Napok ​háza 89% 242 csillagozás

A férjemnek az a határozott véleménye, hogy a mi gyerekeink életében már meg fog valósulni az, hogy nem halnak meg, hanem valamilyen formában legalább a tudatuk tovább fog élni, sőt lehet, hogy a testük is (vagy majd kapnak újat, ha meglesz a technológia hozzá). Ahogy olvastam ezt a könyvet, láttam magam előtt a kisfiamat hatmillió év múlva, és azon gondolkodtam, vajon milyen homályos emlékei fognak megmaradni a rég bolygóközi anyaggá vált, baseline anyjáról. Ezt a könyvet teljesen áthatja ez a melankólia, a civilizációk múlásának képe, az űr rettenetes távolságai és az ezek megtételéhez szükséges felfoghatatlan időtartamok távlata. (Lehet, hogy a sztázis utálatos dolog, de nagyon hasznos, ha több tízezer fényévnyi távolságokat akarsz megtenni.) A sztori is jó, de Reynolds mindig többet ad, mint egy sima kalandregény az űrben.
(Egyébként az ér, hogy egy robotba szerelmesnek lenni? Hesperus ♥♥♥)

Nehezen indult a regény. Nem volt túl érdekes a két főszereplő ide-oda utazgatása. Eleinte szoknom kellett a két nézőpontos megoldást, első pár fejezetnél hirtelen nem is tudtam, ki kicsoda valójában. Olyan sebességgel röpködtek az évszázadok, évezredek, hogy szinte beleszédültem.
Rengeteg remek ötletet tartalmaz. A magyarázatok könnyen emészthetőn stílusban vannak megírva. Nincs benne érthetetlen techno-blabla, amit én személy szerint fölösleges időhúzásnak tartok.
Az első száz oldal volt kevésbé izgalmas, de azután szinte letehetetlen. A történet előrehaladtával egyre izgalmasabb és titokzatosabb lett.
A karakterek egész jól kidolgozottak, csak szerintem zavaróan emberiek. Kicsit hihetetlen találtam, hogy évmilliókig élő klónok ennyire emberiek maradjanak.
Remek modern űropera. Érdemes elolvasni.

Ilyet se gyakran mondok, de bárcsak sorozat lenne…
A Kínvallató árnyába szerelmes énem akármeddig olvasta volna – bizonyára a fordító érdeme is, hogy ennyi szó-, név- és mondatékszer mintái közt lehet kóborolni egy laza hatszáz oldalnyit, ráadásul olyan finoman kiegyensúlyozva, hogy ahol leül kicsit a cselekmény spoiler, az apró részletek és/vagy a nyelv szépsége minden további nélkül elbírja az üresjáratokat. Labirintusok, zegzugok, rejtélyek úgy rímelnek egymásra, hogy semmi kedvem se volt kikeveredni belőle spoiler. Az sem zavart, hogy számomra a különböző idősíkok végül csak nem találkoztak össze, mert a klónok emlékezete gyönyörűen játszott rá arra, ami Abigail gyerekkorából felvillan – és mert amúgy is hangsúlyos a többmillió éves emlékezetek szelektálódása, torzulása, átértelmeződése… hmm,e z még nem spoiler, de majdnem, úgyhogy lapozzunk. Kifejezetten tetszett a klónok koncepciója is spoiler, egyértelműen a kedvenc részeim a Neumán zajló összeesküvős-krimis-gyanakvós-válságkezelős fejezetek. Az ábrázolt klónok között pont annyi különbség van, hogy számon lehessen tartani személyiségeket és álláspontokat, és lehetőségek legyen különféleképpen reagálni a kibontakozó helyzetre. Érdekesen működnek a Gépnép gépviselői képviselői is, és bár szerintem vannak döccenők a kidolgozásukban, a végeredmény kifejezetten hangulatos. spoiler A léptékek hatalmasak, ehhez alkalmazkodnak a mindennapos eszközök, az időszámítás és a tervezés léptéke – ugyanakkor nagyon jól jön az a kis valós idő a regény közepén.
Ám. A háttérben húzódó akkorsemspoilerezem le … szóval az, ami elvben a gerincet adná az egészhez, annyira nem győzött meg, hogy semennyire. spoiler Kár érte, mert olyan vonulat vezet ki a nagy, monumentális semmibe, ami mikroszinten, a Neumán az egyik fő feszültségforrás volt. A végkifejlet pedig megismétli a regény nagymutatványát: személyek szintjén szép, szomorkás, megható és kérdések közt hagy… a nagy-egész tekintetében pedig egy kalapból előrángatott nyuszi, amiért akármelyik krimiírót bokán rúgnák, Reynolds mégis megússza, mert ez ugye űropera – kifejezetten idegesítő ennyi elegancia és kifinomultság után. Mintha Fabergé-tojásból csinálna rántottát. Morr.

Egészében véve örülök a találkozásnak, legalább részleteiben úgyis újraolvasom majd… de azért a zárlatért a kiadó helyében elgondolkodtam volna, hogy inkább adok még egy félévet a befejezésre, vagy készüljön belőle sorozat, vagy…, de íródjon meg rendesen. Nem a mikro-, a makroszinten.

