Monte Cristo grófja 93% 537 csillagozás

Dumas annyira szépen ír, hogy gyanítom, ha 4000 oldalasra írta volna a könyveit, akkor is világsikerek lettek volna.
Itt minden sor a helyén van, a könyv közepe felé kicsit elhagyatottnak érezhetjük magunkat a hirtelen előkerült rengeteg cselekményszál miatt, illetve az újonnan felbukkant szereplők tömegétől (bevallom, én kerestem egy karakter térképet, hogy ki kicsoda pontosan, és milyen összefüggésben is van a másikkal), de minden szál a könyv végére teljesen a helyére kerül.

Bosszút állni ilyen gondosan kidolgozott terv szerint csak több évtizeden keresztül táplált dühvel és haraggal lehet, amire én biztosan képtelen lennék. A bosszú, az utálat csak mérgez, ahogy ez Dantes esetében be is következett. A „felnőtt” Edmondot nem szerettem; túl kegyetlen, túl számító. Persze az események tudatában érthető, hogy miért is vált keseredetté, és örömmel tapasztaltam, hogy a könyv végére a legtöbb álarcot ledobta végre, és kicsit felcsillant a régi Edmond.

Dumas igazi kalandregény író, fűszerezve cselszövéssel, raboskodással, csipetnyi szerelemmel, egyszóval nagyon jó volt olvasni a könyvet.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mindent megtettem a sikerért: a gyönyörű, régi arany-fekete borítós kiadásban van meg a könyv, már láttam filmen, de most direkt nem néztem meg újra, Verne-t olvastam előtte, sokat mondogattam magamnak, hogy A három testőrt is imádom – de nem sikerült. Megint nem szerettem bele a csodálatos Monte Cristo grófba. Pedig romantikus nagyregény férfihősénél, hölgyolvasó esetében szerintem ez alapkövetelmény.
Lenyűgöző a világ, izgalmasak a kalandok, Danglars és Villefort ördögien gonoszok és emberien kisszerűek, Mercédés csodálatos, Haydée fejedelmi, Faria abbé pedig a legkedvesebb szereplőm az egész regényből – de Monte Cristonak nincs igaza! Számomra a manipulátor – hiába van oka a bosszúra nagyon is – hasonlóvá válik azokhoz, akiket elítél és büntet. Nem lehet megbocsátani, amit ellene elkövettek – de én meg azt nem tudom megbocsátani, amit ő tett. A legtöbb jó cselekedete csak eszköz a bosszújában, miközben távollétében halálra dicsérik, jelen van, s önelégülten hallgatja az egészet legújabb maszkja alatt, a legnagyobb ellenségének megkegyelmez, miközben kisebb bűnű ellenfeleit kegyetlenül és kérlelhetetlenül tönkretette és elpusztította; Istenre hivatkozik, de ő nem irgalmaz. Nem, akkor már inkább a Vasálarcos, vagy – persze – D'Artagnan.
Ettől függetlenül remek, izgalmas, klasszikus ötcsillagos regény, titkosírással, jogi kalandokkal, itáliai haramiákkal és arzént kevergető francia nemesekkel, belefér Napoleon és a hajózás, a keleti kérdés és a nyugati kereskedelem, a francia nagypolitika és körülbelül öt érzelmes szerelmi regény, botrányok, gyilkosságok, kincskeresés, bátorság, kitartás, szeretet…
Aki pedig még egyszer a szellemíró Auguste Maquet-t emlegeti, írjon még egy ilyen jó regényt! Lehet, hogy Maquet találta ki, hogyan, miért tagadja ki Noirtier a családját: de megírni egy olyan késhegyig menő vitát, melyben a legfontosabb szereplő néma, csak Dumas tudott úgy, hogy közben hullámosra szorítsam az izgalomtól a lapokat!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Újraolvasás 2012

Vannak erények, melyek bűnné válnak, ha túlzásba viszik őket.

