Szegény @Üstökös nem tudom mióta vár erre a kritikára, de csak most jutott rá időm, hogy előszedjem a kis jegyzeteimet, és írjak erről a nagyszerű könyvről.
Ez volt az a könyv, aminél folyamatosan jegyzetelnem kellett, mert egyszerűen olyan sok gondolat tört bennem a felszínre, hogy azt képtelenség lett volna mindet megjegyezni fejben, miközben azért zajlik az élet rendesen a Sparrow családban.
Sokszor nem tudtam, hogy a múltról, vagy éppen a jelen pillanatban végbement dolgokról van-e szó, mivel a történet elindult egy szálon, de közben folyton visszaugrik a múltba, hogy a jelen körülményeit magyarázgassa. Közben szépen lassan kiteljesedik a történet. A konfliktusok ellenére egy igazán kellemes és pozitív közegben élhetünk, míg ezt a könyvet olvassuk.
Átértékeli a meglévő világot, és arra ösztökél, hogy lássuk meg benne a szépet, legyünk benne pusztán egyszerű utazók – teszi mindezt a maga egyedi módján, hihető magyarázatokkal alátámasztva.
Alice Hoffman természetábrázolása valami meseszép. Látszik, mennyire kötődik a természethez, és tisztelettel hajt fejet előtte, nem számít hányszor, amennyiszer csak jólesik. Elképesztően felemelő tud lenni ezt látni, még ha az ember csak olvas is róla.
A regény igazság szerint nem a boszorkányokról szól, a képességekről, de annál inkább családokról és generációkról. Rengeteg élet történetét öleli fel, legyen az illető fiatal, középkorú, vagy öreg, de akár már eltávozott is. Persze a különböző képességek, amiket a boszorkány főhősnőink kapnak, remekül borítja be az átfedéseket, és csak tovább fokozza a kíváncsiságot, valószínűleg nem is lenne az igazi nélkülük, de nem ezeken van a hangsúly.
A maga érzelemdús világával hidakat teremt emberek között. Nem az a kifejezetten romantikus regény, mivel amikor bevillant az agyamba, hogy Jenny és Matt között ott van az az elektromos kis vibrálás, már túl voltam a felén. És nem zavart a romantika hiánya. Halvány foltokban sem jutott eszembe, hogy ebből valami hiányzik. De nyilvánvalóan ezek után már bezsongtam :D
Annyi mindent kaptam az írónőtől…
Ahogy már említettem, folytonosan visszatér a múlthoz, és ezzel az emberi emlékezethez hasonlatos világot épít fel. Ez azért nem gyerekjáték, és én ilyet még soha egy könyvnél sem tapasztaltam. Törekvéseket, azokat láttam. De ilyen mesteri kivitelezést aligha.
Azt hiszem bármelyik ember polcán megállná a helyét. Hihetetlenül hangzik, de tényleg mindenki talál benne egy fejezetet, egy szakaszt, ami saját magáról mesél. Nem csak a történelem ismétli önmagát, de az emberi érzelmek is. Azokon a dolgokon, amiken most átmész, abszolút hétköznapiak. Mert valaki, valahol, valamikor már keresztülment rajtuk. Ki ne szeretné, hogy magyarázatot adjanak saját magáról? ;)
Talán elragadtatottnak tűnök, pedig most csak igyekeztem visszaemlékezni a regényre. Mi lett volna, ha rögtön a könyv végeztével ideülök? :)
