A citromtorta különös szomorúsága 76% 107 csillagozás

Kiveszem a sütőből a tálcányi csokis muffint. Na, lássuk. Bekapok egy falatot. A vaj, a cukor, a kakaópor, tojás, liszt elegye lassan morzsolódik a számban. Az ízek lassan másnak adják át a helyüket. Düh. Fájdalom. Magány. Szomorúság.

Neked milyen különleges képességed van? Nincs? Azt te csak hiszed!

Ki emlékszik már, a menzásnéni utálkozásának milyen íze volt? Keserűbb, mint amit a szeme lövellt, ahogy ott hizlalta miattunk lilás visszereit a hideg kövön a kioldott cúgos cipőjében? Sós, mint a verejték, ami nylon otthonkájának ujjatlan kivágásán keresztül, a hóna alól kifutva, végig a hájas, lebernyegszerűen rengő felkarján, végül hol az üstbe, hol a főzelékbe cseppent? Vagy a mosolygósabb konyhásnéninél, édes, mint az utánozhatatlanul elrontott geil csokiöntetek a piskótán? Mert valamilyen ízt biztosan hozzáadtak a menzakajához, ezért sem tudjuk reprodukálni ma gyerekkorunk kedvenc vagy utált ételeit. Amilyen utánozhatatlan adalékanyag a menzásnéni kedvetlensége, gyerekutálata, éppen olyan erős mellékíze lehet a szeretetnek, ami az anyai főztben rejtezik, hogy még a friss házasok is hazakívánkoznak mellé néhanap? Milyen lehet a szeretet, a szeretett adta étel íze? Mint a napsugarakból font kalácsé?

Ez a mese itt egy marmelade-féle, keserédes mese, amelyben egy kislányt nem a menza boszorkái rabolnak el és zárnak a fagyasztóba, egyszerűen csak felfedez valami űrt édesanyja főztjében, pontosabban annak egyik csokis citromtortájában. Lesz belőle persze értetlenség, meg iskolaorvosi, gyermekpszichológiai kivizsgálás, nem-e valami kóros, fogyókúrás divathullámnak ült fel netán a kislány, de nem találni a megoldást. „>Lyuk van az ételekben<, jegyezte le komótosan a papírra” [az iskolaorvos]. És mindez nem azért történt, mert kis hősnőnknek rossz anyja lett volna, ellenkezőleg.

folyt. http://pavelolvas.blog.hu/2012/01/20/aimee_bender_a_citromtorta_kulonos_szomorusaga

Különösen szomorú könyv. Lágyan, finoman, szinte észrevétlenül sodródunk a lapjaival, és nincs benne igazán semmi különleges, mégis különleges a maga módján. Egy citromtorta savanykás-édeskés ízével mutatja meg nekünk, hogy mennyi érzelem lakik egy-egy emberben. Azt, hogy valóban létezik az, hogy együtt élünk valakivel, és mégsem. Hogy sokszor a saját családunkat sem ismerjük igazán, és hiába gondoljuk azt, hogy de igen, kellene, mert akkor lenne igazi a kötődés, mert lehet, hogy a tudás birtokában mégis másképp gondolnánk. Sehogy sem jó. De beletörődni sem szabad a dolgokba.
Kíváncsi vagyok, ha valaki megkóstolna engem egy ételem által, mit érezne ki belőle. Fájdalom, keserűség, szomorúság, remény, szeretet, vágyakozás? Vagy egészen mást, amiről én magam sem tudok? Akarom-e egyáltalán tudni? És a legfontosabb: el tudnám-e viselni? Talán nem is kellenek az ételek, elég ha mi magunk időnként magunkba nézünk, egyedül, csendben. És figyelünk.
Rengeteg érzelmet megpendít a mű, de valahogy nem tudtam kiteljesedni általa, valami gátlót éreztem végig, nem tudom, mit. Az is lehet, hogy annyira igazat szól, hogy ez egyfajta természetes védelmi reakciót váltott ki belőlem, de az is, hogy tényleg lehetett volna még mélyebbre ásni, még egy réteget megírni. Lehet, hogy akkor valóban megszakadt volna a szívem, de azt hiszem, nem bántam volna, mert van, hogy az ember vágyik egy kis különös szomorúságra.

