A ​megvetés 165 csillagozás

Alberto Moravia: A megvetés Alberto Moravia: A megvetés

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Riccardo Molteni, a becsvágyó drámaíró, hogy feleségének biztosítsa a kényelmes polgári jólétet, s megteremtse irodalmi munkásságához az anyagi függetlenséget, irodalmi bérmunkára vállalkozik: filmforgatókönyveket ír egy sikeres és gazdag producernek. Imádott felesége azonban – s éppen a kecsegtető jólét küszöbén – fokozatosan elhidegül tőle. Miért változott felesége szenvedélyes szerelme közönnyé, megvetéssé? Riccardo lázasan gyötrődve keresi az okot, mígnem egy drámai jelenetsorban minden megvilágosul előtte. Moravia ezúttal is alaptémáját, a férfi és nő viszonyának ideiglenességét, a tartós kapcsolatra való képtelenséget ábrázolja, pontos lélekrajzzal mutatva be, hogyan támadnak apró repedezések a mindennapi élet, a szokások felszínén, miképpen romlanak meg az elemi állapotukban tiszta érzések, s mint válik két ember kapcsolatában tragikussá mindaz, ami korában feloldódhatott a szerelemben. A történet csupa drámai feszültség, valósággal sodorja az olvasót a végkifejlet felé.

Eredeti megjelenés éve: 1954

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa · Sziget Zsebkönyvek Sziget

>!
Sziget, Budapest, 1999
246 oldal · ISBN: 9638138297 · Fordította: Székely Éva
>!
Európa, Budapest, 1982
190 oldal · ISBN: 9630727390 · Fordította: Székely Éva
>!
Európa, Budapest, 1972
180 oldal · puhatáblás · Fordította: Székely Éva

Enciklopédia 10

Helyszínek népszerűség szerint

Via Appia


Kedvencelte 17

Most olvassa 5

Várólistára tette 71

Kívánságlistára tette 32


Kiemelt értékelések

Zsuzsi_Marta>!
Alberto Moravia: A megvetés

Moravia egy újabb mesterművét olvashattam, írói nagysága megkérdőjelezhetetlen. De el is gondolkodtatott, olvastam-e valaha olyan regényt, ahol valamennyi szereplő ellenszenves? Nem emlékszem rá.

A megvetés egy balek férj, Riccardo és egy jéghegy feleség, Emilia boldogtalan házasságának szánalomra méltó momentumait tárja az olvasó elé. Kitűnően hatott az érzelmekre, szánalmat, sajnálatot, haragot váltott ki bennem váltakozva mindkét főszereplő ( a két mellékszereplő, Battista és Rheingold nemkülönben!).

Riccardo és Emilia házassága a három fő alappillért, az őszinteséget, a bizalmat és a jó kommunikációt nélkülözte, nem volt mire építeniük. A férj egyre elhatalmasodó rögeszméje, a kishitűségből fakadó beteges féltékenysége egy valódi önbeteljesítő folyamatot indított el, ami egyre mélyebbre és mélyebbre ásta a kettőjük között húzódó árkot.

Emilia erre nem tudott határozottan és kellően reagálni a karakteréből adódóan, határozottság, elszántság és jövőkép híján nem volt képes házasságukat megmenteni, kapcsolatukért kiállni.

A mű lezárása számomra döbbenetes, sőt szimpla, elnagyolt és olcsó. Nem Moraviás. Összességében viszont nem von le a regény értékéből, tanulságából!