Nem titok, hogy ha kalandregényről van szó, inkább klasszikust olvasok, mint kortársat. Ezekből is olyanokat, amelyekben nincsenek technikai csodák és kütyük, terük és idejük általában körülhatárolható, mentes a fantasy elemektől – mégis sokkal inkább meg tudnak fogni.
Dumas regényéből sem hiányzik semmi, ami egy kedvemre való kalandregényhez szükséges. Minden kellék kéznél van, a szerző pedig használja is őket, mégpedig mesterien. Van benne erény és bűn, nemes lélek és megvetésre méltó aljasság, szerelem, féltékenység, árulás és bosszú, igazságtalanság és igazságtevés, börtön és regényes szökés, kalózok, rablók, kincses sziget, méregkeverés, titkosírás, végrendeletek a szükséges fordulatokkal és csavarokkal, meglepő véletlenek, lelepleződések – egyszóval minden.
Ami viszont meglepett: mi minden más is van ebben a regényben, amire anno, tizenévesen nem figyeltem fel. Egyrészt a társadalmi háttér, a napóleoni háborúk ideje, a politikai machinációk, de a kor hétköznapjainak élete is, arisztokráciától az olasz partok rablótársadalmáig, másrészt a földi és isteni törvények, az igazság, igazságosztás, öntörvénykezés problematikája.
A kaland mögött fontos kérdések állnak: van-e joga az egyénnek az őt ért sérelmet saját kezűleg orvosolni? Játszhatja-e ember az isteni gondviselés, igazságosság szerepét? Van-e határa az igazsághoz való ragaszkodásnak? Meddig lehet elmenni az igazságosztásban? Szentesítheti-e a cél az eszközt?
Edmond Dantés minden eszközt megkap ahhoz, hogy megvizsgálhassa, esetleg megválaszolhassa ezt a kérdést. Az élettől a sebet, ami eléggé mély ahhoz, hogy ne felejtsen és ne tudjon megbocsátani, Faria abbétól tudást, bölcsességet, leleményességet, kitartást és persze, ami egyáltalán nem elhanyagolandó: a mesés vagyont. Ez utóbbi nélkül igencsak kérdéses, mennyire sikerült volna Dantés bosszúja/igazságosztása (még így is az). Meg persze megkapott mindent Fortunától is: a véletlenek általában az ő kezére játszanak.
Dantés pedig 33 évesen, holtából feltámadva visszatér igazságot osztani. Monte Cristo grófjaként, néha Szindbádként és egyéb szerepekben. Vértelen, sápadt arccal, szívet-lelket nélkülöző, kegyetlen, komor, tántoríthatatlan elhatározottsággal építi ki hálóját. Csakhogy a hálóba nemcsak a vétkesek ragadnak bele, hanem ártatlanok is, így a vétlen Dantés bűnössé válik. Saját bűnének tudata pedig átértékeli a dolgokat, Dantés másként néz a világra, saját tetteire, önmagára, aki, miként a Sátán, egy percre Istennek képzelte magát, de keresztény alázattal belátta, hogy a legfőbb hatalom s a véghetetlen bölcsesség egyedül csak Isten kezében van. Utolsó üzenete: Várni és remélni.

Fantasztikus könyv volt. Egy ideig küszködtem vele, de most tényleg úgy érzem, bevállalnám belőle a három kötet után a negyedik évadot is. Ha egy ezredik változatban megfilmesíthetném a történetet, Orlando Bloom játszaná Edmond Dantes-t. Nem tudom miért. Csak.
Annyit sajnálok, hogy nem 10 évvel ezelőtt olvastam, még felejthetetlenebb lett volna. A könyv elnyerte méltó helyét a kedvencek polcán, hiszen 1200 oldalnyi kaland, romantika, cselszövés azt hiszem determinálja a sikert egy lány esetében. :)

Egy röpke pillanat volt ez a pár oldalas regény elolvasása. Mert nem éreztem többnek. Egyszerűen beleszerettem. A legújabb kedvencem lett, és nagyon sajnálom, hogy csak most sikerült elolvasnom. Hihetetlen mesélő ez a Dumas, ahogy leírja a környezetet, a börtönt. Ami valamilyen szinten megrázott, az a bosszú érzése. Szinte én is képes lettem volna azokat elkövetni, rendkívül azonosulni tudtam a szereplők hatalmasságával. Elborzaszt, persze nagyon is a tudatában vagyok vele, hogy a világ ilyen rút, és ami a pikantériáját adja az egésznek, hogy e regény még a mai társadalomra nézve is megállja a helyét. Szomorú, s egyben hatalmas.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kicsit aggódtam, hogy milyen lesz egy tíz-tizenkét éves késéssel először olvasni ezt a terjedelmes, romantikus kalandregényt az ilyen jellegű művektől elszokott agyamnak, de megacéloztam jellemem, és nekivágtam. Viszonylag könnyen ment a visszaugrás a térben és időben, csak néha kellett leállítsam a helytelenkedő fejrázásomat, mondván, hogy: „nyugi már, ez a tizenkilencedik század!”
Aztán mikor Eugenie Danglars kisasszony személyében megjelent egy női szereplő, aki aktívan tett is valamit a céljai érdekében, kissé megnyugodtam, és egyre növekvő érdeklődéssel faltam az oldalakat. Szerettem a leíró részeket is: egy ilyen rengeteg szálon futó, sok szereplővel dolgozó történet túl száraz lett volna nélkülük.
És bár furcsának, leegyszerűsítettnek tűnnek az egysíkú jellemek, mégis jó néha olyasmit olvasni, ahol a jó az jó, a gonosz pedig gonosz, a szerelem tiszta és örökéletű, a hűség halálig tart, a becsület olyasmi, amiért érdemes meghalni.
A befejezés pedig még egy utolsó váratlan fordulatot hoz: miután a bosszú betetőződött, Edmond rájön, hogy bár elérte célját, ami éltette, amire minden erejével készült éveken keresztül, és mégsem érez boldogságot, vagy bár elégedettséget. A boldogságot az új szerelem lehetősége hozza el (Haydée), és az az öröm, hogy a barátain segíthet (Morrell, Valentine).
A helyén értékelve és a korhoz, amelyben íródott viszonyítva ez a könyv nem kevesebb, mint öt csillag.

