Napok háza 89% 54 csillagozás

A férjemnek az a határozott véleménye, hogy a mi gyerekeink életében már meg fog valósulni az, hogy nem halnak meg, hanem valamilyen formában legalább a tudatuk tovább fog élni, sőt lehet, hogy a testük is (vagy majd kapnak újat, ha meglesz a technológia hozzá). Ahogy olvastam ezt a könyvet, láttam magam előtt a kisfiamat hatmillió év múlva, és azon gondolkodtam, vajon milyen homályos emlékei fognak megmaradni a rég bolygóközi anyaggá vált, baseline anyjáról. Ezt a könyvet teljesen áthatja ez a melankólia, a civilizációk múlásának képe, az űr rettenetes távolságai és az ezek megtételéhez szükséges felfoghatatlan időtartamok távlata. (Lehet, hogy a sztázis utálatos dolog, de nagyon hasznos, ha több tízezer fényévnyi távolságokat akarsz megtenni.) A sztori is jó, de Reynolds mindig többet ad, mint egy sima kalandregény az űrben.
(Egyébként az ér, hogy egy robotba szerelmesnek lenni? Hesperus ♥♥♥)

Basszus, több sci-fit kéne olvasnom….
Grandiózus, elegáns, nagyon összetett és logikus történet. És azon túl, hogy felépít egy térben-időben gigantikus távlatokkal bíró, teljesen hihető világot, még kinyomozandó rejtély és direkt izgalom is akad benne. (Meg poszthumán entitások és mesterséges intelligenciák.) (Meg pici fantasy.) (Meg szerelmi szál, bár szex az nincs.)
Vannak olyan könyvek, amiket elolvasva azt gondolom, hogy mégis van még valami perspektíva ebben a lökött emberiségben, ha bizonyos tagjai ilyen szellemi produktumok létrehozására képesek. Meg azt is gondolom, hogy milyen remek korban élek mégis, hiszen ötven éve nem olvashattam volna ezt.

Hatmillió év már erősen evolúciós tényező. A galaxist benépesítették az emberi faj leszármazottai. Akadnak köztük olyan poszthumán egyedek, akik egyetlen fajba sem sorolhatók. Számtalan bolygón olyan lények élnek, amelyeket nagyobb távolság választ el a földi embertől, mint a homo sapienst a homo erectustól. De – az általános vélekedés szerint – végül mindet utoléri a Múlás, és kénytelen átadni a helyét egy újabb emberfajnak. Nagyon kevés olyan civilizáció létezik, amelyik hatmillió éve töretlenül fejlődik.
Ilyen a Klánok Közössége, amelynek tagjai az űrkorszak hajnalán váltak örökéletűvé, és azóta is a világ megismerése, a tudás felhalmozása hajtja őket. A többi, „felzárkózó” civilizáció szemében szinte isteni hatalmuk van: naprendszereket mozdíthatnak el, csillagokat indíthatnak újra, vagy szupernóvákat fojthatnak el. A fénynél gyorsabb utazás az egyetlen technológia, amivel nem rendelkeznek. Ami annál különösebb, mert ők maguk alig változtak valamit: a homo sapiens faj talán utolsó képviselői ők. De egyszer, évmilliókkal ezelőtt elkövettek valamit, ami legszentebb elveikkel ütközött, és lehet, hogy végül eljött a bűnhődés ideje…
Reynolds mindezt könnyen érthető stílusban adja elő, nem ássa bele magát túlzottan a technológiába, de tudja, miről beszél, és bármilyen nagy léptékekről is ír, egy pillanatig sem hat úgy, mintha önmagát akarná túllicitálni.
A Napok háza hősei klónok, a két főszereplő azonban jól láthatóan különböző jellem. Érdekes megoldás, hogy egymás szemén keresztül ismerhetjük meg őket, ugyanis a szerző minden fejezetben megcseréli a nézőpontot. (Persze több nézőpontos regény sok van, de ők a történet nagy részében együtt vannak.) Harmadik társuk – aki nem ember – talán meglepően emberi módon viselkedik, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ő az ideális karakter erre a szerepre. A cselekmény, mint a nagy léptékű, világteremtő sci-fi regényekben gyakran előfordul, itt is lassan indul, majd fokozatosan veszi feszesebbre a tempót. A végjáték igen hatásos, a befejezés pedig mindent a feje tetejére állít.