Ez a könyv a szívemig hatolt, s a vége – annyira különleges volt, hogy kis híján sírtam. Ha egy szóval kellene leírnom, a „Gyönyörű” szót használnám.
Emlékszem, mikor befejeztem, csak ültem a fotelben, s percekig csak meredtem magam elé. Magával ragadott, érzelmek viharán sodort keresztül, s végül ott hagyott elárvulva…
Különleges könyv ez, amit érdemes elolvasni, már csak az élmény végett.

Az ember kér egy nagy szelet citromtortát. Belekóstol. Átjárja a száját valamilyen mennyei íz, aminek kellemes savanysága üdítően hat a mindennapok édessége után. Bekap még egy falatot, majd még egyet. A savanyú ízt lassan felváltja a citrom kesernyés utóíze. Apránként telítődik az ember és már kezd kellemetlen lenni a nagy szelet torta eleinte érdekes fanyarsága. Kénytelen az ember félrerakni, és később folytatni, hátha az élmény, amit az első pár falat okozott, visszahozható. Sajnos nem. Az állni hagyott torta íze már korántsem olyan finom, mint amilyen frissen volt és az utolsó falatoknál már inkább megkönnyebbülés, hogy végre elfogyott.

Kicsit úgy éreztem magam mint aki most tanul olvasni, annyira nehézkes volt kibogozni a gondolatait meg, hogy hol tartunk. Nem véletlenül találták ki a gondolatjelezést és hagyták el az egybefolyt szövegezést. Nagyon erőszakosan különlegesre akarta megírni ezt a könyvet ez a nő, de ahogy a főszereplő mondaná, nem álltak össze az ízek, nem volt benne az ihlet, csak olyan konzerv volt az egész. Össze vissza ugrált az időben a gondolatokban, alig tudtam értelmezni, hogy most hol vagyunk és mi történik. Az ötlet nagyszerű, de nem jól lett kidolgozva. Összecsapott lett, mintha ennyi már elég is lenne egy zseniális irományhoz. Jah és nagyon de nagyon szomorú könyv. Semmi se alakul jól benne. Csattanó számomra nem volt igazán, mindent folyamatosan ki lehetett találni. A történet pedig egy üres piskóta volt nagyrészt, és csak a vége felé lett belőle torta. De pont olyan ízű mint amilyet Rose érez az anyja tortájában.

Nem egyszerű könyv. Telve érzésekkel, érzelmekkel, olyan különös módon megírva, mintha egyszerre érezném az egész világ érzéseit. Az olasz paradicsomszedőét, Josheph elidegenedését, a kutyám nyugtalanságát. Szerettem ezt a könyvet, féltem ettől a könyvtől, éreztem ezzel a könyvvel.

Most már csak egy kérdés maradt: neked van valami különleges képességed?

Aimee Bender olyan író, akitől még nagyon szívesen olvasnék, gyönyörűen fogalmaz, eszméletlenül kreatív ember lehet. Az ilyet pedig általában értékelem.
A könyv nem azt adta, amire számítottam, valami kis lightos, szuperképességes YA szintű történetet vártam, és igazán örülök, hogy nem az lett belőle. A hangulata elég melankolikus és időnként fojtogató, de ez van, ha valaki képes a lélek legapróbb rezdüléseit is érzékeltetni.
A Joseph-es vonal nekem már túl sok volt, az egy picit kilógott nekem a történetből, addig egészen reálisnak tűnt minden, ezzel viszont az összes többi dolog „hihetősége” megkérdőjeleződött bennem.

Valahogy az egész könyvet átjárja ez a különös, szomorú hangulat. Én hiszek ebben, hogy az ételekben érződik annak az embernek hangulata aki csinálta. Néha eltűnődök, hogy vajon az én sütimből is árad a kétségbeesés, és a céltalanság íze, vagy kellő mennyiségű cukorral mindent el lehet nyomni?
A végére, ami Josephel történt, számomra egy kicsit hihetetlen volt, de a többi különleges képességet teljes mértékben el tudom hinni, hogy létezhet a valóságban is.

Imádok furcsa történeteket olvasni, és ez az elejétől a végéig az volt, kitűnően megírva, remek karakterekkel, és ételekkel, igaz, egészen más megközelítésből, mint ahogyan azt megszoktuk. De ettől lesz olyan nagyon különleges.
a többi a blogon.