!

Mindegy 35 csillagozás

Agota Kristof: Mindegy
Könyvtár

Huszonöt rövid, kíméletlenül lecsupaszított nyelven íródott novella és négy, szintén rövid, feszes szerkezetű színmű alkotja e kötet anyagát, amely voltaképpen két Agota Kristof mű (a Mindegy című, 2005-ben megjelent novellagyűjtemény és a kilencvenes évek végén publikált, Szürkület és más színművek című drámakötet) egy könyvvé összeolvasztott változata.

„Nem is tudom, mikor írtam a Mindegy című kötetben szereplő novelláimat. Ellenben azt tudom, hogy a korábban, még magyarul írt verseim szolgáltak alapul hozzájuk. Megpróbáltam francia nyelvre lefordítani őket (…), de prózában, sok változtatással. Ezek a kis novellák az első franciául írt szövegeim” – meséli Agota Kristof egyik interjújában. Hozzáteszi azt is, hogy akkoriban mindez inkább csak játék volt számára. Nos, lehet, hogy a szerző egyszerű „ujjgyakorlatnak” tekinti e rövid írásokat, ám mások lényegesen többet látnak bennük. Az egyik neves francia társulat, a Compagnie Interligne már a kötet megjelenését követő évben… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005


Hirdetés

Kedvencelte 6

Most olvassa 5

Várólistára tette 30

Kívánságlistára tette 16

Elcserélné vagy eladná

>!
2.600 Ft ★★★★★ Eladó Elcserélhető
mgabor77 könyve Agota Kristof: Mindegy
>!
1.000 Ft ★★★★★ Eladó
Skins_Look11 könyve Agota Kristof: Mindegy

Kiemelt értékelések

+
>!
n MP
Agota Kristof: Mindegy

Félre akartam tenni ma délután. Az eső is szakadt és nagyon hideg szél fújt egész nap. Örültem, hogy nem fázom és bentről nézhetem a kinti világot. Aztán mégis tovább olvastam. Ágota Kristof felismerhetően ír, egyénien, érzékeny, sajátos szenvedés-történetet. Egy abszurd világról. Nem múlik el nyomtalanul, bár szavai fájnak és üzenete felér egy üvöltéssel, de mégis kell és kell. Nem a fájdalom, nem a bánat, hanem – ha van ilyen – amit utána érezhetünk. Hogy megtalál másokat is, hogy meghallják mások is ezt az üvöltést. Ami belülről jön. Amihez hogy halld, közel kell menni a másikhoz. Vagyis összébb hozza az embereket. Pedig ő házakhoz, eltemetett kutyákhoz, utcákhoz kötődik. Hontalan hiányérzet? Nem ezt gondolom róla. Hanem azt, hogy emlékei közül mintegy szűrve és lélekig emelve csak a valóban élet-megtartóakat őrzi és adja tovább. Bölcsességre vall. Milyen élete-múltja lehetett, hogy ennyi mindent kiakart magából írni. És mindezeket úgy mondja el, hogy te csak megkönnyebbülhetsz , ha sorsod nem ehhez hasonló. Időtlen, tértelen – mindegyvilág. Jövő nélküli kisvárosok utcáin sétálás És mondja is: Mindent megírok, ami csak megírható. És egy hang felel nekem, ironikus hang, de végre mégis egy hang: – Rendben van, fiacskám. Mindent, de semmi többet, jó?
A végén mégis fáztam. Belül. És ez ellen hiába öltöztem volna fel melegebben.

1 hozzászólás
+
>!
Maya
Agota Kristof: Mindegy

Olvasás közben furcsának tűnnek ezek a novellák, olyanok mint egy-egy rémálom. Valahogy olyan érzésem volt közben, hogy ilyen nem történhet meg. A hatás így utólag még erősebb. Pesszimista, keserű, ahogy a cím is sugallja minden mindegy. Az emberek nem találják a helyüket, magányosak, nem tudnak kommunikálni, valami hiányzik ebből a világból.
Színműveket nem nagyon szoktam olvasni, de ezek letehetetlenek, olyan nagyon megnézném őket, bár olvasva is nagyon hatásosak. Ezekből már nem hiányoznak az emberi kapcsolatok, de valahogy egyik kapcsolat sem normális. Mindegyik az elnyomásról, a hatalmi harcokról szól.
Jöhet az írónő többi műve!

