Drága ​élet 85% 84 csillagozás

Munro egy olyan távoli északnyugatra visz el minket, ami már csaknem kelet. Ezen a tájon a tér tágasabb, mint máshol – már-már tolsztoji érzéseket kelt az emberben. És nem csak a tér tágas – Munro az időt is máshogy kezeli, mint a novellisták derékhada, nem sűríti, hanem elereszti, hagyja, hogy akár évtizedek teljenek el egy húszoldalas írásban. Tartok tőle, ettől érzik néhányan súlytalannak a szöveget, langyos utazózenének az autósmagnóból, miközben valami kopár fennsíkon süvítünk. De azért érdemes kapaszkodni, és főleg érdemes figyelni – mert ha Munro szereplői puhán esnek is, de ritkán puhára.

Ennyi andalgás után bevallhatom: az első novella nem tetszett. Túl sűrűnek, túl koordinálatlannak éreztem. De a végén az a négy történet igazán fontos: Munro beenged minket abba a világba, ahonnét a történetei jöttek. Ahol megtanulta, hogy mindig van idő – megérteni, elengedni, feldolgozni. Túlélni ezt a drága életet, bármit tett velünk. „Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk." Némi fenntartással ezt akár egy életmű mottójának is tekinthetjük.

Alice Munro történetei úgy ragadnak magukkal ,hogy sokszor nincs is igazán fontos történet, csak leírás, érzések, pillanatképek valaki életéből. Ezeket azonban csodálatosan, visszafogott eleganciával, mégis lényegretörő tömörséggel tárja elénk az írónő. Leginkább az utolsó 2 novella tetszett, de összességében is kijelethetem, hogy nagyon kiegyensúlyozott, kellemes olvasmányélményt nyújt mindegyik rövid kis történet.

Mindegyik novella tetszett. Vagyis inkább Munro írásmódja tetszik. Olyan, mint a jógalégzés. Elnyújtott, nyugodt, de egyáltalán nem esik az ember nehezére (olvasni). Közben mintha lelassulna az idő is, és csak a jelen van. Mondom én: igazi csemege mindennapjainkban. Megtanít sok-sok mindenre. Hogy vajon Téged éppen mire taníthat? Olvass Munro-t és megtudod! Részemről annak örülök, hogy jó sokat ír! Lesz mivel benapsugarazni mondjuk a szürkébb napokat, vagy fölmelengetni velük szívünket a hideg teleken.

Ajándékba vettem, és előtte még gyorsan (és óvatosan…) kiolvastam. Ennek köszönhetően sikerült lassabban olvasnom, mert nem hurcolhattam mindenfelé magammal. És ez jót tett neki (már hogy nem kaptam be szokás szerint egy ültő helyemben…).
Az első novella kicsit elvette a kedvemet. De aztán egyre jobbak lettek, és az utolsó négy volt a legjobb. Sajátos stílusa van Munronak, szinte csak krónikásként leírja a történeteket, mindenféle állásfoglalást, szenvedélyt az olvasóra és a szereplőkre hagy. Van ennek a stílusnak nagyon sok pozitívuma, ha éppen jó percben kapja el az embert.

Talán a nők oly sokat vitatott irodalmi szerepe, esetleg egyéb okok miatt is, de különösen nehéz anélkül megfogalmazni a gondolataimat egy nő által írt műről, hogy távolról se érintsem a férfi-női szerepek vagy a feminizmus kérdését. Úgy vettem észre, hogy nem csak számomra nehéz ezt elkerülni; a legtöbb általam olvasott Munro-kritika is érinti ezeket a kérdéseket, nem is takarékoskodva a szavakkal. Mindez sajnos azt is jelenti, hogy nehéz előítélet nélkül kézbe venni egy olyan művet, amit nő írt. De vajon mit várunk ilyenkor..? Ha egy nő ír érzelmekről, akkor könnyebben tévesztik össze az érzelmességet az érzelgősséggel. Holott egészen biztos, hogy ahhoz, hogy hitelesen írjon valaki érzelmekről, először függetlenítenie kell magát tőlük. Alice Munro-nak ez remekül sikerül: habár valóban előfordul, hogy az elbeszélések cselekménye „nem jelentős” eseményekre korlátozódik (ugyan biztos vagyok abban, hogy mindenki tud olyan példát hozni a saját életéből, amikor jelentősnek, vagy akár sorsfordítónak élt meg egy kívülről nézve jelentősnek nem nevezhető eseményt), mégsem unalmasak a történetek, és valóban több minden zajlik „a mélyben” – mégis, több tucat Munro-novella elolvasása után is úgy vélem, hogy sehol nem találkoztam szentimentalizmussal vagy érzelgősséggel – viszont örömmel tapasztaltam azt a mélységet, ami olyan ritkán tapasztalható még szépirodalom olvasása közben is: érzésekről, sorsokról, eseményekről írni hitelesen, megindítóan, mélyen, elgondolkodtatóan, mégis teret hagyva az olvasónak, nem erőltetve rá véleményeket, és az élet sivárságát, a megtörtént borzalmakat is a legkevésbé sem hatásvadász módon tárva elénk. Erre képes Alice Munro, és erre képes sok más észak-amerikai írónő is, akiknek méltánytalanul kevésszer említik a nevét, többek között Carson McCullers, Flannery O’Connor, vagy Katherine Anne Porter.

Ismerkedek Munro-val…. Bár azt gyanítom, hogy mèlyebb ismeretsèget fogunk kötni…
Pedig nem vagyok nagy novella olvasó, de ha minden írása olyan, mint ezek az leszek!

Kicsit kétkedően vettem kezembe a könyvet, vajon miért is lett Nobel-díjas?
Rendkívül kellemes meglepetés volt, remek novellák! Tömör fogalmazás, semmi nyavalygás-édelgés, igazán tetszett!
A legjobb:Kilátás a tóra
A végén saját életéről is ír-anyám korosztálya-a világ másik felén.

Munro történetei közül a legtöbb folytatásért kiállt, legalábbis nekem. Olvasnám tovább a nagyon éles, néha már sokkolóan lezárt történetet. Nézném a novellák megfilmesítését, szinte mind remek filmadaptáció.
A Drága élet különlegessége, hogy négy történet erejéig beengedést nyújt Munro a gyerekkorába, nem többet és nem kevesebbet, viszont nagyon emberit és ez nagyon jó.

Jó volt újra Munro-t olvasni, és remélem, hogy végre több könyvét is lefordítják. Az önéletrajzi írások is tetszettek, viszonylag sokat megtudhatunk belőlük a gyerekkoráról és arról, hogyan viszonyul ennyi idősen az emlékeihez. A legtöbb elbeszélés Munro jó szokása szerint szinte teljes életekről, főleg női sorsokról szól, köznapi és különleges eseményekről.

Érdekes könyv ez. Sok-sok finoman megírt novellával, benne női szereplőkkel, akiknek az írónő kiragad egy-egy fontos eseményt az életéből.
Mégis mindezt olyan hűvösen és távolságtartón írja meg, mintha egy vastag üvegen keresztül néznénk ezeket az embereket – semmi közelséget, semmi melegséget nem fedezhetünk fel az irányukba.
Néha olyan érzésem volt, mintha egy régi némafilmet néznénk, ahol fájóan érezzük a hang hiányát – ilyen érzésem volt, amíg olvastam ezt a könyvet: valami hiányzott ahhoz, hogy teljes élményt kapjak.