Azzal kezdem: minden gyengesége ellenére tetszett. Bár kevés regényben találni egybegyűjtve ennyi lelkiherélt figurát.
Lelkiherélten az igazi erkölcsi megfontolások és értelmes célok nélkül tengődő, pótcselekvő, semmiben örömét lelni nem tudó, másokért – sokszor magukért is – felelősséget vállalni képtelen figurákat értem. Akikből bőséges gyűjteménnyel szolgál ez a regény.
A húszas évek angol értelmiségének köreiben játszódik, a Brit Birodalom első világháború utáni, látszatra ép, de belül már megrokkant világában. A szereplők a vagyonuk roncsaiba kapaszkodó, vagy valamiféle irodalmi/képzőművészeti áltevékenységet folytató, s egzisztenciájukat imígyen fenntartó entellektüellek, a legkülönbözőbb politikai és erkölcsi nézetekkel, de azonos, többnyire felszínes, parazita életvitellel.
A regény szereplői rengeteget beszélnek, vitatkoznak, szófosnak. Ennek egy része ma is érdekes, más része ballaszt. A szerző helyenként nem tudta eldönteni, hogy regényt vagy esszégyűjteményt ír; kár érte, mert plasztikusan ábrázol, ahol éppen regényt ír, hús-vér emberek mozognak a kötet lapjain, nem kevésbé elevenek, mint Thackeray vagy Dickens alakjai. Egy kicsit kevesebb teória jót tett volna… Mindemellett a húszas évek Londonának, az értelmiség (meddő) vitáinak képe precíz és érzékletes. Egy értékek nélküli, fásult, tétova kor pontos rajzát kapjuk.
Szimpatikus férfi nincs a szereplők közt. Az álszent önzés (Burlap), hatásvadászó anarchizmus(Rampion), hideg, meddő intellektualizmus (Quarles), pipogya döntésképtelenség (Walter Bidlake), az önző hedonizmus (John Bidlake) egyaránt felsorakozik. A sértődött kisfiúból vedlett minigonosz (Spandrell), a kisebbrendűségi komplexussal küszködő kommunista (Illidge), a pótcselekvő hobbikutató (sir Edward) mind-mind csonkaságukkal küzdő, teljes, kiegyensúlyozott életre képtelen figurák.
A nők között – mint mindig – akadna néhány józan személyiség: az idősebb Mrs. Quarles vagy Mary Rampion talán a legrokonszevesebbek, de erőfeszítéseiket csekély siker koronázza, ez a kor – az emancipáció dacára – még mindig az ostoba, rögeszmés férfiak kora.
Az esszéballasztok ellenére jó volt. A könyv utolsó mondata helyett írhatta volna Huxley azt is: ’boldogok a lelkiheréltek, mert övék a Gennyeknek Országa’.