ppeva P>!
Alberto Moravia: A megvetés

Általában úgy választom ki a következő olvasmányomat, hogy valami más legyen, mint az előző. Más ország, más téma, más földrész, más hangulat.
Itt most véletlenül sikerült a más-on belül nagyon hasonlót kiválasztani. Annyira, hogy az első oldalaknál úgy éreztem, mintha folytatódna Az igazi, más nevekkel, más helyszínen. Itt is egy házassági dráma elemezgetése folyik, és itt is nagyjából a ha én szeretem őt, akkor ő miért nem szeret engem? dilemmáját járjuk körül.
Aztán lassan előjönnek a különbségek.
Márai regénye kamaradarab, el lehetne játszani egy pici színpadon is. Kell hozzá négy szereplő, de akár kettő is elég, a másik – passzív hallgató – kettőt elég odavetíteni. Megismerjük mind a két főszereplő gondolatait, az első felében a feleség (az első) beszél, a másodikban a férj. Még lapszámra is megegyezik a két rész. És sokkal mélyebbre merül az érzések, gondolatok boncolgatásába.
Moravia ezzel szemben egy színes, többszereplős filmet írt. Járkálunk Róma utcáin, aztán Capri szigetén, hol esik, hol fúj, változnak a helyszínek. A főszereplő férj szemszögéből látjuk az eseményeket, ő töpreng, ő vívódik, és harcol a feleségéért, aki szinte egyik pillanatról a másikra megszűnik szeretni őt. Aztán addig faggatja a nőt, míg kiderül, nemcsak hogy nem szereti már, de meg is veti. Újabb csaták, faggatások után szinte véletlenül jön rá, mit is vétett, honnan is származhat az asszony megvetése.
Érdekes volt. Hát, veszélyes üzem a házasság…

SteelCurtain >!
Alberto Moravia: A megvetés

Egy esélytelen harc krónikája. A férj harca felesége szerelméért, aki – az ésszerűség határain belül – hű asszony, de aki gyaníthatóan sosem szeretett igazán viszont. A férj erőn felül vállal, hogy imponáljon a nőnek, igyekszik elhalmozni őt, de éppen az ellenkező hatást váltja ki. Ha hasonló szenvedély kapcsolta volna össze őket valaha, akkor értetlenül ráznám a fejem. Ez a szenvedély azonban teljesen egyoldalú. És mint minden egyoldalú szenvedély, a másik oldalon viszolygást válthat ki. Ráadásul aki ilyen messzire megy az önfeladásban, az számíthat rá, hogy ezt megvetéssel fogadják majd. Az adott szituációban Emília viselkedése tökéletesen logikus. Moravia a szokásos érzékenységével térképezi fel egy félresikerült házasság leépülésének minden fázisát. Logikus és lehangoló.
A nagyság átka.

dokijano>!
Alberto Moravia: A megvetés

Nálam egy olasz szerző pontozása eleve magasról indul, főleg ha Moraviának hívják.
Mindig bevillannak azok a gimnáziumi olasz órák, amikor először találkoztunk (talán a negyedikes tankönyvben) nem tankönyv ízű szöveggel, hanem egy valódi olasz író valódi regénye részletével: ő volt Moravia, és valamelyik neorealista regénye. Sajnos a címére már nem emlékszem (de talán az „Egy asszony meg a lánya” lehetett). Akkor tudtam meg, hogy létezik ez a neorealizmus az irodalomban. (Később persze megismertem a neorealista olasz filmeket is: Visconti, Fellini és Antonioni révén.)
Olaszul nem volt könnyű olvasmány, de kellemes meglepetés volt az olasz emberek hétköznapjairól olvasni. (Ne felejtsük el, ez kb. 4 évtizede volt, amikor még csak álmaimban élt a remény, hogy majd valamikor nekem is sikerülni fog összeszedni azt az 50 dollárt, és kiutazhatok néhány olasz városba.) Annál könnyebb volt most, hosszú szünet után ismét Moraviát olvasni.
Aki soha nem került testközelbe hasonló szituációval (spoiler), vagy lezserül átlendül a kapcsolata megromlása felett, az nyilván túlzásnak és értelmetlennek tartja Riccardo viselkedését. De aki már egyszer is átélte ugyanezt, vagy néhány mozzanatát, az kíváncsi arra, vajon más hogyan birkózik meg a nehézségekkel. Riccardo vívódása és türelmetlen, néha erőszakos faggatózása és hallucinációi jól érzékeltetik a lelkiállapotát. A felesége hideg viselkedése kissé természetellenesnek tűnt nekem. Legalábbis a saját tapasztalatom (meg a sztereotípiáim) szerint az olasz nők, főleg a déliek, sokkal temperamentumosabbak.
Érdekes volt a német rendező, Rheingold Odüsszeusz-felfogása is. Nekem soha eszembe nem jutott az a fajta spoiler megközelítés. (Nem is leszek sosem híres filmrendező.) Szerencsére Riccardo megvédte az álláspontját, hozzám is az van közelebb. Mindenesetre egy gondolatkísérletet megérdemelt.