Egyszerűen fantasztikus ez a regény! Az elején csak kapkodtam a fejem, amikor jött a sok-sok szereplő, amikor megint egy újabb szálon indult el a cselekmény. Aztán szépen lassan kezdett kerekedni a történet és jöttek a nagya aha-k, hogy akkor ez meg ez ezért meg ezért történt. Hihetetlenül nagy mesélő ez a Dumas! Ahogy a karaktereket ábrázolja, mind külsőleg, mind a lelki világukat, ahogy a történet szálait egybe szövi, ahogy leírja a helyszíneket. Folyton belevesztem a történetbe, különösen a Párizsban játszódó részeknél. Nagyon tetszett, hogy Dumas néha visszautal egy-egy régebbi eseményre, ahogy emlékezteti az olvasóit, egy-egy több száz oldallal ezelőtti történésre. Monte Cristo grófjába pedig beleszerettem, nincs mit tenni! Tipikusan az a regény, amit azonal elkezdene az ember előlről, amint befejezi, hogy a legapróbb részletek is a helyükre kerüljenek az újraolvasáskor.

Ha én ezt tudom hogy ez ilyen lenyűgöző könyv, már réges-rég nekifogtam volna. Persze ismertem a történetet, de még soha nem kerítettem sort az elolvasására. Egyetértek az előttem szólóval: szükségeltetik pár szabad nap mivel kb a századik oldal után gyakorlatilag letehetetlen. Hiába voltak fogalmaim a történetről…… szóval csak szuperlativuszokban tudok beszélni róla.
Amikor például Morell urat épp az utolsó pillanatban akadályozzák meg tettében, majdnem lerágtam mind a tíz ujjamat…

Véleményem szerint a világ egyik legszebb regénye. Pont. :)

Imádtam.:) Szuper könyv, nagyszerű nyelvezettel, hihetetlen karakterekkel. Nem szeretnék Edmond Dantés ellensége lenni…:D Néhány esetben ő csak az események elindítója volt, és az emberi természet az ami a bosszút teljesség tette. Sokkal hatásosabb bosszú volt, mintha csak simán megölte volna őket. Edmond nekem pozitív szereplő, annak ellenére, hogy ő az, aki a bosszút véghez vitte. Mégis ő csak azokat igyekezett megbüntetni, akik vétettek ellene.
Minden tiszteletem a fordítóé, mert varázslatosan fordította le a művet. Tetszett, hogy minden kis szereplőnek külön története volt. Nem sajnálta a fáradtságot és hosszú fejezeteken keresztül ecsetelte egy-egy szereplő életét. Ezek a kis történetek külön is megállták volna a helyüket, néha el is felejtettem, hogy mit olvasok valójában, és mikor visszatértünk a cselekmény idejébe, akkor kaptam a fejemhez, hogy jé ez a Monte Cristo.:) Olvasás közben meglepve néztem mindig, hgoy még hány oldal van előttem, és fogalmam sincs, hogy merre fog elmenni a cselekmény, mi lesz szereplőinkkel. De mindenkinek megvolt a maga szerepe, helye. Senki sem volt felesleges. Ez nagyon tetszett. Egyszer se unatkoztam, nagyon élvezetes olvasmány volt. Most jövök csak rá igazán mi a szépirodalom, mert ez valóban SZÉP volt… sőt még annál is több.:)