Basszus, több sci-fit kéne olvasnom….
Grandiózus, elegáns, nagyon összetett és logikus történet. És azon túl, hogy felépít egy térben-időben gigantikus távlatokkal bíró, teljesen hihető világot, még kinyomozandó rejtély és direkt izgalom is akad benne. (Meg poszthumán entitások és mesterséges intelligenciák.) (Meg pici fantasy.) (Meg szerelmi szál, bár szex az nincs.)
Vannak olyan könyvek, amiket elolvasva azt gondolom, hogy mégis van még valami perspektíva ebben a lökött emberiségben, ha bizonyos tagjai ilyen szellemi produktumok létrehozására képesek. Meg azt is gondolom, hogy milyen remek korban élek mégis, hiszen ötven éve nem olvashattam volna ezt.

Hasítsd magad ezer daradbra, és máris szinte halhatatlan vagy. Hasítsd magad ezer darabra, szóródj szét űrben, és szinte mindent látni fogsz. Egyesítsd néha újra ezt az ezer darabot, és szinte mindentudó leszel.
Egy magányos és zavarodott kislány furcsa álma miatt megváltoztatja a világot, és hatmillió évig befolyásolja és figyeli a történelmet. Hatmillió év alatt az ember utódai benépesítik a galaxist, civilizációk ezrei születnek és múlnak, csak a hasadványok maradnak ugyanazok. Látszólag. Mert titkok az ő múltjukban is vannak.
Reynolds nagyon jól megmutatta, hogy az idő múlása mennyire szubjektív. Évmilliók ébren, vagy nagyrészt sztázsiban/hibernációban megváltoztatják a személyiséget, szelektívvé teszik a memóriát és átértékeltetik, hogy mi a fontos; évmilliók továbbfejleszthetnek és megértővé tehetnek; évmilliók eltörölhetik a bosszúvágyat, de a félelmet nem.
Nagyon tetszett, hogy három (egy?) szálon futott a történet, mert így tisztább képet kaphattunk a szereplőkről (akik azért sokszor elég vázlatosan voltak megrajzolva), a hasadvány lét furcsaságairól, a gépi intelligenciákról és az emberből kifejlődött fajokról is, ráadásul a szerelmi szál egy kis emberséget is csempészett a rideg kötelességtudat mellé.

Hatmillió év már erősen evolúciós tényező. A galaxist benépesítették az emberi faj leszármazottai. Akadnak köztük olyan poszthumán egyedek, akik egyetlen fajba sem sorolhatók. Számtalan bolygón olyan lények élnek, amelyeket nagyobb távolság választ el a földi embertől, mint a homo sapienst a homo erectustól. De – az általános vélekedés szerint – végül mindet utoléri a Múlás, és kénytelen átadni a helyét egy újabb emberfajnak. Nagyon kevés olyan civilizáció létezik, amelyik hatmillió éve töretlenül fejlődik.
Ilyen a Klánok Közössége, amelynek tagjai az űrkorszak hajnalán váltak örökéletűvé, és azóta is a világ megismerése, a tudás felhalmozása hajtja őket. A többi, „felzárkózó” civilizáció szemében szinte isteni hatalmuk van: naprendszereket mozdíthatnak el, csillagokat indíthatnak újra, vagy szupernóvákat fojthatnak el. A fénynél gyorsabb utazás az egyetlen technológia, amivel nem rendelkeznek. Ami annál különösebb, mert ők maguk alig változtak valamit: a homo sapiens faj talán utolsó képviselői ők. De egyszer, évmilliókkal ezelőtt elkövettek valamit, ami legszentebb elveikkel ütközött, és lehet, hogy végül eljött a bűnhődés ideje…
Reynolds mindezt könnyen érthető stílusban adja elő, nem ássa bele magát túlzottan a technológiába, de tudja, miről beszél, és bármilyen nagy léptékekről is ír, egy pillanatig sem hat úgy, mintha önmagát akarná túllicitálni.
A Napok háza hősei klónok, a két főszereplő azonban jól láthatóan különböző jellem. Érdekes megoldás, hogy egymás szemén keresztül ismerhetjük meg őket, ugyanis a szerző minden fejezetben megcseréli a nézőpontot. (Persze több nézőpontos regény sok van, de ők a történet nagy részében együtt vannak.) Harmadik társuk – aki nem ember – talán meglepően emberi módon viselkedik, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ő az ideális karakter erre a szerepre. A cselekmény, mint a nagy léptékű, világteremtő sci-fi regényekben gyakran előfordul, itt is lassan indul, majd fokozatosan veszi feszesebbre a tempót. A végjáték igen hatásos, a befejezés pedig mindent a feje tetejére állít.

Mindig lesz olyan ember, aki a csillagokról álmodik. És nem csak nézi őket, hanem el is akar oda jutni, benépesíteni, új világokat megismerni.

Alastair Reynolds egy olyan világot képzel el, amelyben az ember már galaxis-szerte megvetette a lábát. A klánok feladata, hogy minél több helyre eljussanak, majd az így szerzett tudásukat megosszák a többi taggal. De mi van, ha valaki olyan tudást szed fel, amely nem csak a saját, hanem az összes többi klánra nézve is veszélyeket hordoz? Ennek következményeit mutatja meg Reynolds, mégpedig zseniálisan.