>!
Sziget, Budapest, 1999
246 oldal · ISBN: 9638138297 · Fordította: Székely Éva
3 hozzászólás
vorosmacska>!
Alberto Moravia: A megvetés

Ha a lélek rezdüléseit ezredannyira tudnám megfogalmazni, mint Moravia ebben a regényében, nagyon elégedett lennék magammal. Ami a másodperc töredéke alatt zajlik le az emberben, azt az érzést, ami csak áthussan rajtunk, és nem is tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget, az író alaposan kifejti, és közben nem kevés dolgot árul el rólunk. Röviden emiatt is lett kedvencem ez a regény.

A történet szerint Molteni, a 27 éves, drámaírói ambíciókat dédelgetö ifjú férj egy napon szembesül imádott felesége elhidegülésével. Nem egy belenyugvó típus, ezért elsődleges feladatává válik, hogy kiderítse a lehetséges okokat. Közben küzd azzal is, hogy írói karrierjét beáldozta az anyagi jólétért cserében, mindezt a felesége érdekében. Érdemes itt megállni egy pillanatra. Amellett, hogy a férj imádja Emíliát, végtelenül ragaszkodik hozzá, úgy érzi, nélküle létezni sem tud, de vajon a feleség szerette volna-e, hogy ilyen áldozatot hozzon? Moravia nagyon jól rávilágít, hogy valójában az anyagi természetű dolgok eltörpülnek az odafigyelés mellett.
A regény érdekessége, hogy háromféle Odüsszeia értelmezést is megismerhetünk.
Lélektani regény iránt érdeklődőknek erősen ajánlott.

3 hozzászólás
FarkasViki>!
Alberto Moravia: A megvetés

Gyakran történik meg velünk, hogy görcsösen próbálunk ragaszkodni ahhoz a képhez, amilyennek a másikat látni szeretnénk, idillinek tűnő, kimerevített pillanatképekből készült szemellenzőt viselünk, nem veszünk tudomást az emberi kapcsolatok folyamatosan változó, formálódó jellegéről, az egyre gyarapodó hajszálrepedésekről, amiket az értő figyelem hiánya okoz, vagy arról, ami minden külső szemlélő számára nyilvánvaló, csak nekünk nem, és mire feleszmélünk, már csak a füstölgő romok fogadnak.

Riccardo Molteni, a fiatal drámaíró is hasonló cipőben jár.

A regény Molteni félresikerült házasságának leépülését követi nyomon, de egyúttal bepillantást enged az olasz társadalom második világháborút követő mindennapjaiba, és az európai filmtörténet aranykorába, miközben feszegetni próbálja az ember elidegenedését érintő egzisztencialista kérdéseket is. Moravia ebben a szexualitástól túlfűtött történetben főhőse vívódásának egészen apró rezdüléseit megjelenítve, a lehető legpontosabb lélektannal képes bemutatni a férfi-női viszonyokat jellemző törékeny dinamikát, annak ideiglenességét, és vizsgálni, hogyan alakulnak át, romlanak meg az alapvetően tiszta érzelmek, hogyan válhat a szerelem közönnyé, megvetéssé, hogyan próbáljuk kétségbeesetten kutatni, hogy miért siklik félre egy nagy reményekkel induló kapcsolat.