Határozottan az az érzésem, hogy az űropera nem az én műfajom. Legalábbis nem nagyobb mennyiségben – viszonylag kevéssel a Tűz lobban a mélyben után a Napok háza kissé megfeküdte a monumentalizmust feldolgozó szerveimet. Hiába volt egészen izgalmas mindkét történet, hiába voltak tele jó ötletekkel, a több millió éves időtartamokkal és sok tízezer fényévekkel dobálózás fáraszt és öncélúnak tűnik. Pedig ha úgy vesszük, tulajdonképpen még reális is: fénysebesség alatt tényleg sok időt vesz igénybe egy-egy hosszabb utazás – a galaxisunk átmérője ugye nagyjából százezer fényév…

Különös élet lehet „örök” kívülállóként figyelni a galaxis benépesülését, szemtanúja lenni birodalmak születésének és bukásának, időnként szinte istent játszva beavatkozni az események menetébe és ciklikusan vissza-visszatérni a klán találkozóhelyére, ahol kilencszázkilencvenkilenc másik élet emlékeit is megkaphatja az ember, és egyúttal rendkívül magányos is. Hiába az univerzum titkainak megismerése, ha közben folyamatosan a pusztulással szembesülünk, ha kizárólag a klánok belviszályoktól sem mentes, szigorúan zárt, arisztokratikus világa nyújt egyenrangú közeget… Ugyanakkor minden nap új kaland, új világok, megoldásra váró problémák, az univerzum folyton változó csodái várják az utazót és az olvasó is részese lehet egy rövid időre ennek az életnek.

–
Bővebben a blogon: http://kultnaplo.blogspot.hu/2013/02/alastair-reynolds-napok-haza.html

Hazánkban Alastair Reynolds nem örvendhet túl nagy ismertségnek, ám talán majd a Napok Háza után ez megváltozik, ugyanis személyében egy szenzációs ötletekkel és izgalmas látásmóddal rendelkező science fiction írót ismerhetünk meg, aki akár a legnagyobbakkal is felveheti a versenyt.
Kevés az olyan szerző, aki hatmillió éves távlatok bemutatására vállalkozik, de Reynolds ügyes megoldásokkal kikerüli a felmerülő problémákat, az egyre nagyobb léptékűvé váló történet mindvégig hitelesnek hat. Felesleges leírásoktól és túlírt részletektől mentes stílusával kiváló ütemben mutatja be az izgalmas és mozgalmas cselekményt, engem az első oldalak lassúsága sem zavart, a döbbenetesen öreg univerzum felvezetése rögtön magával ragadott.
Egyedül talán a karakterek ábrázolása terén maradt némi hiányérzetem, mindenki inkább csak vázlatosan, egy-egy jellemvonás alapján épült fel. Campion és Purslane párosában túlságosan a szerelem került a középpontba, az önálló személyiségjegyek háttérbe szorultak. A kevés kivétel között volt az örökké nyugodt és udvarias Hesperus, illetve a Légszellem, akin sokkal jobban érződött az évek súlya, mint a hasadványokon.
Reynolds ámulatba ejtő távlatokat nyit, a lehetőségekben és ötletekben gazdag jövőkép sok mindenért kárpótol. Ezek után nagyon remélem, hogy más regénye is megjelenhet magyarul, szívesen olvasnám további műveit is.
Bővebben az ekultúrán.

A könyv cselekményéről mit sem tudva kezdtem az olvasást és szinte azonnal elkapott a világ. Megragadott, összezavart, értetlenségbe taszított, elvarázsolt és a földbe döngölt. Majd újra a fejembe verte, hogy milyen kis pont is az ember az Űrhöz – a megismerhetetlenhez – viszonyítva.