A Napok háza egyszerre érdekfeszítő űropera, amely a csatákat, üldözéseket és persze az űrhajókat sem nélkülözi. De mindemellett felveti azt az örök kérdést is, hogy vajon tényleg jó-e az emberiségnek, hogyha terjeszkedik a galaxisban? Vagy inkább jó-e a galaxisnak, ha mi terjeszkedünk?
Sajnos az emberek még egymással is nehezen férnek meg, nemhogy más fajokkal. Nem tudom, hogyha el is jutunk a technológia fejlettség olyan szintjére, amely lehetővé teszi az űrutazást, vajon személyiségileg megérünk-e erre, képesek leszünk-e a feladatra. Ugyanis egy űrhajó nem minden, annál sokkal több kell annak, aki a csillagok közé vágyik.

Határozottan az az érzésem, hogy az űropera nem az én műfajom. Legalábbis nem nagyobb mennyiségben – viszonylag kevéssel a Tűz lobban a mélyben után a Napok háza kissé megfeküdte a monumentalizmust feldolgozó szerveimet. Hiába volt egészen izgalmas mindkét történet, hiába voltak tele jó ötletekkel, a több millió éves időtartamokkal és sok tízezer fényévekkel dobálózás fáraszt és öncélúnak tűnik. Pedig ha úgy vesszük, tulajdonképpen még reális is: fénysebesség alatt tényleg sok időt vesz igénybe egy-egy hosszabb utazás – a galaxisunk átmérője ugye nagyjából százezer fényév…

Különös élet lehet „örök” kívülállóként figyelni a galaxis benépesülését, szemtanúja lenni birodalmak születésének és bukásának, időnként szinte istent játszva beavatkozni az események menetébe és ciklikusan vissza-visszatérni a klán találkozóhelyére, ahol kilencszázkilencvenkilenc másik élet emlékeit is megkaphatja az ember, és egyúttal rendkívül magányos is. Hiába az univerzum titkainak megismerése, ha közben folyamatosan a pusztulással szembesülünk, ha kizárólag a klánok belviszályoktól sem mentes, szigorúan zárt, arisztokratikus világa nyújt egyenrangú közeget… Ugyanakkor minden nap új kaland, új világok, megoldásra váró problémák, az univerzum folyton változó csodái várják az utazót és az olvasó is részese lehet egy rövid időre ennek az életnek.

–
Bővebben a blogon: http://kultnaplo.blogspot.hu/2013/02/alastair-reynolds-…

Az író aztán jól bedobott minket a mélyűrbe! Csak úgy röpködnek az évszázadok, évezredek, évmilliók is simán, fénysebesség és fényévnyi távolságok, a jövő emberének ez meg se kottyan. Mármint a jövő klónjainak, bocs. Meg a transzhumánoknak. És a mesterséges intelligenciával megáldott új népnek, a robotoknak. Kihagytam valakit? Utazgatnak a nagyvilágban univerzumban, csillaggátakat építenek, féreglyukakat szelídítenek, egész civilizációk születését és pusztulását kísérik figyelemmel, és csekély kétszázezer évente újra találkoznak, hogy megoszthassák egymással élményeiket és tudásukat. Ezután jön némi dráma, szerelem, izgalom, feszültség, nyomozás, ki-kinek-a-barátja-és-kinek-az-ellensége, igazi űropera, nem?

Olvastatja magát a könyv, bár néhol elég dagályos, máskor meg a homályban maradunk pár dologgal, ami több kifejtést igényelne… Amúgy a stílusa jó, olvasmányos, fenntartja az érdeklődést. Maga a történet és a bemutatott világ érdekes, megmozgatja a képzeletet. Purslane és Campion szerethető karakterek, Hesperus meg… Hát ő a legjobb.

(Ja, még az tetszett a legjobban, amikor leesett, hogy a Gentian-klán miért hívja magát Virágok házának. Nagyot koppant.)

A maga nemében páratlan olvasmány, nem találkoztam még hasonlóval, érdekesen alakulú történet, meglepő fejleményekkel. A leleplezést, a Napok Háza kilétét, az író az utolsókig elhúzza, nagyon vártam a végkifejletet, mit mondhatnék, meglepett, vagy mégsem?
A történet szerint elértünk egy olyan űrkorszakot, amikor már semmit sem jelent a távolság, bejárhatjuk a galaxisokat, az idő múlása sem számít, a klónozás pedig olyan lehetőséget nyújt az emberiségnek, amely segítségével megérthetik az univerzum titkait. Több klán is útra kell, hogy majd több ezer év múlva találkozhassanak és megosszák egymással a tudást, de amikor a Gentian hasadványok találkoznának, megtizedelik őket, igazából itt kezdődik el a történet, a nyomozás.
Összességében tetszett a történet, de voltak olyan fejezetek amikor lelassult, a közepe táján nehezebben tudtam vele haladni, de nem bántam meg hogy elolvastam.