A szerelem áll Alice Munro nyolc történetének középpontjában: az, hogy mi mindent meg nem tesznek érte az emberek, hogyan viselkednek, ha megszerzik, akire vágytak, hogyan hagyják, hogy elsodorja őket a szenvedély, és milyen árat kell fizetniük érte.
Ahogy már megszoktuk tőle, aprólékosan boncolja az emberi kapcsolatokat, finoman érezteti, milyen bonyolult, érdekes és kiszámíthatatlan az elme működése, és hogy igazabb és árnyaltabb képet kapunk mindarról, ami velünk történt, ha néhány évtized távlatából elemezzük az eseményeket.
Hősei: a lányok, a nők és az asszonyok Kanada kisebb és nagyobb szigetein, városaiban titkok, hazugságok és elfojtások között élik mindennapjaikat, próbálják megérteni jelenüket, egykori döntéseiket, melyek következményeit egy életen át viselik. Személyiségük varázsa jórészt abból a bátorságból ered, amellyel képesek őszintén szembenézni a múltjukkal, képesek átélni a változás és az elmúlás érzését, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy… (tovább)
Egy jóravaló nő szerelme 97 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1998
Kedvencelte 5
Most olvassa 7
Várólistára tette 101
Kívánságlistára tette 64
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
Én szeretem Munro-t: kevés író tud ilyen magas színvonalon ennyire egységes, összetéveszthetetlen világot teremteni. Bámulom, ahogy az apró cselekvésekből és pillanatokból felépíti ezt az egyedülállóan hétköznapi melankóliát, az pedig, ahogy (elsősorban női) figurái kialakulnak a keze alatt… hát végtelenül boldog lennék, ha utána tudnám csinálni. Vagy legalább megérteném, hogyan csinálja. Novelláinak kulcsmomentuma talán kivétel nélkül az ígéret, amit az olvasónak tesz: hogy a szereplőkkel történni fog valami sorsfordító, valami különleges, valami, ami kiszakítja őket sivár kis létezésükből – és ami utolérhetetlen bravúr, hogy ennek a történésnek az elmaradását, hamvába hullását éppen olyan halk katarzisként tudja ábrázolni, mint magát a beteljesülést. Munro igazi atmoszféra-központú szerző, mint Henry James vagy Mansfield, ezért nehéz kiragadott idézetekkel érzékeltetni művészetét. Nála az egésznek van jelentése: ahogy szereplői finoman megérintik egymást, vagy megérintenek egy tárgyat egymás helyett, vagy tárgyként érintik egymást… Súlya van minden jelentéktelen félmondatnak és mozdulatnak. Egyszerű, finom vonalú, szép próza, belemerülős, a felszínes vizsgálatnak nem adja meg magát.
„ A jó ügy akarnoka volt: piszkálódó, vidám, elpusztíthatatlan akarnok.”
Egy áradással és egy halállal kezdődik az Egy jóravaló nő szerelme. Egy férfi és egy nő találkozik ismét, akik gyermekkoruktól ismerik egymást, majd a nő a férfi feleségének gondozója lesz, annak haláláig és közben és egy súlyos titokra derül fény. Nagyon szemléletes, ahogyan a történet elején a fiúk családjáról ír, tömören összegezve életük körülményeit.
A kötet első és utolsó írása tetszett legjobban. Az Anyám álma egy összetett érzésvilág, a fiatal hegedűművésznő férje meghal a háborúban, gyermeke már a férj testvéreinek és édesanyjának házában születik. Nehezen talál utat egymáshoz anya és gyermeke, de egy keserves nap és egy álom megoldja a problémát
Tömény szöveg, erős megjelenítő erő. Minden mondatát figyelmesen kell olvasni, mert sok információt közöl.
Nyolc történet. Igazi erénye, hogy egy novella terjedelmében emberi életek jelennek meg, hosszú éveket átfogva, utalva arra is, hogy mi fog majd történni a szereplővel később. Sokféle kapcsolat, nők barátsága, szerelmek, elhagyások, új élethelyzetek.
„Súlya van minden jelentéktelen félmondatnak és mozdulatnak. Egyszerű, finom vonalú, szép próza, belemerülős, a felszínes vizsgálatnak nem adja meg magát.” – írta @Kuszma csak egyetérteni tudok vele.