Mélyen megérintett, de közben rendkívül bosszantott is ez a regény. Mert ismerős volt; mert tükröt tartott; mert rávilágított arra, hogy nem csupán a múló szerelem lehet tragikus, hanem az is, ha a társas kapcsolatainkban magányosan, a képzeletünk által teremtett hamis ábrándok börtönében létezünk; és mert az olvasónak is egy vágyálmot ajándékoz:

Milyen jó lenne azt hinni, hogy csupán fiatal, tétova kamaszként, a szerelmet éppen csak tanulgatva követhetjük el ezt a hibát.

>!
Európa, Budapest, 1972
180 oldal · puhatáblás · Fordította: Székely Éva
Lunemorte P>!
Alberto Moravia: A megvetés

Ez a szívfacsaró történet egy hideg, téli reggelen talált rám és még délelőtt be is fejeztem a könyvet…Nyomasztó, mélabús, keserű és kétségbeejtő ez a szerelem, melyet Moravia megfestett nekünk…Se veled se nélküled kapcsolat, a férj (az elbeszélő) egy tipikus balek szerintem, én nem igazán sajnáltam őt, legfeljebb a hajamat téptem amiatt, amiért nem veszi észre magát…Itt nem megyek bele részletekbe, de nekem Lev Tolsztoj: Anna Karenina című regénye jutott eszembe leegyszerűsített változatban a könyv kapcsán… És te mit választanál? Boldognak hitt, de hazug vagy boldogtalan, de igaz életet?

Ne olvasd:
ha szerelmi bánatod van (kivéve, ha szeretsz szenvedni);
ha utálod a szomorú könyveket;

Mindenki másnak ajánlom, mert szerintem mégis tanulságos…

beasechoes P>!
Alberto Moravia: A megvetés

Ez a 2. könyv, amit Moraviatól olvastam és biztosan nem is az utolsó. Ismét nem csalódtam benne. Nála szintúgy azt érzem, mint Dosztojevszkijnél: az összes művét el akarom olvasni. Miért? Mert olvasmányos, szórakoztató, mégis kegyetlen játékot űz mind a szereplőivel, mind az olvasóval. A lélekábrázolása fenomenális számomra. Ebben a kisregényben is egy férfi vívódásáról olvashatunk. Egy dolgot szeretne megérteni: a felesége miért veti meg őt? Egy boldog házasság, amely egyszer csak teljesen az ellenkezőjére fordul. Egy férfi lélek szenvedéseiről mesél nekünk Moravia. Heves érzelmek, házasság bonyodalmai, nehézségeiről olvashatunk ebben a regényben. Szerettem!

imma P>!
Alberto Moravia: A megvetés

Több helyen is bele tudnék kötni ebbe a történetbe, de mivel olvasás közben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a gyomrom görcsben, jeges érzés sugárzik ki belőle, és újraélem életem összes elutasítását, inkább az elismerésemnek adnék most teret. Ez egy erős könyv.

