Tegnap 88% 63 csillagozás

Kizökkent az idő. Hol vannak a gyermekkor üres telkei? A sötét űrbe fagyott elliptikus pályájú napok? Hol a semmibe veszett út? Az évszakok elvesztették jelentésüket. Holnap, tegnap, mit jelentenek ezek a szavak? Csak a jelen van. Egyszer havazik. Máskor esik. Aztán süt a nap, fúj a szél. Mindez most van. Nem volt, nem lesz. Ez van. Mindig. Minden egyszerre. Mivel a dolgok bennem élnek és nem az időben. És bennem minden jelenidejű.

93. oldal

Hazamegyek. Jeant a konyhában fekve találom. Részegnek hiszem, megrázom. Kinyitja a szemét:
– Nem haltam meg?
– Miért haltál volna meg?
– Pedig kinyitottam a gázt.
– A gázt már egy hete kikapcsolták. Nem fizetem.

98. oldal, Magvető 2000

Amikor este kijövünk a gyárból, épp csak annyi időnk van, hogy gyorsan bevásároljunk, együnk, hiszen nagyon korán le kell feküdnünk, hogy másnap reggel időben fel tudjunk kelni. Néha azon töprengek, vajon azért élek-e, hogy dolgozzak, vagy épp ellenkezőleg, a munka tart életben.
És milyen életben?
Monoton munka.
Nyomorúságos fizetés.
Magány.
Yolande.
Milliónyi Yolande van szerte a világon.
Szépek és szőkék, buták vagy kevésbé buták.
Az ember választ egyet közülük, és vele csinálja.
Csakhogy a Yolande-ok nem szüntetik meg a magányt.

38. oldal, Budapest: Magvető, 2000

Tegnap minden szebb volt:
a zene a fák között,
a szél a hajamban
és kinyújtott kezedben a nap.

A boncolás kimutatta, hogy Véra altatóval mérgezte meg magát.
Az első halottunk.
Nem sokkal később újabbak követték.
Robert felvágta az ereit a fürdőkádjában.
Albert felakasztotta magát, az asztalán anyanyelvünkön írott üzenetet hagyott: „Le vagytok szarva.”
Magda meghámozta a krumplit és a répát, aztán leült a földre, kinyitotta a gázt, és a fejét bedugta a sütőbe.
Amikor már negyedik alkalommal folytattak nyomozást a kocsmában, a pincér azt mondta nekem:
– Maguk, külföldiek, állandóan koszorúra gyűjtenek, maguk állandóan temetésre járnak.
Azt válaszoltam neki:
– Mindenki úgy szórakozik, ahogy tud.

49. oldal

– Az ember nem írhatja meg a halálát.
Ezt a pszichiáter mondta nekem, és én egyetértettem vele, hiszen ha az ember meghal, nem tud írni. De magamban azt gondoltam, azért írhatok bármit, még ha az lehetetlen is, és ha nem is igaz.

11. oldal

Nagy és nehéz voltam – mondja. – Az emberek féltek az árnyékomtól, mely rájuk vetült, amikor eljött az este. De én is féltem, amikor a bombák hullottak. Elrepültem messzire, és amikor a veszély elmúlt, visszajöttem, és sokáig ott lebegtem a holttestek felett.
Szerettem a halált. Szerettem játszani a halállal. A sötét hegyek ormára telepedve összezártam a szárnyaimat, és hagytam, hogy zuhanjak, mint a kő.
De sohasem csináltam végig a mutatványt.
Még féltem. Csak mások halálát szerettem.
A saját halálomat csak később tanultam meg szeretni, sokkal később.

110. oldal, Magvető 2000

Már nem írok.

(utolsó mondat)

A nap még fent van, zuhanásra készen. A lámpák az út mentén a földbe mélyesztették gyökereiket.
A kibillent éjszakában felröppen egy sebzett madár, de reményt vesztetten visszahull a lábam elé.

110. oldal

Gyalogoltam. Más gyalogosokkal találkoztam. Mind ugyanabba az irányba mentek. Könnyűek voltak, mintha nem is lenne súlyuk. Gyökértelen lábuk nem sebesedett ki. Azoknak az útja volt ez, akik elhagyták az otthonukat, azoké, akik elhagyták a hazájukat. Ez az út nem vezetett sehova. Széles és egyenes út volt, melynek nem volt vége. Áthaladt a hegyeken és a városokon, a kerteken és a tornyokon, de nem hagyott nyomot maga mögött. Ha visszafordultunk, az út eltűnt. Csak egyenesen előre mehettünk. Az út mindkét oldalán hatalmas, sáros mezők terültek el.

93. oldal