Szép új világ 88% 797 csillagozás

A Szép új világ mellbevágó könyv, olyan igazi borda közé könyöklős, tüdőzsibbasztó módon. Mert az ember rádöbben, hogy a szép új világ már beszivárgott a küszöb alatt. Mert egyformaságunkban hisszük különbözőnek magunkat, mert a fogyasztás a legfontosabb, mert kivetjük magunk közül a nem szépet, a nem egészségeset, a nem tökéleteset, a nem boldogat, mert sokszor már „gyárakban” szaporodunk, mert megtervezzük az utódainkat, mert elidegenedünk a gyermekeinktől és egymástól, mert ritkulnak a valódi emberi kapcsolatok, mert sokszor csak húsként tekintünk egymásra… És még iparosított gyermekkori kondicionálásra sincs szükségünk.
Követelem a jogot a boldogtalansághoz!

Hogy is van ez? Huxley megmutatja a ránk váró jövőt tele boldogsággal és elégedettséggel, de jelenkori önmagunk mégis inkább a boldogtalanságot választaná? Muszáj beismernem, hogy van valami groteszk és szörnyű módon vonzó a bemutatott disztópiában – bár úgy tűnik, hogy az idilli állapotot csak úgy lehet elérni, ha közben elveszítjük emberségünket. Hiába látom minden egyes elemében a hibát, hiába érzek iszonyatot és borzalmas idegenkedést minden eseményében, valami mégis bennem motoszkál, hogy talán igaza lehet a nagy világellenőrnek.
Mélyen elgondolkodtató és megindító (sőt, dühítő) regény, mely talán sokkal inkább aktuális, mint 1932-ben volt.

A könyvet most egy tegnap látott film kapcsán vettem elő újra, hogy utánanézzek benne valaminek az aktív és leendő fogyasztók agymosásával kapcsolatban, és ha már a kezemben volt akkor végigfutottam rajta. Hja, hátborzongató. Amikor először olvastam, én is a kezeimet égnek emelve sipákoltam, hogy "Honnan, ugyan honnan tudta ez a Huxley a jövőt 1930-ban? Mágus-e volt, vagy varázsló tán?!"
Aztán meg tegnap láttam egy filmet a Tervezett Elavulásról ( http://www.youtube.com/watch?v=UmatL75dO3c ), mire leesett az állam, és rájöttem, hogy ha már 1924-ben létezett olyasmi, hogy Izzógyártó Kartell, aminek az volt az egyetlen célja, hogy lehetőleg jó vacak minőségű, és gyorsan romló villanykörtéket gyártsanak, hogy fenntartható legyen az ő eszelős bevételük folyamatossága, akkor nem is volt olyan nagy kunszt Huxleynak 1930-ban látni a jövőt. Csak meg kellett húznia egy egyenes a vonalat, osz't annyi.

Részlet a filmből:
A korábbi, európai hozzáállással ellentétben, ahol a lehető legjobb terméket próbálták meg előállítani, ami lehetőleg örökké tart, hogy olyan jó minőségű ruhákat készítsenek, amit egy teljes életen át lehet hordani, anélkül, hogy valaha le kellene cserélni, az amerikai hozzáállás ezzel szemben az lett, hogy a fogyasztó legyen boldogtalan a terméktől, miután egy darabig használta azt, ezért próbálja meg eladni a használt cikkek piacán, és szerezze be a legújabb terméket, a legújabb kinézetűt.

Részlet a könyvből:
A bölcsődékben az alapfokú osztályöntudat-órák véget értek, a hangok most a jövendő keresletét igazították előre a jövő ipari kínálatához.
– Én nagyon szeretek repülni – suttogták –, nagyon szeretek repülni, nagyon szeretem az új ruhákat, nagyon szeretem! De a régi ruhák undorítóak – folytatta a fáradhatatlan suttogás. – Mi mindig eldobjuk a régi ruhákat. Ha megunjuk, el vele, így jutunk csak felfele!… Aki foltos, sosem módos, aki foltos, sosem módos!

– Különös – tűnődött az igazgató, amint elfordultak –, különös, ha arra gondolunk, hogy még a mi Fordunk idejében is a legtöbb játékot mindenféle felszerelés nélkül játszották, egy-két labda, néhány bot s esetleg egy kis háló kivételével. Képzeljék el ezt a botorságot, hogy megengedték az embereknek, hogy bonyolult játékokat játsszanak, amelyek semmivel sem járulnak hozzá a fogyasztás növeléséhez! Őrültség! Manapság az ellenőrök nem engedélyeznek semmiféle új játékot, hacsak be nem bizonyítják, hogy legalább annyi felszerelést igényel, mint a meglevő legbonyolultabb játékok.

Nézzétek meg a filmet, nagyon tanulságos.
És milyen oltári szemétség már számláló csipet építeni a nyomtatókba, hogy x nyomtatás után dobja föl a talpát!!!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nem volt olyan sokkoló, mint az 1984, sőt, néhol még vicces is volt, és akármennyire is taszító világot mutatott be, be kell vallani, hogy van benne valami vonzó mégis… Arra gondolok, hogy az emberek félnek a boldogtalanságtól, az ismeretlentől, és a változástól, így például a haláltól is.
Itt kezdődik a SPOILER
Ebben a világban mindenki boldog, senki sem fél a haláltól, és mindenki élete végéig fiatal marad, úgy testileg, mint lelkileg. Hála Fordnak és az ő T-modelljének, és persze a csodálatos szómának.
De itt van ez a Vadember nevű fickó, akinek (micsoda trágárság!) anyja van, és nincs kondicionálva erre a szép új világra, de (?) ismeri Shakespeare összes műveit, és van fogalma arról, mi a boldogtalanság, és mik az erős érzelmek. Hát persze, hogy furán néznek rá. És ráadásul még Istenben is hisz. Szörnyű.
Nem lövöm le a poént, de az biztos, hogy ennek a regénynek nincs olyan főhőse, akinek teljes mértékben igazat adhatnánk. És ez talán még jobban elidegenítő, mint az 1984 akármelyik része.