Nem mindig jön össze a szerelem első látásra! Gyakoribb, hogy lassan, csendesen alakul ki. Néha hagyni kell, hogy hasson, alakuljon az ismeretség, ébredezzenek az érzelmek. Valahogy így voltam most Munroval.
Két részletben olvastam a könyvet, és az elején nem kedveltük meg egymást. Pedig annyira szimpatikus volt a kedves, mosolygós hölgy a borító fülén. Nagyon vágytam rá, hogy megismerjem! Vannak azonban kapcsolatok, amiknek az alakulásához különleges hangulat és az átlagosnál sokkal mélyebb egymásra figyelés szükségeltetik: az apró rezdülések, a tekintetek, a ki nem mondott gondolatok megérzése, betekintés a lélek rejtett mélységeibe egy-egy gesztus, mozdulat révén. Mindaz, aminek az írónő birtokában van. Sajnos, nem tudtam őt követni. Néhány napja még úgy gondoltam rövid és sommás lesz az értékelésem: Munro kivételes tehetségű, remek író, csak nem nekem ír.
Aztán elolvastam egy másik könyvet, befejeztem a feszítő határidős munkáimat, letudtam az esedékes családi kötelezettségeimet, és csináltam egy szabad és nyugodt napot magamnak. Újra kézbe vettem a könyvet, és belefeledkeztem. Az első négy novellából háromra nem is emlékszem, pedig csak két hete olvastam őket. A most olvasottakra viszont mindig emlékezni fogok. Ahogy haladtunk előre egyre jobban lenyűgöztek. Különösen az utolsó kettő: A változás előtt és az Anyám álma . Hangulatteremtő erejük, a jellemek kibontása, a szereplők kapcsolati rendszerének ábrázolása egészen rendkívüli. Számomra elképesztő, hogy ezek a csendes, melankolikus hangulatú elbeszélések, mekkora feszültséget képesek kelteni. Nekem tisztességgel remegett a gyomrom olvasás közben. Kár lett volna kihagyni.
Megszerettem Munrot. Jó, hogy nem hagyatkoztam az első benyomásra. Biztos, hogy olvasok még tőle, és kár, hogy egyetlen elbeszélést nem lehet kedvencelni! Az Anyám álma odakerülne a legkedvesebbek közé.
Erőteljes, visszafogottan szenvedélyes novellák. Mindegyik mintha egy regény volna, sűrítve, tömörítve. Láthatjuk, mi volt, mi van, mi lett. Néha az a képzetem támadt, mintha azt sugallná: végeredményben mindegy, szépen vagy csúnyán, boldogan vagy boldogtalanul éli le az ember az életét. Megöregszik, és rájön, hogy minden átalakul, átlényegül. Még a múlt is megváltozik, nem csak az emlékek.
Igen, tulajdonképpen tényleg a szerelemről szólnak. De nem cukormázas-lányszobás olvasmány.
Nem számítottam semmilyen nyálas-csöpögős szerelmi történetekre, de azért összességében nem gondoltam volna hogy ennyire komoran látja a szerelmet és az emberi kapcsolatokat.Mondjuk ezek ellenére is imádtam a novellák hangulatát, ezt a sokszor sejtelmes, feszültségekkel teli légkört, amit csak fokozott a történetekben a múlt és jelen közötti ugrálás. Érdekes női sorsok, mindegyik más, ugyanakkor valahol mégiscsak összekapcsolódnak. Elgondolkodtató történetek.
