Brave ​New World 82% 95 csillagozás

Ahhoz képest, mennyire központi jelentőségű a könyv az olvasói életpályám szempontjából*, elég sokáig halogattam ennek az értékelésnek a megírását. Ennek okait nagyrészt kifejtettem egy a témában írt karcban. Nem volt könnyű ennek az értékelésnek a végleges formába öntése, és sok dilemmám volt a könyv kapcsán, amelyeket el kellett döntenem.
Paradox módon éppen a Szép új világ által felfokozott elvárások voltak azok, amelyek miatt a Szép új világ ismételt újraolvasása vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt továbbra is úgy gondolom, hogy Huxley zsenialitása a saját disztópikus társadalmának felépítése terén nehezen vonható kétségbe. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem tűnik idejétmúltnak az a fajta jövő, amit vizionált. Amellett mondjuk lehetne érvelni, hogy a tudomány mai fejlettségét jelentős részben annak köszönhetjük, hogy a könyvben leírt torz hedonista társadalom nem valósult meg a tudomány alacsonyabb fejlettségi fokán. Én személy szerint hajlok erre az álláspontra, ezért aztán nem rovom fel Huxley-nak a műszaki fejlődés hiányát.
A problémáim a regénnyel inkább irodalmi természetűek. Úgy éreztem ugyanis, hogy amilyen jó a vízió, olyan gyengécske a szöveg. Mivel a célja az volt, hogy az üzenet átjöjjön, ezért ehhez válogatott eszközöket. Ezért a karakterek nem mindig hitelesek, és a szöveg sokszor didaktikus, szájbarágó, helyettünk akar gondolkodni, mintha nem bízna az olvasóiban. Szerintem egyes karakterek (elsősorban a mindent „kikotyogó” világellenőr) sokszor érthetetlenül cselekszenek, bizonyos jelenetek ezért nem hitelesek, és csak azt a célt szolgálják, hogy Huxley be tudja mutatni a világot nekünk, nézőknek. John karaktere különösképpen sántít. Valahogy nehezen hihető a karaktere, ismerve a körülményeit. Bernard, Lenina, Helmholtz és a többiek már sokkal hihetőbbek, csak éppen sokkal kevésbé érdekesek. Bernardot egyébként időnként konkrétan legszívesebben tarkón vágtam volna, lehetőleg épp egyik olyan mondata közepén, amikor arról világosítja fel az olvasót, hányszor és milyen életkorban hallott valaki egy hipnopédiás szöveget. Elsőre is megértettem, hogy ezzel kondicionálják az embereket bizonyos dolgokra. El is borzadtam rajta. Cserkészbecsszó. Nem kell minden adandó alkalommal újra és újra az arcomba tolni, mert egy idő után nem az elvárt hatást váltja ki belőlem. Időnként egyébként már-már felmerült bennem, hogy Huxley szándékosan nem vette elég komolyan az írást. Summa summarum: a szöveg per se nem különösebben erős.
A hordozott tartalom viszont nagyon is. Éppen ezért, a szöveg minden hiányossága ellenére is, továbbra is az egyik kedvenc disztópiám lesz, amit még negyedszerre, ötödszörre és még többedszerre is újra fogok olvasni. Huxley valami nagyon lesújtó véleményt közöl az emberről, amivel hajlamos vagyok egyetérteni. Ha Orwell 1984-éről lépten nyomon elhangzik, mennyire nem tűntek el a világból az abban leírt jelenségek, akkor ez a megállapítás fokozottan igaz a Szép új világra. És a fenébe is… 1932-ben jelent meg. A benne felvetett kérdések és dilemmák pedig még mindig ugyanannyira aktuálisak. Hová vezet a tudomány haladása? Mire használhatók az eredményei? Milyen következményekkel járhat ezek alkalmazása az emberi társadalomra? Mi tesz minket emberré? Mi tesz minket felnőtté? Hová vezetne, ha lehetővé válna, hogy összes vágyunkat azonnal és kivétel nélkül mindig ki tudnánk elégíteni? Ha pedig nem, csak bekapnánk egy adag szómát, és máris elszállt minden gondunk. Mi adja az élet értelmét? Mi adja az ember értékét? Főleg, ha esetleg futószalagon is lehetne gyártani? Mi adja valaki értékét, aki nem egyedi, és nem pótolhatatlan? Mennyire vagyunk a társadalom produktumai, és mennyiben tudunk függetlenedni szocializációnktól? Mi lenne, ha a kondicionálásunk még ennél is hatékonyabb lenne? Miközben érthető, hogy az ember legszívesebben szabadulna mindenféle nyavalyájától, de vajon mik lennének ennek a nem szándékolt következményei?
A legfélelmetesebb az egész világban, hogy csak kívülről félelmetes, belül mindenki maradéktalanul boldog. Illetve, csak azok nem, akik tulajdonképpen rendszerhibák. De éppen, mivel rendszerhibák, a gépezetet csak kis időre megakasztani képesek, igazi hatással nem tudnak rá lenni. Orwell disztópiája azért félelmetes, mert a benne élőket megfosztotta az ellenállás lehetőségétől. Huxley disztópiája azért félelmetes, mert a benne élőket megfosztotta az ellenállás vágyától. Éppen ezért minden hiányossága ellenére is megőrizte az örök kedvenc minősítését és az öt csillagját.

