A Virginian nevű gőzhajó a két világháború között járt Európa és Amerika között – fedélzetén milliomosokkal, emigránsokkal és egyszerű, hétköznapi emberekkel. A fennmaradt legenda szerint a hajón esténként egy különös tehetséggel, páratlan improvizációs képességgel megáldott zongorista szórakoztatta a közönséget. Semmihez sem fogható muzsikájával valósággal elbűvölte hallgatóságát. Azt is mondják, egész életét a hajón töltötte, ott született, és lábát soha nem tette szárazföldre. Hogy miért, senki sem tudja, életének talányos rejtélyét magával vitte – örökre.
Novecento 215 csillagozás
Eredeti mű: Alessandro Baricco: Novecento (olasz) ↑ 14%
Eredeti megjelenés éve: 1994
Kedvencnek jelölte 52
Várólistán 72
Kívánságlistán 50
Kölcsönkérné 2
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
+
>!
+Stone ♥P
5 hozzászólás
Monológ. Mint, ami a fejedben megy nap-nap után, amikor magadban elmondod, éppen mit is teszel, mit fogsz tenni, amikor fogadkozol, magadban. Mono lógatod a lábad a semmibe a ki nem mondott szavaidba kapaszkodva. Persze te sztereóba nyomod ezt, de mégiscsak monológ. Aztán van, hogy kiállsz a gondolataiddal a közönség elé, taps elmarad, és végül nem is azt mondod, amit a monológod belül diktál. Még szerencse, hogy a színészeknek le van írva a monológ. Ők azt mondják, amit a szájukba adnak az írók. Éppen egy csodáról, aki egy hajón született, ott nőtt fel és halt meg. Nyugodt pasi volt, aztán belül többméteres hullámok éltek benne, maga is óceánná vált, végtelenségbe burkolta a végleteit. Ritmust hallott és dallamokat, nem csoda, sokunk élete alatt van aláfestő zene, de nem hallja más csak mi, bedugjuk a fülünket és nem adjuk tovább. Ez a srác azonban hagyta kiömleni magából, áradatként söpört le mindent a lélekről és csak a túlcsordulás maradt, mint az óceán, nedves és sós, mély és emberi léptékkel mérve végtelen.
>!
+imma AP
na, elmondom, hogy volt. befejeztem. nem most, még régen. szóval ott feküdt az ölemben, én meg ültem az ablakban és végzős voltam és talán szerelmes is, de az nem számít. néztem az osztályt. tisztára sírhatnékom volt, hogy vége, hogy mindennek vége, a picsába. aztán bementem a magashoz a könyvesboltba, megvettem, és azóta mindig elölről kezdem. néha van hallgatóságom is, semmi különös, de azért meghallgatják. kedves emberek. szóval ennyi, nem túl érdekes sajnos. de nekem nagyon megmaradt. akkor kezdtem el felnőni. úgy igazán.
>!
+gyurmapok
2 hozzászólás
az a legrosszabb, hogy akármennyire is élveztem minden mondatát ennek a könyvnek, végig dühített két dolog: a tudat, hogy sosem fogok úgy zongorázni, mint Novecento, és a tudat, hogy sosem fogok úgy írni, mint Baricco. különösen nem a zenéről. és persze ennek ellenére, hogy még a kedvem is elveszi ezek elkezdésétől, addig el fogom olvasni újra és újra, amíg el nem tudom mesélni szóról szóra az egész történetet.
>!
+>!
+Frank_Tyrell ♥I
40 hozzászólás
Hát wazze. Rég olvastam ilyen szépet. Szép dolog a társadalmi rajz meg lélekizé, ilyen pszichobigyó meg olyan metacucc, de az irodalmi szép mégis mindig elsöpör mindent. Akár csak az óceán. Vagy a zene (jazz). Vagy egy nagy rakás dinamit.
>!
+Dorqa MP
Olvasás után még sokáig hullámzik az emberben ez a könyv… mint az Ócean Novecento zongorája alatt…
Baricco egyértelműen nagy mestere a szavaknak, hiszen alig néhány oldalon olyan hangulatot kelt, olyan karaktereket hoz létre és annyira letaglózza az embert a stílusával, hogy még nagyon sokáig olvasás után oda-vissza jönnek-mennek a gondolatok…mint a hullámok Novecento zongorája alatt…
Nem mindennapi élmény egy ennyire sűrű -ugyanakkor a humor miatt könnyed -életképpel szembesülni, mint amilyen ez a történet…
"Az élet végtelen!"…mint az Óceán hullámai Novecento zongorája alatt…
>!
+Netelka I
15 hozzászólás
Hú, meg hahhhh… Szellem és költészet! Ott voltam a hajón, és kapaszkodtam a hajókorlátba, és beleborzongtam Novecento zongorajátékába. És (sípszó) „Picsába a jómodorral!” Megérted, ha elolvasod.
Esszencia. És költészet. Újabb kedvenc, pipa.
>!
++ppeva ♥MP
Egy hajó. Egy kis világ. Van széle, van hossza, alja, teteje. Belátható.
Egy zongora. Van rajta 88, azaz nyolcvannyolc billentyű. Feketék, fehérek, mindig ugyanaz a sorrend, ugyanaz a hang mindig ugyanott. Balfelé mindig a mélyebb hangok, jobbfelé meg a magasabbak. Átlátható.
Annyira érthető, hogy Novecento nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy elhagyja a beláthatót és átláthatót, a nagy, veszélyes, végtelen és ismeretlen nagyvilág kedvéért.