(és többször nem a telefonomon fogok olvasottnak jelölni egy könyvet, mert valahogy mindig sikerül hozzáadnom a magánkönyvtáramhoz is egyúttal…Köszönöm a lelkes kedvencelőknek, de nem szereztem – még – be a könyvet :D)
Nagyon erős atmoszférája van a szövegeknek. Nemcsak azt szeretjük, ami megtörténik, hanem ami nincs bennük, de mégis ott van: a nagy, felszabadító fordulatot. Ahogy a fordítója megjegyzi, tényleg hasonlítanak ezek a novellák a versekhez:
Az a helyzet, hogy egészen másra számítottam, mint amit kaptam. A könyv címe, a borító, meg a borító belsején mosolygó szolid, ősz hajú írónő láttán úgy képzeltem, hogy valami romantikus drámát vagy ilyesmit fogok olvasni. Aztán nem. Persze azért örülök, hogy elolvastam ezeket a novellákat, mert Alice Munro nagyon szépen ír. Tényleg. Mintha egy finom sodrású folyón csónakáznék és csak úgy kényelmesen ücsörögve szemlélném a parton folyó eseményeket. Látom a tájat, a környezetet, az embereket, látom mit csinálnak, mit gondolnak, mit éreznek, de mindezeket valami félelmetes mélységekig, ahová szinte még önmagunkban sem szoktunk lemerülni. És épp emiatt volt furcsa is, mert olykor a lélek sötét bugyraiba is bepillantást nyertem, az érzelmek és érzékek vad és nyers megnyilvánulásai, mint valami arculcsapás álltak ott fehéren- feketén. Őszintén megmondom, én nem is tudtam azonosulni a szereplőkkel (talán ha eggyel sikerült). Minden esetre érdekes volt ilyen nőkről is olvasni. Merthogy ezek ízig-vérig női novellák. Különféle nők kapcsolatairól, életeiről, döntéseiről szólnak. És bizony volt akit annyira, de annyira pofán vágtam volna…!
Aztán azért azt is bevallom, nem mindent értettem teljesen. Most itt nem is a tetteikre gondolok igazán, hanem a gondolataikra, a mondataikra. Néhol. De ezek felett el tudtam siklani és azt hiszem nem vettek el semmit az adott (felépített) személyiségből.
Nagyon összetett novellák ezek, oda kell figyelni olvasáskor, már csak azért is, mert sokszor ugrálunk az időben, ráadásul a szereplőkről is csak lassacskán derül ki, hogy igazából ki kinek a kicsodája…
Azt nem mondhatom, hogy Munro kedvenc lett, de az biztos, hogy még szívesen olvasnék tőle más jellegű írásokat.
Nyolc különböző történet, mindegyik főszereplője nő. A kapcsolatokról szól: a környezetükhöz, a szülőkhöz, a szomszédokhoz, férjekhez, szeretőkhöz, gyerekekhez…
Nem könnyű olvasmány. Minden sora lényeges. Fontos része a szerelem, a szerelemmel kapcsolatos sokféle történés a jelen, a jövő és a múlt vonatkozásában. Van olyan szereplő, aki csak azért beszél a volt kedveséről, hogy a nevét hallja.
Fontos, hogyan alakulnak ezek a kapcsolatok, hogyan vezetnek a változásokhoz, amely meghatározó. Látjuk a végét, a hozzá vezető utat, amin már nem lehet változtatni, csak elfogadni.
A változás előtt tetszett a legjobban. Döbbenetes. Ahogy felvezette, leírta. Szédületesen jó írás az álszentségről, a képmutató magatartásról. A szerelem? Tényleg, miért nem lehet postán visszaküldeni, hogy megszabaduljunk tőle?
Nagyon jónak tartom az egész írást egyszerűségével és sokféleségével együtt.
A regény borítója is nagyon szép.
Józan, realista mesék, továbbgondolásra alkalmas befejezetlenségekkel. Ez a kulcs: tovább kell gondolni, átérezni, belefeledkezni. Alice Munro nagyon jól ír a tökéletlenségükben tökéletes, esendő nőkről, és olyan hétköznapi problémákról, mint házasságtörés, anyaság, gyereknevelés, abortusz, arról, hogy nem könnyű nőnek lenni. Nem ítél, bemutat. Az a tanulság, hogy nincs tanulság. Aki él, folyamatos döntéshozatalra kényszerül, jól, rosszul, de választ, ezáltal pedig lemond egy rakás egyéb lehetőségről, és viseli a következményeket. Ez az élet rendje.
Népszerű idézetek
Mikor az ember összegezni szeretne, jön egy gyors, bolond látkép, mint a vidámparkban. Akkor az ember hibás következtetésre jut, mindenképpen hibásra. Hogy valaki, aki meghalt, még most is él Jakartában.