10 hozzászólás
+
>!
havas
Agota Kristof: Mindegy

Remélem, nagysád' – Kristof asszonyság – megbocsájtja nekem, hogy mindezidáig még csak nem is tudtam kegyedről. De végül is mindegy, mostmár tudok, és ez roppant örömteli (nekem).

Nos, igen, totál Mindegy. Hogy hátulról előre haladva olvasom, vagy az elején kezdem és elmerülök. Én. Én, aki a színművekkel leginkább színházban szeretek paktálni (ha annak lehet azt nevezni), most egyenesen magam előtt láttam, ahogy a szereplők eljátszák a rájuk osztott szerepeket. A bizarr az egészben az, hogy olyan, mintha a valóság lenne adott helyen, adott korban. Csak éppen nem három dimenzióban, hanem csak úgy: fehéren-feketén. Nagyon élveztem. Közel magamhoz. Talán mert bennük is van egy olyanfajta nyerseség, ami rám (is) jellemző. Belefeledkeztem ezekbe a művekbe. Megállt az idő.

A novellák (viszont már) egy másik kategória. Jobban tudnak vonzani (bármilyen színműhöz viszonyítva). Rövidek, és ami a leginkább tetszik bennük: a csattanás. Valahol a vége fele. Azt hinnéd, úgy gondolod, á, mindent értesz már, aztán egyszercsak bumm! – és kiderül, hogy az emésztés (a kérődzés) még csak ezután jön. Fantasztikusak. Mindeniknél azt mondtam, na ez az, amelyik aztán biztos a kedvenc lesz. És jött a következő… És aztán kiderült, hogy egyformán tudnak valamit ezek a kis szövegek. Mindenik másképp. És mindenik súlyosan.
Örültem a szerencsének, kedves írónő!

PS: Fontos! Ne olvassa az, aki nem éppen topp-helyzetben van lelki téren! Ne olvassa az, akit – úgy érzi – besző a magány! MERT nem vicc, valóban súlyosak ezek a szövegek. Nyersek, csupaszak és „fertőzök” tudnak lenni (HA van rá "vevő")…

+
>!
ficka
Agota Kristof: Mindegy

Fájdalmas a kép, amit lefest a környezetünkről, az emberekről, mintha nem is lenne más, pedig azért… De a borítót nagyon eltalálták, tényleg úgy hatnak rád a sorok, mint a csikk a bőrre, megmarad. Ami miatt mégsem teljes, az az, hogy persze kíméletlenül lecsupaszított a nyelve, de nekem néha már nagyon száraz volt, túl a kellemesen.
2. kör: még mindig kemény, most sorra kerültek a színművek is, hullámzó, de összességében mestermunka.

+
>!
metahari P
Agota Kristof: Mindegy

Cérnaszálon leng fölötted a tégla. Csak olvass tovább.

+
>!
Bi_bi_bi 
Agota Kristof: Mindegy

Kár, hogy csak 5 csillag van. Nálam a novellák nyertek a színművekkel szemben, de teljesen nyerő a stílus volt. Jólesett – és a hangulatom se befolyásolta negatívan, mert mostanában alapból vevő vagyok a könyv hangulatára. Még jöhet sok más is Ágotától. Szerettem.

+
>!
narziss
Agota Kristof: Mindegy

Sajátos hangulatú rövid novellák sora, amelyekből süt a világ megválthatatlansága, a 20-21. század emberének magánya, elmagányosodása kapcsolataiban is, no meg az igazi kommunikációra való képtelenségünk. Néhol abszurd, néhol „szimplán” csak groteszk vagy ironikus, azonban minden írásban ott kísért valami megfoghatatlan és feloldhatatlan szomorúság…

(A kedvenceim egyike a kis kötetből a Tanárok volt.)

Pár elbeszélés erősen hajaz Örkény egyperceseire.

+
>!
ekphrasis 
Agota Kristof: Mindegy

Csak a novellákat olvastam el, Az analfabéta után.
Az abszurd sosem volt a szívügyem, ezt sem éreztem nekem szólónak. Ha ez egyáltalán abszurd… Csupasz, élettelen mondatok, valaminek a hiánya. Camus, Beckett ennél jóval, érezhetőbben stílusosabb. Nem értem a rajongást (még nem fejeztem be, a Trilógia és a NF még várat magára). A hiány itt nem az űr jelölője, nem. Ez itt a valaminek a hiánya, aminek ott kellene lennie. Nem olyan péklapátosan tarkónvágón csavart, mint Dahl röppentyűi, de ez is éppúgy mesterségesen, szerkesztetten művi. A fülszöveg azért némi magyarázattal szolgált a szövegek furcsaságára: versekből lettek prózásítva. Lírában valószínűleg jobban működnének. De így csak a kényszert és eszköztelenséget érzékeltetik, amit az idegen, „ellenséges” nyelv használata szorít rá AK-ra, ami mint egy kényszerzubbony, olyan. Két nyelv közti szürke szakadék: már nem ez, még nem az. A két nyelv közti szürke, kulturális köd átjárója.

