Valójában mindenre emlékezni akarok. Ahogyan elszívtad kint az első cigarettád. Majd a következőt. És reméltem, hogy előkerül abból a dobozból még sok másik, csak hogy órákon át állhassunk a verandán.
*
Egyetlen opció van. Hogy visszatalálsz.
*
Az én álmom belenevet a valóság szemébe. Az én álmom minden felett áll. Az én álmom határtalan, és mindent bekebelez. Lenyeli a hitetleneket, akik kardot tartanak a kezükben és ott az álom gyomrában próbálják felvágni azt, és legyilkolni. De erősebb vagyok az álom nélkülieknél. Erősebb vagyok a halandóknál.
Örülök neki, hogy ismerhetek ilyen embert, akit bár több város választ el, mégis sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint bárki mással. Elfogult vagyok, tudom. Nehéz nem annak lenni ilyenkor. Mindenkinek megvannak a jók és a rosszak is az életében. Ez a könyv egy olyan darabkát mutat az olvasónak, ami mindenkiben benne van, mégha nem is írja le így nyíltan. Megküzdünk a saját démonjainkkal, a saját szívtörőinkkel és talán egy kicsit mindig bele is halunk. De van valami reményfonal minden mély gödör alján, hogy még nem szabad belehalni a csatákba, mert az álmok úgysem engedik. Akinek vannak álmai, az sosem lesz üres és magányos. Timinek vannak és örülök neki, hogy megosztja velünk. Nem számít, hogy nem tudjuk kiről szól a Cukor és cián vagy a Mandarinliget, mindenki beleérezheti a saját keserű mérgét vagy éppen az édes „áfonya illatú boldogságát”.
Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki valaha is élt, érzett, égig emelkedett és esetleg le is zuhant.
Emlékszem, hogy a gipsz égbolt hogyan fordult át a kedvenc íróm tollából egy egyszerű, mégis sokat sejtető blog címévé. Akkor még csak zsigereinkben éreztük? Reméltük? Hittük, hogy egyszer majd papír-tinta formában is kézzel foghatóvá válik minden hangulat, kép, cinkos lüktetés. Próbáltam nem elfogultan nekilátni a műnek, a dagadó büszkeség dacára, amit már akkor éreztem, amikor először meghallottam, hogy itt van, köztünk van végre. Mikor már tényleg a kezemben tartottam a monitoron oly sokat bámult pitypangokkal és darvakkal teli álomvilágot, akkor már beláttam, hogy nem fog menni. Mindenki, aki olvassa, arra a vitathatatlan következtetésre jut, hogy Timi minden egyes szavával eltalál. Egy olyan atmoszférát teremt, ami egyszerre feszült, zaklatott, fájó, esendően szép és őszinte, és már csak az oldalak vészes pergését vesszük észre, az önfelismerést, magunk előtt látva saját emlékeinket, és valami kimondhatatlan megkönnyebbülést és belenyugvást érzünk, mert valaki a szánkba adta a megfogalmazhatatlant. A nagyon jó írások ismérve, hogy a tapintható csend országába viszik az olvasókat. Timi mindezt egyéni hanggal, kiforrott és igényes költőiséggel tetézi. Egy-egy sor, kép, metafora hatására szinte a kezünkben érezzük a kalitkát, kézfejünkön a daru finom landolását, elménkben a betűk erejét. Számomra nagyon nehéz volt a folyamatos olvasás, mert annyira gazdag érzés és gondolatkupac várt feldolgozásra. És van még egy másik kiemelkedően fontos tulajdonsága. Alkotásra ösztönöz, továbbgondolásra csábít. Ez emeli valóban az igazán jó írások közé és ez talán a művészet igazi ismérve, célja is. A küldetése, ha úgy tetszik. Egy másik emberben elindítani valamit, amiből megszületik egy új alkotás, amiből majd szintén fejlődik valami. Timi nagyot alkotott. Szemünk láttára jött létre egy maradandó csoda, egy közösség-élményt teremtő mű, ami magáról, mégis mindenkiről és mindenkinek szól. Büszke és hálás vagyok érte.
Szóval… nehéz elkezdeni, feleleveníteni, mit is adott nekem a gipsz égbolt. Ugyan még csak tegnap fejeztem be, Timivel együtt az epilógussal kicsit én is elbúcsúztam azoktól az érzésektől, gondolatoktól, amelyeket igazán a magaménak éreztem. Képzeletben, a gipsz égbolt alatt sétálva hátra fordultam, és utoljára megszemléltem az emlékeimet. Mind ott voltak, és arra vártak, hogy cipeljem őket tovább – de én már nem akarom. A gipsz égbolt jól lehet, mindenkinek mást ad, de az egészen biztos, hogy az elolvasása után gazdagabban vágunk neki az útnak. Mert már én is egy vagyok azok közül, akik mézből vannak :)
Volt egyszer egy blog, ahol elkezdődött az írás, ámulva jártunk oda, elvarázsoltak a betűk. A blogból beszélgetések lettek, a beszélgetésből találkozás. Majd egyszer jött a hír, hogy könyv is lett belőle. Hát, nem is tudom mit mondjak (írjak). Úgy vagyok vele, mint Szilágyi Cs. Tibor Harakirijével, az egészet beidézném. Minden alkalommal máshogy értelmezem, minden alkalommal mást mond, és pont ezért csodálatos.
Egy ideje már csak keresem a szavakat, hogy hova is tegyelek. Fiókból fiókba pakollak, polcokra kiteszlek. Nézlek. Eltakarlak. Hogyan lenne könnyebb? Ellenállok, majd azzal a lendülettel át is engedlek. De legtöbbször csak nézlek. Mivénövesztjükegymást?Többekvagyunk-eegymásbelélegzésénél,megálmodásánál?
Már most félelmetesen fáj, hogy nem leszel. Nem is az, akik ketten lehettünk volna. Vagy nem azok a mesék, amikben sose lesz helyed. Hanem azok a percek, melyek nem folytatódnak.
Tenyeredbe nyomom a legszebb üveggolyóm, te meg mintha tudnád, hogy egyetlen sor járt a fejemben, míg szorítottam a markomban. És elmondod, hogy atávolságot,mint… És rád nézek, és már nem is csodálkozom, nem is mondom, hogy nyilván ez volt a legtökéletesebb pillanat.