Bővebben:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2012/07/alastair-reynolds-napok-haza.html

„A szerző egy kellően izgalmas és érdekes cselekményt eszelt ki, hogy felhasználhassa egy hallatlanul eredeti és magával ragadó világ bemutatásához. A könyvbeli jövőben nincsenek ugyan idegenek, de a különféle, a mai embertől már több millió éve eltávolodott "utódok” akár idegen lények is lehetnének, és csupán a fantázia szab határt számukra. Azonban egyik civilizáció sem létezhet örökké: a Múlás, egyfajta biológiai erózió dönti romba még a legnagyobb csillagbirodalmakat is ugyanúgy, ahogy az egyetlen bolygó apró kontinensére kiterjedő államokat. Hajdani kultúrák romjain kiemelkedő népek, posztcivilizációs maradványok, az emberiség kirajzásának kezdeteiből hátramaradt néhány túlélő, és a Klánok, melyek tudásszomjtól hajtott, Galaxis-szerte tiszteletnek örvendő és nagy hatalmú Hasadványokra szakadva röppennek át civilizációk felemelkedésén és bukásán."

Bővebben:
http://acelpatkany.blogspot.hu/2012/08/napok-haza.html

A vége kicsit spoileres, de jelzem előtte.

Hogy őszinte legyek, kicsit untam az elejét, meg a közepét is , de lehet azért, mert vártam a pillanatot, amikor megtörténik a szerelembeesés a robot iránt. Nem feltétlenül ez a fajta sci fi az, amit én kedvelek, de hát egyrészt ez becsületbeli szívbéli ügy volt elolvasni, másrészt meg ki tudja… ( most már én) http://moly.hu/kommentek/2281326
Az kétségtelen, hogy Hesperus egy arany pofa, sőt a keze is aranyba van foglalva, de hát ez egy robotról nem feltétlenül a love okán mondja az ember. És nem is anyagias okokból, bár ez közelebb áll a valósághoz, mármint az anyag mint arany ok. Való igaz, hogy szerethető figura, de a tamagocsi is az, ha jól van tartva. Na de viccet félretéve: Érdekes világot rajzol Reynolds, de az én ízlésemnek nem elég érdekeset. Az igaz, hogy az első száz oldal után elindult valami érdeklődés, de azt inkább annak tudom be, mint amikor egy filmsorozat 1-2 részét látja az ember és anélkül, hogy különösen oda lenne érte, automatikusan beindul a nyálelválasztás a főcím hallatán, de csak a kíváncsiság és nem a rajongás motivál.

Nem akarom lehúzni ezt a könyvet, mert egyébként nem rossz, de nem is mondanám, hogy jó. Kicsit soknak éreztem pár sci-fi panelt mint az időegységek számolása, különböző időarány osztók , időáttétek, szubjektív idő , lassított idő, normál idő, fényidő, bolygóidő…(miva’?) Aztán a sztázis , mint valami léten belüli lassított belső állapot szerepeltetése, ami különböző vagy éppen közös időn és téren át-belül-kívül-alatt-felett mittoménméghogy tartja a különböző létformákat. Bizonyos életkorok testi lelki fejlődésének a biológiai időtől eltérő meghosszabbítása, ….(ez baromi félelmetes, hogy szülő a saját kénye kedvére tartóztatja fel a gyereke fejlődését.)

Viszont az a vonal, tetszett, hogy különböző mutációkra oszlott az élővilág, emberek, (hasadványok , klónok), avatárok, gépemberek, marcellinek, kentaurok, őrzők, klánokba tömörülve alkotnak egységet.
Az úgynevezett hasadványok(klónok) szétrajzanak az univerzumban, majd sok sok ezer vagy millió évnyi idő után újra találkoznak és a szerzett tudásokat egyesülés útján tömörítik egybe, és az így nyert ismeretekkel felvértezve teszik többé, nagyobbá a világot. Mondjuk az elég optimista , hogy úgy indulnak el, hogy nem foglalkoznak a jelenben felmerült technika problémáival, (örök élet hiányát, a kauzalitás gátló tényét fénynél gyorsabb utazás miatt…) a majdani fejlesztést feltételezve rajzanak szét az univerzumban, hogy aztán erősebben , tudással felvértezve kerüljenek elő újra.
Érdekes időugrások a mesélés során. Hol a főhősnő alapszettként induló gyerekkorában vagyunk, ahol megismerjük a palotás játéknak konstruált preindusztriális társadalom játékterét, hol egy későbbi egyesülést megelőző gebasz közepén vagyunk, ahol a többi szereplőt, klán tagot és Hesperust a már említett aranyembert is megismerhetjük, aki kissé elveszíti a fejét, de nem érzelmi szinten, hanem… de majd mindjárt, na és a kedvencemet, Ábrahámot a légszellemet.
Mi vagy ki ez? Megpróbálom elmagyarázni.