De amikor az ember tudja valakiről, hogy él, amikor odahajthatna az ajtaja elé, akkor elszalasztja a lehetőséget.
És ha gondterheltnek tűnik is, talán csak az ősrégi gond nyomasztja: hogy az embernek ki kell töltenie a teret a világban, szert kell tennie egy névre, amelyen a többiek megszólítják, valakivé válnia kell, akiről a többiek azt hiszik, megismerhetik.
53. oldal
Olyan család volt, amelyik a különféle terhekből kisebb ügyet csinál, mint az időjárásból. Ebben a házban senki nem emlegette volna Jimmy apjának állapotát vagy Mary látásának romlását nagyobb teherként vagy gondként, mint, mondjuk, Fred félszegségét. A hátrányokat és a csapásokat fel sem vették, nem különböztették meg őket az ellentéteiktől. […] De senki nem panaszkodott. Mindenki mindig dicsért. A panaszok ebben a házban olyan ritkák voltak, mint a gömbvillám.
25-26. oldal
Vannak emberek, akikből árad a jó szándék és az optimizmus, akik bárhová lépnek, szinte mindent megtisztítanak a környezetükben, és az ilyen embernek nem lehet csak úgy elmondani mindent, az nagyon rombolóan hatna. […] Hirtelen az egész élete értelmetlen kapálózásnak, fatális tévedésnek tűnhet.
191. oldal
Elmeséli, hogy időről időre a férje anyjának nézik. Azt mondja, amikor rájönnek a tévedésükre, általában annyira zavarba jönnek, hogy örvényleni kezd körülöttük a világ. De van egy-két nő – mondjuk, pincérnő –, aki gonosz pillantással méregeti, mintha azt kérdezné: „Hogyan lehet rád pazarolni egy ilyen pasast?”
És Mrs. Shantz azt mondja: „Tudom. Nem sportszerű. De az élet nem sportszerű, úgyhogy akár hozzá is szokhattok.”
329. oldal
Mi van egy kisgyerek sírásában, amitől olyan erős, hogy megdönti azt a külső-belső rendet, amelytől az ember függ? Mint a vihar: kitartó, teátrális, de bizonyos értelemben tiszta és szándéktalan. Inkább szemrehányó, mint kérő, olyan dühből táplálkozik, amellyel nem lehet számolni, szeretettől és szánalomtól mentes születési előjog, amely kész, hogy szétzúzza az ember agyát a koponyájában.
344. oldal
Apámat és apám családját nem nagyon érdekelte a zene. Ezt nem tudták magukról. Úgy gondolták, hogy a zene bizonyos fajtája iránti intoleranciájuk, sőt, egyenesen gyűlöletük (ami még azon is érződött, ahogy a „klasszikus” szót ejtették) a jellem erejére épül, az integritásra és arra a feltett szándékra, hogy nem hagyják magukat lóvá tenni. Mintha az egyszerű dallamtól eltérő zene valahogy fölébük akarna kerekedni, és ezt a lelke mélyén mindenki tudná, csak egyesek – megjátszásból, az egyszerű, becsületes gondolkodás hiányában – nem vallják be. És mintha ebből a mesterkéltségből és gerinctelen toleranciából fakadna aztán a szimfóniák, az operák, a balettok meg a versenyművek világa, amelytől az ember elalszik.
Ebben a városban az emberek többsége ugyanígy érzett. De mivel Jill nem itt nevelkedett, nem fogta föl, mennyire mélységes, mennyire meglapozott ez az érzés.
338. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Békés Pál: Csikágó 95% ·
Összehasonlítás - Narine Abgarjan: Égből hullott három alma 95% ·
Összehasonlítás - Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók 91% ·
Összehasonlítás - Margaret Atwood: Rendbomlás 86% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Beleszeretni 93% ·
Összehasonlítás - Cecelia Ahern: Üvöltés 88% ·
Összehasonlítás - Rumena Buzsarovszka: A férjem 86% ·
Összehasonlítás - Sánta Ferenc: Halálnak halála ·
Összehasonlítás - Szöllősi Adrienne (szerk.): Huszadik századi skandináv novellák 84% ·
Összehasonlítás - Yann Martel: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében 83% ·
Összehasonlítás