catnipthief >!
Alberto Moravia: A megvetés

Ez az első Moravia, amit a kezembe vettem, de biztosan fogok még.
Ugyan egy ideje fogadkozom magamnak, hogy márpedig itt az ideje valami könnyű, akár vicces olvasmányba fognom (mert lassan, de biztosan megőrülök, ha ez így megy tovább), de nem sikerül. A megvetés is nagyon határozottan nyomasztó volt.
Sokan, tán mindannyian átéltük már azt az őrjítő kétségbeesést, amit akkor érzünk, amikor biztosnak vélt, magentaszínű szerelmünkben valami apróság gajra megy. Nem tudjuk, mi az, nem tudjuk a miértjét, de valami, valami kis pici szar, nem oké. Moravia rövid (de nagyon velős) regénye is ezt a témát járja körbe, oldalak vannak szentelve olyan apró érzésfoszlányoknak, amiket az ember hajlamos fél pillanat alatt elengedni, tépelődő, titkon kissé féltékenykedő érzésecskék, amik az őrület peremére vezetnek, ha nem vigyázol.
Objektíven nagy mellénnyel lehet mondani, hogy micsoda baromságok futnak Riccardo fejében, de ha csak egy picit odafigyelünk az eszköztelen és nyers, majdhogynem száraz (nem unalmasan, hanem szenvtelenül száraz) mélylélektani szövegre, hamar elszégyellhetjük magunkat, amikor rájövünk, hogy amikor minket esz a méreg és a kétségbeesés, pont ugyanilyen irracionálisan és ennyire speciálisan megőrülő módon tudunk mi is gondolkodni. Ilyen, csak saját tébolyultságában logikus gondolatárnyak mentén látjuk a vesztünk mi is. Az elfogadás egy lassabb folyamat.
Elképesztett, ahogy a szerző egyre inkább csak húz be ebbe a nyirkos és sötét, egyre szűkülő csőbe, néha hiteget, hogy lesz valami jelentéktelen epifánia, lesz valami feloldozás, lesz egy pici levegő, de csak nem jön. Jön? Nem jön.
Sajnos pont ez az, ami (nekem legalábbis) egy picit tönkrevágta a sokáig épülő, csodás ívét az egésznek a végére. Nincs megbocsátás, nincs elengedés, egy percig sem enyhül a hurok, csak a beletörődés növekszik alattomban, amikor beüt az én ízlésemnek kissé túlságosan is biblikus végzet- és meseszerű befejezés (főleg egy ilyen szinten valóságos történetben), ami világossá teszi, hogy ez egy csakoda jegy volt, lefelé.
Így aztán elmaradt a felszínre bukkanásom, a tüdőmben víz maradt, a nyelvemen meg egy kicsit fémes, kellemetlen utóíz. Pedig nem voltunk messzire a tökélytől.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

Nandi>!

A boldogság annál nagyobb, minél kevésbé veszünk tudomást róla.

csillagka>!

A szerelem kétségtelenül elsősorban érzés, de valami megfoghatatlan, szinte szellemi módon testi közösség is; eddig éppen ezt a közösséget élveztem öntudatlanul, mint a világ legtermészetesebb, legmindennapibb dolgát.

22

Archibald_Tatum>!

Erre Battista kidugja fejét a kocsi ablakán, és tréfásan fölkiált:
– Szép dolog, mondhatom, azt akarja, hogy egyedül menjek!
– Nem, de… – kezdi Emilia, és látom, hogy szép, máskor nyugodt és harmonikus arca elsötétül, mondhatnám szétesik valami fájó döbbenettől. Ám közben már kimondtam:
– Igaza van Battistának, rajta, menj csak vele, én majd fogok egy taxit.

7. oldal (Európa, 1982)

csillagka>!

Igen, azért lennék öngyilkos, hogy halálomban megtisztuljak, ha már életemben nem tudtam.

139

Lunemorte P>!

– Ha ivásról van szó, benne vagyok.

Kapcsolódó szócikkek: ivás
piribolygo>!

Szerettem őt, és a szerelemben nemcsak a csalódás képessége van meg, hanem a felejtésé is.

vorosmacska>!

Soha annyit nem panaszkodtam, mint az időtájt, pedig, ahogy később kiderült, tökéletes és felhőtlen boldogságban éltem.

6. oldal

Lunemorte P>!

– Be kell állni a sorba, az életben éppúgy, mint a pénztáraknál a pályaudvarokon… mindig eljön a mi időnk, ha van türelmünk, és nem változtatunk sort…

helra>!

Észrevettem, hogy mennél mélyebb kételyek gyötrik az embert, annál szívósabban ragaszkodik az értelem csalóka fényéhez, mert abban bízik, hogy megvilágítja mindazt, amit érzései összezavartak és elhomályosítottak.

>!

– Be kell állni a sorba, az életben éppúgy, mint a pénztáraknál a pályaudvarokon… mindig eljön a mi időnk, ha van türelmünk és nem változtatunk sort…

124. oldal, 15. fejezet (Európa, 1972)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Vladimir Nabokov: Lolita
Susan Kay: A fantom
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Alice Walker: Bíborszín
Márai Sándor: Az igazi
Hermann Hesse: Rosshalde
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő / Édes Anna
Umberto Eco: A rózsa neve