Watchmen – Az Őrzők 94% 169 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore Angliában született, 1953-ban. Az iskolából 17 évesen kivágták, mert LSD-t árult. Képregények írására adta a fejét, a rajzoláshoz – saját bevallása szerint – sem elég tehetséges, sem elég gyors nem volt. Íróként viszont sikeres lett. V, mint vérbosszú című képregénye után leigazolta a DC Comics (a Superman és a Batman kiadója) és rábízta egy addig gyengén teljesítő képregény (Swamp Thing) írását. Moore hamarosan sikeres sorozatot csinált belőle. Ez után készült a Watchmen, Dave Gibbons rajzolóval. A Watchmennel számtalan elismerést besöprő Moore bebizonyította, hogy a képregény nem csak gyerekeknek való, hanem komoly irodalomként is művelhető. A Watchment a Time feltette „A száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” listájára (olyan könyvek mellé, mint a Legyek ura, 1984, Az éjfél gyermekei, Mechanikus narancs, Véres délkörök). A listán természetesen (?) ez az egyetlen graphic novel (könyv terjedelmű képregény). Moore később elhagyta a DC Comicsot és független kiadót alapított.

A Watchmen története 1985-ben játszódik egy alternatív Amerikában, ahol nem Michael Jackson és Ronald Reagen a király, hanem Nixon tölti ötödik(!) elnöki ciklusát, a kormány az atomháború rémével tartja rettegésben az embereket, az utcákon ingyenes elektromos terminálok állnak, fölöttük léghajók lebegnek, az emberek különös viseletekben járnak, furcsa szokásaik vannak, és Vietnám az 51. állam.
Ekkorra már az 1977-es Keene-törvény betiltotta a jelmezes igazságosztók tevékenységét. A legtöbben visszavonultak, néhányan a kormány szolgálatába álltak, mint a Komédiás és Dr. Manhattan. (A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.) Utóbbi az egyetlen szuper képességekkel rendelkező „maszkos”, a többiek „normális” emberek. (Dr. Manhattan egy baleset során tett szert különleges képességekre, amiket aztán a kormány többek között Vietnámban is kihasznált.) De van egy jelmezes, aki illegalitásban tovább üldözi a gonoszokat, ő Rorschach (Igen, mint a teszt.), akit majdnem mindenki utál. Nem véletlenül. Rorschach egy pszichopata, náci állat, aki ráadásul gusztustalanul eszik, és egy szemétdombon lakik, ennek ellenére nehéz nem egyetérteni vele, amikor gyerekgyilkosokat és erőszakolókat tesz hidegre. Olyan ő, mint a város, amiben él, mocskos és erőszakos. Moore figurái egyáltalán nem sablon akcióhősök, nem a világot megmentő supermanek, sokkal inkább végletes személyiségek, akik nem is feltétlenül a bűn elleni küzdelem, hanem a hírnév, a szex, a pénz, a kaland utáni vágy miatt lettek jelmezes igazságosztók. Egyesektől nem áll távol a fasizmus és a rasszizmus sem. A Keene-törvény éppen azért született meg, mert a rendőrségnek és az embereknek is elegük lett az önjelölt és önbíráskodó ripacsokból. A Who watches the watchers? graffiti többször is felbukkan a háttérben.
A helyzet akkor változik meg, amikor valaki megöli a Komédiást, aki egy kiábrándult, erkölcstelen zsoldos, de legalább átlátja, ami körülötte zajlik, nem olyan naiv, mint a maszkosok többsége. Egy ügyes húzással Dr. Manhattent is eltüntetik a színről, mire az oroszok azonnal bevonulnak Afganisztánba (Igazából 1979-ben) és az atomháború fenyegetése egyszerre realitássá válik. Rorschach nyomozásba kezd és egy elképesztő összeesküvés nyomára bukkan, ami egy addig minden gyanú felett álló személyhez vezet. De többet erről nem mondok! Annyit még elárulhatok, hogy az utolsó oldalon még egyet csavarnak a történeten…
Moore morális kérdések sorát dobja fel – föláldozható-e több ezer ember milliók megmentéséért, igazolható-e az önbíráskodás, ha a törvény tehetetlen, stb. Úgy ábrázolja a 20. századot, mint „viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek” sorozatát, egy olyan korszakot, amikor a társadalom a megvilágosodás vagy a kihalás közül választhat.
De nem kell aggódni az emberiségnek csak három ellensége van: a politikusok, az önjelölt próféták és saját maga…
Moore és Gibbons szimbólumokkal teli, komplex világot teremtett. A képregénybe ágyazott fiktív könyvrészletek, dokumentumok, egy másik képregény beépített részletei, és maguk a rajzok utalások zseniális halóját hozzák létre. Attól mesteri, hogy bármely szereplő nézőpontjával azonosulhatunk, akkor is, ha elvben nem értünk egyet vele.

„Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche
„Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein

Lehetséges lenne, hogy egy képregény felveszi a versenyt a komoly regényekkel, hovatovább sokkal nagyobb élményt biztosít, mint a szimpla szövegek? A Watchmen bebizonyította, hogy elképzelhető, hiszen egy rendkívül hangulatos, izgalmas és mély mondanivalóval rendelkező művet ismerhetünk meg.
A makulátlan alsónadrágos szuperhősök ideje lejárt, a Watchmen újraértelmezi a hős fogalmát, kiforgatja sablonjaiból és olyan egyedi tartalommal tölti meg, melyre ritkán van példa. Eközben egy lenyűgöző atmoszférájú, morális dilemmákkal és emberi sorsokkal teletűzdelt történetet ismerhetünk meg, kiváló karakterekkel és gyönyörű kivitelezéssel. A képregény szerkezetével és formai megvalósításával is kísérleteznek a szerzők, a nagyszerű rajzok mellett a szövegközötti utalások tömege és a több jelentésű, mélyebb szimbolikájú képkockák is gondoskodnak a szórakoztatásról.
Egyértelműen magával ragadó, szenzációs alkotás, katartikus élmény.

Mit keres egy képregény a Time magazin listáján? És mi a felhajtás e körül a mű körül? Ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennem, amikor kezembe vettem Moore és Gibbons művét. Aztán meg alig bírtam letenni. Igazi mély mondanivalóval bíró, rengeteg utalással megtűzdelt mestermű, amelyben a képregényes részeket remekül egészítik ki a különböző fiktív regényrészletek, cikkek stb.
Nem hittem, hogy egy képregény ekkora élményt tud nyújtani számomra.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egyedi és megismételhetetlen, zseniális és meghökkentő, brutális és szókimondó. Egészen egyedi elgondolások, a maszkos hősök újraértelmezése és egy világméretű háború előszele. És igen végre egy normális „főgonosz” bár ez itt pusztán megítélés kérdése, de ez az első mű, ahol nem kapnak esélyt a hősök hogy megállítsák az eseményeket. A legtöbb filmben és szuperhősös képregényben mindig az van, hogy az ellenség a nagymonológjában elmagyarázza mire készül, mit miért tesz és utána a hős kap egy esélyt hogy megállítsa, ezt valahogy sosem tudtam elfogadni, életidegen.. Azonban ebben a műben! „ Komolyan hiszed, hogy elárulom életem mesterművét, ha a legcsekélyebb esélye marad annak, hogy befolyásold a végeredményt? Már megtettem, harmincöt perccel ezelőtt.” Azt hiszem ez az egy idézet is remekül bemutatja, mennyire más ez a képregény, mint bármely eddigi.

Jól leírták már előttem (pl. @egy_ember) így nem sokat szaporítom a szót, csak beállok a dicsérők közé.
Nagyon mély, sajátos hangulatú történet, sötét alternatív világ sejlik fel a képkockák között. Tetszett, hogy az úgynevezett „maszkos hősök” ugyanolyan emberiek mint bárki.. megöregszenek, vannak fájdalmaik mint másoknak.. és meghalnak.
„Az idő szimultán folyamat, összetett szerkezetű ékkő, melynek az emberek csak egyik oldalát hajlandók észrevenni, pedig minden lapjában látni az egészet.” Hát ennyi. :)

És tényleg erre tart a mi világunk is?…
Alan Moore egy zseni. Igazán kiadhatnák a többi művét is magyarul.