Zseniális.

Hú, ez a könyv! Mindenkinek olvasnia kéne. A végén én is egyet értettem Vadember úrral, követelem a jogot a boldogtalansághoz. Mert a boldogság attól értékes, hogy nehéz elérni, megtartani. Ha valaki tálcán kínálná nap mint nap, nem is kellene. Valószínű én is betépnék, és Ford vagy bárki más nevét kántálva orgiákon vennék részt, vagy kinyírnám magam.
Viszont az meg félelmetes, hogy az 1930-as években valaki így előre vetítette ezt a fogyasztói társadalmat, amiben most élünk. Hiszen a reklámok is ezt akarják elhitetni velünk, legyen okos telefonunk, intelligens mosóporunk, ilyen olyan autónk és szép lesz az életünk. A XXI. század jelmondata is lehetne: Aki foltos sosem módos, ha megunjuk el vele szlogen a könyvből.

Ha lehetne választani – nem lehet… –, én inkább a hagyományos, boldogtalan társadalomban élést választanám. Az ember persze eljátszik a gondolattal, milyen is lenne gondok, betegség, öregség nélkül élni, de ilyen áron nem kellene. Szeretem a könyveket, a magányt, a szervezetlen időtöltést, a virágokat, a gyerekeket, a családot (anya-apa-gyerek-nagyszülők), a múltat, a hagyományokat – semmi keresnivalóm nem lenne egy ilyen társadalomban.
Szomorúan fedeztem fel, hogy azért jópár dolog, amit Huxley elképzelt (vagy kezdeti formáiban már látott), bizony begyűrűzött már az életünkbe: a népbutító műsorok bámulása, a fogyasztás mesterséges ösztönzése, az esztelen le-fölrohangálás a világban, az emberi kapcsolatok szétesése, az örömök hajhászása, a kábítószer által történő talmi vigasz- és boldogságnyerés… Igen, a kábító- és tudatmódosító szerek megtűrése utáni következő lépcső az, mikor a hatalom a tömegek fékentartására veti be…

nagyon ismerős helyzetek. szóma a vásárlási láz, a kondicionálás a boldogvagyok-műsorok a tévében, meg a füligéraszám-magazinok. mindenki sikeres, fitt, és tökéletes kell legyen. nagy spíler volt ez a huxley.

Hogyan legyünk boldogok? Miért akarunk boldogok lenni? Miért van szükségünk művészetre? Miért kell fejlődni? Miért kell állandóság? Létezik egyáltalán olyan dolog, hogy tökéletes?

Kérdéseim lettek. Ezért ez egy jó könyv.

Viszont kezdem azt hinni, hogy ez nem is annyira diszutópia regény, hanem valami más. Persze, ijesztő ez a társadalom, amelyet Huxley lefest nekünk, és félelmetes, hogy mennyire valóságos lett ez a 21. századra. De még egy ilyen mesterséges világban is az emberek, valahol a lelkük mélyén emberek maradnak. De itt miben nyilvánult ez meg? Senki se tudta igazán, hogy mi is a jó. Élni ennek a társadalomnak a szabályainak, vagy megszegni a szabályokat? Szómát szedni vagy ostorozni magunkat? Boldognak vagy boldogtalannak lenni? Az egyén választása ez, és ennek a joga jelenti a tényleges szabadságot. Olyan választás ez, amikor külső befolyásoktól mentesen döntesz. A „civilizációban” nincs meg ez a jog, csak a vadonban.

Szép új világ… A baj csak az vele, hogy korántsem olyan szép, mint ahogy a könyv címe azt reklámozza…
A legelkeserítőbb az egész könyvben talán az, hogy tényleg efelé a világ felé tartunk… Ez ad neki olyan romlott hús ízt… A gondolat, hogy ebben a világban élők szemében mindannyian vad emberek lennénk. Én vad ember szeretnék maradni.
Talán ha sokan – gyárigazgatók és elnökök – olvasnák ezt a könyvet, fel lehetne nyitni az emberek szemét, hogy még idejében leálljunk, és ne haladjunk tovább azon az úton, amin elindultunk. Mert erre tartunk… Egy olyan világba, ahol nem fogják tudni a gyerekek, mi annak a szónak a jelentése, hogy anya… vagy család. Ahol gusztustalan, ha monogámiában él valaki.
Kíváncsi lennék, mekkora százalékban hasonlít a mi világunk a „szép új világ”-ra…

A félelmetes az, hogy majd minden utópikus látomásnak megvan a meglévő megfelelője.
A negatív kondícionálást a 70-es években már terápiaként használták pszichiáterek.
Mindenki mindenkié- hippi mozgalom, kommunák.
Drogmámor, mint probléma elöli menekülési forma, túltermelési problémák, fogyasztásra való erőszakos ösztönzés, embergépsorok… ez mind-mind valós jelenség.
Remélem sose jut senkinek eszébe és hatalmába ezeket központilag intézményesíteni.
A könyv erősen gondolatébresztő.