* A Moly előtti korszakom egyik meghatározó regényéről van szó. Először valamikor 2008/9 környékén olvastam el, amikor hosszú kutakodás után sikerült fellelnem egy eladó példányt (ez még az újrakiadás előtt volt**). Az 1984 után ez volt a második klasszikus disztópia, amit olvastam, és rögtön beleszerettem a műfajba is, a regénybe is. Az elvárásaim pedig ennek köszönhetően elég magasra kerültek a zsánerrel szemben, így ezeket az utóbbi időben viszonylag kevés disztópia tudta átugrani.
** Megnéztem, mivel az újrakiadás 2008-as, ezért valószínűleg még korábban, talán 2007 lehetett.

Amikor elkezdtem olvasni, egyből érezni lehetett a nyelvezetén, hogy nem mai darab, így kellett is jó pár oldal, mire hozzászoktam. Ha összességében nézem a könyvet, akkor nem annyira tetszett. Biztos, hogy abban a korban nagyot ütött, újszerű és megdöbbentő lehetett ez a felépített világ, de a manapság megalkotott elképzelések mellett számomra ez már csak egy a sorban. De azért vannak benne megdöbbentő dolgok, spoiler Vagyis maga az alapja ötletes, ez tagadhatatlan, csak a kivitelezés nem mindenben az igazi. Nekem ezek a suta párbeszédek, sokszor nulla cselekmény, unszimpatikus szereplők kevesek voltak az igazán jó olvasás élményhez. (Néha olyan érzésem volt, mintha egy korabeli filmet néznék, ahol még mindenki olyan színpadiasan és mesterkélten beszélt.) Az is igaz, hogy a mondanivalója, a filozófiai oldala a jelentősebb. A könyv csúcspontját a 16. és a 17. fejezet jelentette, ahol két főszereplő vitatkozik a világ működéséről. Azok a sorok ma is érvényesek, még ha nem is élünk (teljesen) a szép új világban.