Van ugye a kibertechnika, klóngenetika , aszpikgyógytrutyi, ami regenerálja a sejteket, önmagukat javító robotechnika meg egyéb űberjóságok – ezzel szemben van egy a misztikus légszellem , ami gépellenes attitüddel és saját időjárással rendelkezik és persze minden fölött diszponál, aki amúgy egy organikus idegrendszert használó sokpólusú biorobottá átalakult, több neuronállományt tömörítő modulokba rendező és ezeket szintenként kedvére változtató lény, ami mindezek ellenére mégiscsak ki van szolgáltatva a környezetének a működését segítő külső rendszerek miatt, de az elpusztulása azért persze lehetetlen, mert elemeire bomolva is képes a túlélésre, meg persze a manifesztatív kiterjedése egyre csak nő, mert az alkotóelemei ködszerűen, csak egy nagy tudatként terjednek a naprendszerekben … na ennek a lénynek az újrateremtő jóindulatára bízták azt a hasadványléptékükhöz képest mindentudó és képességeivel mindenki felett álló géplényt, Hesperust, aki egy marék aranymasszává vált, egy a többieket megmentő, önfeláldozó manővere után.

Remélem még van aki követ, mert most jön a jó része.
A hetedik rész után kezdett érdekes lenni. Ilyesmik szórakoztattak, mint hogy: az amorf entitás csípőre teszi a kezét, (hehe) vagy a fejfetisizmus elburjánzása, (és ezek idézetek):
.” Kicsit előrehajtotta csodálatos fejét.”
„A lány – képtelen voltam másképp gondolni erre a gépre – határozottan csóválta a kecses nyakon ülő fenséges fejét.”

és a kedvenc:

„Hát, gondolom, abból még nem lesz baj, ha valaki optimista.”

Ezután jött az a rész, amikor megfogalmazódott az az egymondat, ami akár a tömör fülszöveg is lehetne: Kényszergyerekkorból induló infoviláguralmi hasadványszétágazás, gépzsíron megcsusszanó szomorkás hepienddel.
Na de hogy legyen egy komoly mondat is azért, mert a vége felé csak jutott figyelemtartó rész is .
Olyan kérdések merültek fel, mint, hogy népek egymás alá – fölé rendelt viszonya, közös évezredes bűn hordozása, a felelősségének a közös, évezredes takargatása. A titokba tartott bűnösség generálja a további bűnök elkövetését. A bűn minősíthető e aszerint, hogy az oka véletlenen alapul e vagy a be nem avatkozás mennyire teszi kollektívbűnössé az ismeretek hordozóit. Maga a szándék is bűn, ha az előre megkomponált, esetleges önvédelemből ered? A bosszú szolgál e magasabb rendű célt? SPOILER! Robot népirtás – ez érdekes kérdés. Akkor ez most népirtás vagy géprombolás? Végig olyan érzésem volt, hogy ez az egész egy gyerekeket beszippantó identitásbontó játék, egy galaktikus barbiház a mateltől. Játszol és elhiszed, hogy te vagy a silverlight szánsájbarbi, aki alvósbujócskát játszik a végtelennel. Aztán amikor felébredsz, kiderül, hogy te lehetsz Ádám és Éva, egy új univerzumbeli verziója, köszönhetően az aranyos és anyahajótestű kindertojásnak, Spoiler vége! akiről sajnos nem derült ki számomra, hogy egy jó fej(mondom fej;) mikrobis szívbéli haverságnál hogy lehetne több köztünk.

Tán ha nem a Hyperion után olvasom, és nem irányított olvasói szemmel, lehetett volna több is.

Eddig a könyvig azt hittem, a sci-fi nem az én műfajom. Aha. Asszem ideje lekászálódni a drótkeféről.

Tetszett, remélem az író több könyvét is olvashatjuk majd magyarul! Nagyon olvastatta magát – jól megírt könyv, a főszereplőket is eléggé megkedveltem. A fél csillag levonást azért adom, mert azért zárásnak kicsit többre számítottam…