi. Végtelen kedves, személytelen józansága távol tartott ezektől a ruháktól minden kihívó vidámságot, minden provokációt.

Dimenziók

11. oldal

Nazanszkij >!

Január első napján, 1891-ben egy apró nő és egy megtermett férfi sétál a régi genovai temetőben. Mindketten nagyjából negyvenévesek. A nőnek gyermekien nagy a feje, rajta sűrű, bozontos fürtök, az arckifejezése mohó, enyhén esedező. A vonásain már a fáradtság jelei. A férfi hatalmas. 130 kilója egyenletesen oszlik meg a testén, és mivel orosz, gyakran nevezik medvének meg kozáknak is. Jelenleg sírkövek fölé görnyed, és a jegyzetfüzetébe irkál, feliratokat gyűjt, rövidítéseken töpreng, amelyek nem azonnal világosak a számára, noha beszél oroszul, franciául, angolul, olaszul, és megérti a klasszikus, valamint a középkori latint is. A tudása éppolyan figyelemre méltó, mint a termete, és bár a szakterülete az államjog, bármikor elő tud adni az amerikai politikai intézményrendszer jelenkori növekedéséről, az oroszországi és a nyugati társadalom sajátosságairól és az ókori birodalmak törvényeiről és szokásairól. De nem pedáns. Szellemes és népszerű, több szempontból is gondtalan, és hála Harkov közelében levő birtokainak, a lehető legnagyobb kényelemben él. Oroszországban azonban nem kaphat egyetemi állást, mivel liberális.

279. oldal, Mennyi boldogság! (Park, 2011; Mesterházi Mónika fordítása)

Kapcsolódó szócikkek: Genova · Harkov · Oroszország
olvasóbarát>!

Anyám hangjában és arcán szomorúság ólálkodott. Soha nem panaszkodott, hogy mit kellett kiállnia, de azokban a történetekben, amiket elmesélt, mindig annyi ártatlan és kihasznált ember volt, annyi gyalázat, hogy nyilvánvaló vált belőlük az a szándék, hogy én legalábbis nehezebb szívvel térjek vissza a barátaim közé, a szerencsés életembe.

Arc

179. oldal

sophie P>!

Mrs. Winner jött értem. A haja nem ősz volt, hanem platinaszőke, ami az én szememben kemény szívről, erkölcstelen ügyekről , az élet piszkos sikátorain való hosszú zötykölődésről árulkodott.

86. oldal - Wenlock Edge

Nazanszkij >!

Szofja a palibinói élet emlékeit az elveszett múlt iránti fellobbanásból írta meg, felidézve mindazt, amiről egykor lemondott, és amit valaha becsben tartott. Az otthontól távol írta, mikor nem létezett már sem az otthon, sem a család. A nihilista lány pedig a hazájáért érzett fájdalomból született, a patriotizmusból és talán abból az érzésből, hogy a matematika meg az élet zajlása miatt nem figyelt eléggé.
A hazájáért érzett fájdalomból, igen. De ezt a történetet bizonyos értelemben Anyuta emlékére írta. Egy fiatal nőről szólt, aki mindenestől lemond a normális élet esélyéről, és egy Szibériába száműzött politikai fogoly felesége lesz. Így tudja biztosítani, hogy a férje élete, a büntetése valamivel enyhébb legyen – Dél-Szibéria, nem Észak –, ahogy a feleségük által elkísért foglyoknak a törvény előírta. A történet tetszene azoknak a száműzött oroszoknak, akik kéziratban olvasnák. Ha Oroszországban betiltottak egy könyvet, az élég volt, hogy a politikai menekültek körében elismerést váltson ki, Szofja jól ismerte ezt a jelenséget. A Rajevszkaja nővérek – a visszaemlékezés – Szofjának jobban tetszett, és bár a cenzor átengedte, a kritikusok puszta nosztalgiázásnak tekintették.

317–318. oldal, Mennyi boldogság! (Park, 2011; Mesterházi Mónika fordítása)

Kapcsolódó szócikkek: Oroszország · Szibéria
Nazanszkij >!

Anyámnak volt egy agglegény unokaöccse, aki minden nyáron meglátogatott minket a tanyán. Magával hozta az anyját, Nell Botts nagynénémet is. Őt Ernie Bottsnak hívták. Magas, pirospozsgás ember volt, nagy, szögletes arcán jókisfiús kifejezés, szőke, göndör haja egyenest a homlokából meredt az égbe. A keze, a körme olyan tiszta volt, mint a szappan, a csípője kissé hájas. A háta mögött Ernyedt Pottsinak hívtam. Csípős nyelvem volt.
De úgy gondoltam, nem ártok vele. Nem ártok nagyon.

73. oldal, Wenlock Edge (Park, 2011; Mesterházi Mónika fordítása)

olvasóbarát>!

Átadták neki a Bordin-díjat, kezet csókoltak, beszédeket tartottak, virágokat nyújtottak át a világ legelegánsabba megvilágított termeiben. De amikor arra került sor, hogy munkát adjanak, az ajtók bezárultak. Éppúgy nem akarták alkalmazni, mint egy idomított csimpánzt. A nagy tudósok feleségei kerülték, nem hívták meg magukhoz.
A barikádot a feleségek őrzik, a láthatatlan, kérlelhetetlen sereg. A férjek szomorúan vonogatják a vállukat a tiltásra, de tiszteletben tartják, Azok a férfiak, akik az értelmükkel darabokra szedték a régi képzeteket, olyan nők foglyai, akiknek a fejét csak a szűk fűzők, a meghívókártyák töltik ki, és olyan beszélgetések, hogy az embernek megtelik a torka valami parfümös köddel.

Mennyi boldogság!

301. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ludvík Askenazy: Emberke
Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag
Szalóczi Dániel: Mosakodj, Petike, addig nem nézlek indiánnak
Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác
Kerstin Gier: Anyák maffiája
Cso Namdzsu: Született 1982-ben
Debbie Macomber: Megtört szívek kézikönyve
Jana Aston: Te vagy a végzetem
Kendall Ryan: A lakótárs
Tara Sivec: Nyűgök és nyalánkságok