A könyv legfőbb üzenete számomra a ”One believes things because one has been conditioned to believe them.” Ez nagyon betalált, mivel mostanában én is sokat tűnődtem azon, hogy valójában mennyire is vagyunk szabadok / önmagunk a hétköznapok során? Mi az, amit azért teszünk meg, vagy azért gondoljuk (helyesnek, helytelennek, követendőnek, kötelezőnek stb.), mert valóban ezt akarjuk hinni, és mi az, amit csak a program ültetett belénk? Mert lehet, hogy nem ilyen durván elferdített, lebutított, begyógyszerezett világban élünk, de a programok ott futnak a háttérben nálunk is. Csak nálunk nem mindenféle kezelőszemélyzet állítja be a hipnotikusan elismételt „igazságokat”, hanem olyan társadalmi elemek, mint a szülők, az óvoda, az iskola, a munkahely, a vallás, az állam, a törvények, a szokások, a kultúra, a nyelv, minden, amivel valaha is érintkeztünk születésünk óta, lokális és globális szinten is. Vajon ha megállnánk egy pillanatra, és elgondolkodnánk, hogy mit miért is csinálunk vagy gondolunk, akkor eljutnánk arra a pontra, hogy felismerjük, a felét sem tudnánk megindokolni magunknak? Hogy mások is ugyanígy vannak ezzel? Nem lehet, hogy már az elődeink is tévedtek évszázadok óta, vagy épp az akkori rend beléjük nevelt valamit, és azóta mindenki megkérdőjelezés nélkül követi a példájukat? Vajon milyen hely lenne ez a bolygó, ha mindenki feltenné ezt a kérdést magának az élete egy pontján: el akarjuk-e fogadni azt, amit addig mondtak nekünk, vagy megpróbálkozhatnánk más igazságokkal is? Nem lehet, hogy valójában ez már maga a Szép új világ?? És akkor az állatvilágból hozott ösztönökről, a még mélyebb programokról még nem is beszéltünk…
A másik, amin elgondolkodtam, hogy vajon a könyvbeli társadalom tényleg annyira borzasztó volt, mint ahogy elsőre gondoljuk? Lemondanak sok mindenről, számunkra fontos dolgokról? Igen. Rabok? Igen. Zavarja ez őket? Nem, igazából nem, hiszen amiről nem tudunk, az valóban nem is fáj, és nekik ez a normális. Az internet kora előtt azt hiszem, ha nem is voltak sokkal boldogabbak az emberek, de talán kevésbé voltak frusztráltak, mert nem látták, hogy milyen a világ máshol. Mi viszont látjuk, nap mint nap, mi az összezárt „alfák” már tudjuk, hogy lehetne más is, és ez nyugtalanító.
Másrészt, minden „szép új világ” csak akkor számít igazából rossznak, ha a benne élők is annak tartják, függetlenül attól, hogy a külső szemlélő a maga szűrőjén keresztül mit gondol róluk. Ráadásul a könyvben nem volt háború, sem éhínség, sem erőszak, sem betegség, sem fájdalom… azért ez is elgondolkodtató. Valóban annyival jobb a mi világunk, a véget nem érő szenvedéssel, és a kevés igazi örömmel? Azt gondolhatnánk, hogy a szép új világ hamis és értelmetlen, de vajon a mi életünknek több értelme van? 20 ezer éve nem tudjuk megválaszolni, hogy hogyan jöttünk létre, mi a létezésünk értelme és hogy mi lesz velünk a halálunk után.
Valamint az is kiderülhetett a könyvből is, hogy a tudomány szép és jó, de ugyanúgy lehet cenzúrázni, manipulálni, és végső soron felhasználni a társadalom ellen, mint minden mást. Szóval mielőtt az egyik isten helyett a másiknak kiáltjuk ki, nem árt alaposan megvizsgálni azt sem.
Ilyen, és még ezekhez hasonló számtalan gondolat futott át a fejemen olvasás közben, egymással viaskodva, ezért én is úgy gondolom, hogy minden hibája ellenére is jelentős mű.

UI: Az is csak most olvasva esett le, hogy A pusztító című filmben (ami lényegében ennek a világnak egy nagyon találó paródiája) miért hívták a főszereplőt Lenina Huxleynak. :D

UI 2: Nem is gondoltam, hogy még ebben a könyvben is fogok találkozni indiánokkal. Igaz, nem tudom, hogy ennek mennyire is örüljek, mivel őket használta fel példaként, mint vademberek, vagyis a „szép új világgal” ellentétes másik viszonyítási végpont, ami inkább tűnt negatívnak (még a fals-modern társadalommal szemben is), mintsem valami szabadon élő, természetbarát nép bemutatásának. De hát egy olyan korban íródott, amikor még ez volt az elfogadott világkép. Ahogy a „negro” és „squaw” elnevezések is használatban voltak.

Nem tudom igazából hány csillagot érdemelne, ez a 4 nagyon jószívű szerintem. Nem estem hasra, viszont egy 1932-ben írt sci-fitől mi többet várhatnék? Maga a világ elég jól ki van találva, a szereplők kicsit idegesítők, de gondolom ez része a koncepciónak. Talán az egészből a legeleje (a gyár leírása) és a végén a hosszú beszélgetés tetszett. Kíváncsi lettem volna a szigetekre, ahová a Controller nem ment el.
Nem lett a kedvencem, de nem bánom hogy elolvastam.