Valóság és illúzió lenyűgöző keverése. Egyszeri és megismételhetetlen, maradandó, véres, valós, zseniális alkotás!
Ebben az alternatív (?) világban minden mindennel összefügg, a felszín alá – a képregény olvasása esetében a háttérbe – kell néznünk, hogy megleljük a lényeget. Kép és szöveg teljes összhangja visz el az élvezet végső orgazmusáig. Montázstechnika, asszociációk, párhuzamos vágás, plánváltások, történetvezetés, 1+1=3: tökéletes mestermunka az egész mű. Egyetlen vonal, szín, szereplő, képkocka vagy oldal sem felesleges, minden a helyén van, óramű pontossággal kattogó szerkezet ez.
Az „antihős” az igazi hős, aki nem fél megmártózni a mocsokban, megkímélve ettől másokat, hogy saját maga elkárhoztatásával mentse meg a világot. Az életet, az igazságot. De mi fontosabb, az igazság vagy a béke? Igazság nélkül létezhet tartósan béke? Meddig mehetünk el a nagyobb jó érdekében? Hol húzódik a határ jó és rossz között? Húzódik-e határ egyáltalán? S ha látod a véget, a pusztulást, mit teszel? Ki leszel? A Komédiás, Rorschach, maszkos hős… netán egyik sem?

„Fenn vagyok, míg a hajnal hasad, bár a szívem majd megszakad. Eltűnt barátokra iszom és előttük hajtok fejet e komédiások helyett.” – Elvis Costello

Először is, ismerni kell a képregényes hőskultuszt, hogy az ember kontextusba tudja rakni ezt a műalkotást. Itt nincsenek elefántcsonttoronyba zárt harisnyás jótevők és fémálarcos gonoszok, sőt, nincs jó és rossz sem, csupán emberek vannak, akik valami oknál fogva úgy érzik, hogy önbíráskodással előrébb tudják vinni a társadalmat. Nagyon realisztikus az egész, belerakja egy olyan világba a szituációt, mint amilyen a miénk, talán így nézne ki, ha egy pár holdkóros köpenyt kanyarítana a vállára, és embereket verne meg bárokban. Ezenkívül ott van az 'übermensch' Mr. Manhattan, aki már puszta létével is fenyegeti az egyensúlyt az amúgy nagyon ingatag politikai szituációval megáldott képzeletbeli Földön. 'Isten velünk van', mondhatnák az U.S.A.-beliek, de ez nem mindig pozitív. A konklúzió pedig erős erkölcsi dilemmába taszítja az embert, önkéntelenül is elgondolkodunk, hogy én vajon mit tettem volna? Vajon Rorsach gerincessége (megfűszerezve nem kis elborultsággal) tényleg járható út? Szóval tele van dilemmákkal az ember a végére, és arra inspirál, hogy miután lecsillapodott az élmény, újra elővedd, és újraértékeld az egészet. Hogy mindez képregényformátumba van csomagolva, az külön öröm számomra, hisz e műfaj lehetőségeit méltán szemlélteti.

Eszméletlenül hangulatos és összetett történet mely kiforgatja a képregény megszokott kliséit is. Műfajilag nem egyszerű elhelyezni, a sci-fi, az alternatív történelem, a krimi és a dráma együttesen végig jelen vannak, ám pont ez adja meg a Watchmen egyedi ízét.

Ehhez a műhöz hangulat kell. Úgy hozták az események, hogy ez a hangulat nálam most pont megvolt. Korábban egyszer már félbehagytam a történetet, most vittek előre magával az események. A Hahotán és a Kázmér és Hubán kívül az első képregényem volt, amit olvastam. A képregényt mindenki könnyed műfajnak tartja. Hát… ez a mű nem az. Mélyen szántó gondolatokat tartalmaz és ha visszagondolsz a történetre, akkor újabb és újabb következtetések jutnak az eszedbe. Bonyolult és komoly történet, amelyre nagyon oda kell figyelni. A fő motívum a III. világháború kirobbanásának lehetősége, illetve az ennek megakadályozására megtehető intézkedések felvillanása. Mindezekhez emberi (szuperhősi) sorsokon keresztül kerülünk közelebb. Komor hangulatú, világvége közeli történet sok mondanivalóval és érdekes szereplőkkel. Nekem a képregényből készült film is tetszett. Igaz az is csak másodszori megnézésre.