A nagyvilágban élő ember is sóhajtozik olykor-olykor egy olyan hely után, ahol nem kellene folyton újabb és újabb keresztutak előtt dönteni, mert ez sokszor nehéz – hogy tudná akkor szegény fiú eldönteni: melyik lakás, melyik foglalkozás, melyik nő, melyik barát, melyik mosópor…..
"Atyaég, és láttad az utcákat?/
Hisz az utcákból is ezernyi van, hogy tudtok ti odalent választani csupán egyet/
Választani egy nőt/
Egy házat, egy földet, mely tiétek lesz, egy tájat, melyet nézhettek, egyetlen módját a halálnak/
Az az egész világ/
Az a világ ott előtted, azt sem tudod, hol a vége/
És hogy mennyi van belőle/
Soha nem féltek ti, hogy ezer darabra estek? A végtelenség gondolata riaszt. Már a puszta gondolat, nemhogy átélni azt…/"
Olyan szomorú… Bár a humor és ahogy a zenéről írt, az azért segített a szomorúságomon.
>!
Emmi_Lotta ♥IP
9 hozzászólás
Azon kevés könyvek egyike, amelynek a filmváltozata is csodálatos. Utóbbi hosszabb és cselekményesebb, mint maga a regény (ami pedig inkább talán novella).
Zseniális alkotás mindkettő.
Népszerű idézetek
+
>!
+sztimi53 P 10 hozzászólás
– Ez mi volt?
– Nem tudom.
Felragyogott a szeme:
– Amikor nem tudod, hogy mit játszol, az a dzsessz.
>!
+>!
+Maya
Az ember, ha egy hajón fújja a trombitát, nem tehet igazán sokat, amikor kitör a vihar. Legfeljebb nem fújja a trombitát, hogy legalább ezzel ne komplikálja a dolgokat.
28. oldal
>!
+imma AP
Most már tudom, hogy akkor, azon a napon Novecento elhatározta, odaül élete fekete-fehér billentyűi elé, és elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani, bonyolultat, de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralévő részében erre a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan.
61. oldal
>!
+sztimi53 P 27 hozzászólás
Az ember elintézhette volna azzal, hogy dilis. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Amikor egy fickó halálpontosan elmondja, milyen szag van nyáron a Bertham Streeten eső után, nem mondhatod, hogy őrült, csak azért, mert sosem járt a Bertham Streeten. Ő ezt az illatot valóban beszívta, mármint a Bertham Street illatát, amikor valakinek a szemébe nézett, amikor valakinek a szavait hallgatta. A maga módján: de igazából. A világot talán sosem látta. De a világ huszonhét éve itt volt ezen a hajón, és Novecento huszonhét éve figyelte ezen a hajón. És ellopta a lelkét.
>!
+Maya 1 hozzászólás
Az ember szemében az van, amit majd látni fog, nem pedig az, amit már látott.
10. oldal
>!
+>!
+sztimi53 P
Nem tudom, miféle átkozott zenét játszott, rövid volt, de… szép. Az egészben nem volt semmi trükk, tényleg ő játszott, az ő keze matatott a billentyűkön, de csak az Isten tudja, hogyan. Hallani kellett azt, ami kikerekedett belőle. Állt ott egy asszony rózsaszín pongyolában, hajcsavarókkal… az az igazi pénzeszsák, ha értik, mire gondolok, valami biztosítóssal összeállt amerikai nő… na és neki nagy könnyek gördültek lefelé az éjszakai pakolásán, nézte, és bőgött, és nem bírta abbahagyni. Amikor meglátta maga mellett a meglepetéstől fortyogó, de szó szerint fortyogó kapitányt, amikor meglátta maga mellett, szipákolt, mármint a gazdag kövér nő, szipogva a zongorára mutatott, és azt kérdezte:
– Hogy hívják?
– Novecento.
– Nem a dalt, a kisfiút.
– Novecento.
>!
+>!
sztimi53 P
Egy nap megkérdeztem Novecentót, mire gondol, amikor játszik, és mit néz olyan mereven maga előtt, hol jár a feje, míg a keze teljesen magányosan sétálgat fel-alá a billentyűkön. És ő így válaszolt: „Ma gyönyörű vidéken jártam, a nők haja csak úgy illatozott, és fényben úszott minden, és hemzsegtek a tigrisek.” Utazgatott vagy mi. És mindannyiszor máshova ment: hol London belvárosába, hol távoli vidéket szelt át vonaton, hol magas hegyre mászott, ahol a hó derékig ér, vagy éppen a világ leghatalmasabb templomába zarándokolt oszlopokat számolni és farkasszemet nézni a feszülettel. Utazott. Talán azt a legnehezebb megérteni, honnan volt egyáltalán fogalma arról, mi mire hasonlít, milyen egy templom, a hó, a tigrisek és… úgy értem, sosem szállt le a hajóról, egyetlen árva alkalommal sem, komolyan, ez így igaz. Sosem, egyetlenegyszer sem. Pedig mindezt mintha látta volna. Ha Novecentónak azt mondtad: „Jártam egyszer Párizsban”, ő azt kérdezte, hogy láttad-e azt az izé-kertet vagy hogy vacsoráztál-e ezen és ezen a helyen, mindent tudott, ezt mondogatta: „Én ott legjobban azt szeretem, ahogy várom a naplementét a Pont-Neuf-ön sétálgatva, és amikor az uszályok a hídhoz érnek, megállok és nézem őket fentről, és integetek nekik.”