A regényt minimum harmadszor, de az is lehet, hogy már negyedszer, ötödször olvastam el, és eddig mindig lenyűgözött és elborzasztott. Most nehezebben ment. Nem tudom, hogy azért, mert most olvastam először angolul, de úgy érzem, magyarra fordítva „jobban csúszott” a történet, az angol szöveget meglehetősen dagályosnak éreztem. De az is lehet, hogy csak én változtam az évek során (jelenleg nincs elérhető közelségben a magyar változat, így nem tudom leellenőrizni annak a szövegezését). Mondjuk már olvasás előtt is furcsának találtam, hogy a magyar verziónak 10%-kal magasabb az értékelése, mint az angolnak (78 -88 %).
Mondhatni, hogy a „legjobbkor” kezdtem bele egy ilyen depressziós műbe: saját életemben is olyan történések zajlottak éppen, amelyre bátran felsóhajthattam volna, hogy „ez aztán a szép, új világ”. Mert a könyv erősségét pont ez adja: hiába írta a szerzője a 30-as években, torzulva ugyan, de sok minden a mai világban is előfordul. A személyes kapcsolatok elsekélyesedése, a „másképpen gondolkodás” elnyomása, a fogyasztás mindenekelőttisége, ahogy sok munkahelyen elvárják a „robot üzemmódot”… De említhetném a klónozást is vagy a génmódosításokat.
A gondolkodás manapság sem divat, sokan tárgyakban és felszínes dolgokban próbálják megtalálni a boldogságot – a nagy különbség a regénybeli világ és a sajátunk között talán annyi, hogy manapság (még) nem büntetik olyan súlyosan a „csodabogárságot”, mint a regényben.
A történet „szerelmi szálát” még sose éreztem ennyire erőltetettnek, mint ennél az olvasásnál. A minden tekintetben átlagos és teljesen agymosott Leninához két „másképp gondolkodó” is vonzódni kezd, Bernard és a Vadember. A két férfi között annyi a különbség, hogy Bernard kirekesztettségéből, magányából szinte mindenáron ki akar törni, és mikor lehetősége van a beilleszkedésre, elárul bármit és bárkit, mégse kapja azt, amire vágyik. Nem hiszem, hogy rajta segít az, ahogy a regény végén elkerül egy szigetre. Szegény Vadember pedig… két világot is ismer, de mindkét világ kiveti magából, az ő sorsa szinte elkerülhetetlen.
Ritkán mondok ilyet, de szerintem ennek a könyvnek az ismerete valahogy „az alapműveltség része”. Szívem szerint mindenkivel legalább egyszer elolvastatnám. Nem hiszem, hogy mindenki belegondolna egy kicsit a „mai világ dolgaiba” olvasás után, de ha néhányan megtennék, máris előrébb jutnánk egy kicsit – mielőtt túl késő.

Sajnos eleve nem vagyok disztópia rajongó. Ez kombinálva a könyvvel kapcsolatos magas elvárásaimmal, nem a legjobb eredményt hozta.
Nagyon sok jó gondolat van ebben a könyvben! Nagyon sok az elképzelt valóságban tényleg úgy is van a jelen társadalmunkban spoiler, míg mások szerencsére még nem spoiler. Tényleg sok mindenre felhívja a figyelmet, elgondolkodtat, néha elrettent.
De valahogy a könyv egész stílusa nem igazán fogott meg. A szereplőket nem tudtam különösebben megkedvelni: Lenina idegesítő volt, Bernard eleinte szimpatikus volt, de aztán nagyon csúfosan nem, Helmholtz értelmesnek tűnt, aki végig kiállt saját elvei mellett, de ő nagyon keveset szerepelt, John Savage pedig szeretne kitörni az eddig megismert környezetéből, de nem tudja feldolgozni és elfogadni, amit helyette kap.
A könyv csúcspontja Mr. Savage és „His Fordship” Controller beszélgetése volt. Nagyon tetszett, hogy nem volt „főgonosz” senki, hanem értelmesen megbeszélték, hogy alapvetően egyetértenek, de az új „főszakács” dolga, hogy gondoskodjon az új világrendről, a közjóról, és a fejlődésről, még ha ez áldozatokkal is jár.
Nem volt rossz, de nem is lesz a kedvencem.

Érdekes koncepció, örülök, hogy végül elolvastam. A legjobban Mustafa karaktere tetszett. Az egyetlen bajom, hogy valahogy az egésznek nem volt tétje számomra. spoiler Nyilván az emberben sokkal többminden van, mint amit egy ilyen társadalomban ki tudnak hozni belőle, de a végén logikusan Mustafával kellett egyetértenem, még ha tudom, hogy nincs is igaza.
Habár így belegondolva talán azért érzem így, mert bár nem hypnopædiával, de egy pár jelenség ezekből már jelen van most is, olyan mértékben, ami a 30-as években még elképzelhetetlen lett volna.

Középiskolában olvastam először, már akkor is nagy hatással volt rám!
1932-ben olyat tudott írni, ami ma is megállja a helyét, aminek ugyanúgy fontos a mondanivalója…

Merre tart a világ? Mindenből a legjobbat, a tökéleteset akarjuk, minden kötelezettség nélkül…

Eljátszik a gondolattal:
mi lenne, ha mindneki adott és előre megtervezett feladatra lenne 'teremtve' és nem is vágyna semmi másra, az lenne számára a tökéletes boldogság? Ha nem, akkor pedig ott a 'soma', egy adag drog…

Ahol vétek a saját gondolat; a család, anya, apa szavak pedig szitokszónak számítanak…

Félelmetes, szomorú…

Persze mindenhol vannak, akik kilógnak a sorból… Legyen szó új világról vagy rezervátumról…

Nagy igazságokat mond ki!
Bánat, fájdalom nélkül az öröm sem igazi öröm…

Jól esik néha disztópiát olvasni, ami fejbe kólint és elgondolkodtat!
Különösen jól esett angolul olvasni!
A Penguin könyv szintjét pedig nagyon jól belőtték, mind szókincs, mint tartalom tekintetében 'Advanced'.

Lassan eljutok oda, hogy azokat a kötelező olvasmányokat, amiket egyetemi éveim alatt kihagytam, szép lassan, de bepótoljam – és a nulladik gondolatom a Brave New World-höz az volna, hogy Huxley mégis hogy a búbánatban nem futott be Hollywoodban forgatókönyvíróként. Annyira filmszerűen hömpölyög az egész regény – különösen annál a résznél, amikor konkrétan snittekre van vágva maga a szöveg is, egymást váltva és kiegészítve pár mondatonként – hogy nehezen tudom elhinni, hogy ez az ember ne tudott volna érdekes forgatókönyveket is írni.
De ez csak a nulladik észrevételem, az első pedig az, hogy igazán jól el lehet gondolkodni ezen a regényen – és nem csak abból a szempontból, hogy mennyire jósolta meg sikeresen a jövőt, vagy hogy mennyire állja meg a helyét mind a mai napig disztópiaként és társadalomkritikaként. (Súgok: nagyon. Olyannyira nagyon, hogy több alkalommal is emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy egy 1932-ben publikált regényt olvasok és nem egy napjainkban íródott sci-fit. És mint hogy egy majdnem száz éve a köztudat részét képező műről beszélünk, most már azt is látom kicsit, hogy sok-sok disztopikus és/vagy posztapokaliptikus sci-fi miből inspirálódott a későbbi években.)
Ami a leginkább megfogott benne, az természetesen a tetőpontot képező nagy beszélgetés volt, azon belül is, amin még most is kattog az agyam, az a boldogság definíciója illetve az egyén joga a boldogtalansághoz. Az a kérdés, hogy az embernek vajon hozzátartozik-e az emberi mibenlétéhez a szenvedés és a boldogtalanság? Megszűnünk-e embernek lenni, ha minden igényünk folyamatosan ki van elégítve, ezáltal egy permanens elégedett, már-már boldog és öntudatlan állapotban vagyunk? Illetve, hogy az ember csak akkor képes igazán boldog lenni, ha nincs öntudata? (Vö.: József Attila: Eszmélet, XI)
Szóval igazán elgondolkodtató kis regény ez, örülök, hogy bepótoltam, és azt hiszem, jobb, hogy ilyen vén fejjel, mert talán egy kicsit jobban értékelem most, mint tíz éve tettem volna.

Az ötlet, történet jó, de a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után, de ettől függetlenül tudom ajánlani, ijesztő módon rajta vagyunk az itt leírt „utópia” felé haladó úton.

Az egyik elso regeny volt, amit angolul olvastam. Emlekszem, a tortenet teljesen beszippantott, de azert a szoveggel akkor meg sokat kuzdottem.