+
>!
Lovely
Agota Kristof: Mindegy

Magányosság. Tömören. Néhol mintha csak a saját érzéseim visszhangoznának a novellákban. Nekem ezért nem mindegy.

+
>!
Gebics
Agota Kristof: Mindegy

Ez az egész könyv egy fájdalmas kiáltás. Ennyi keserűség, reménytelenség, szomorúság ilyen töményen nálam már súrolja az olvashatatlanság határát. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a novellák nem jók, mert nagyon is azok, csak hát néha félre kell tenni a könyvet, kicsit feltöltődni, megállapítani, hogy azért az élet általában szép, és utána lehet tovább olvasni. Hihetetlen, hogy a 25 novella egyikében sem találtam semmi utalást arra, hogy nem csak keserűségből áll világ. Az egész könyvben nincs egy normális emberi kapcsolat sem, mindenki elveszetten bolyong valahol a világban.
A könyv második része a színművek. Fizikai és érzelmi elnyomásról szólnak, de ott már néha megjelenik a humor, még ha fekete is.


Népszerű idézetek

+
>!
Lovely

A múlt ilyen, az ember könnyen kitalálhat magának egyet.

146. oldal - Egy elsurranó patkány

9 hozzászólás
+
>!
narziss

A tanárok

Iskolás éveimben nagyon szerettem a tanáraimat. Olyan csodálatot és tiszteletet váltottak ki belőlem, hogy kötelességemnek éreztem megvédeni őket az osztálytársaim durvaságától.
A tanárok felesleges kínzása felháborított. Még olyankor is, amikor rossz jegyet adtak. A rossz jegyek semmit nem számítanak, akkor hát miért kell bántani ezeket a gyenge, védtelen lényeket?
Emlékszem egyik osztálytársamra, aki nagyon ügyesen, nesztelenül odalopózott a biológiatanárunk mögé, és a gerincoszlopán keresztül kihúzgálta az idegeit, melyeket aztán szétosztott közöttünk.
Sok mindent lehetett fabrikálni ezekből az idegekből, például hangszereket. Minél elnyűttebb volt egy ideg, annál szebben szólt.
A matematikatanárunk egészen más volt, mint a biológiatanár. Az ő idegei teljesen használhatatlanok voltak. Ellenben a koponyája teljesen kopasz volt, s ez lehetővé tette, hogy egy körzővel tökéletes köröket rajzoljak rá. A körök átmérőjét gondosan feljegyeztem a noteszomba, hogy később következtetéseket vonhassak le az adatokból.
Az én durva és tudatlan osztálytársaim természetesen semmi jobbat nem tudtak kitalálni, mint hogy – a fentebb említett idegekből készített – csúzlikkal célba lőjenek az én köreimre, alattomos módon olyankor, amikor a tanár hátat fordított nekünk, hogy felrajzolja a táblára a Pitagorasz tételében szereplő derékszögű háromszöget.
Még a mi tehetséges irodalomtanárunkról szeretnék szólni néhány szót. Csak röviden, mert tudom, mások iskolai emlékei untatják azokat, akik hallgatják.
Tehát ez a férfi egyszer fejbe dobott egy krétával, hogy felverjen szokásos reggeli bóbiskolásomból. Utálok így ébredni, de a tanárok és a kréta iránti szeretetem olyan mély volt, hogy nem haragudtam rá. Kalciumhiányom miatt akkoriban rengeteg krétát fogyasztottam. Ettől általában belázasodtam egy kicsit, de ezt soha nem használtam fel arra, hogy lógjak az iskolából, mivel – nem győzöm ismételni – szerettem a tanárokat, és különösen a (rendkívül tehetséges) irodalomtanárunkat.
Éppen ezért egy irodalomóra után, amelyen a diákjai felkoncoltak egy verset, annyira megszántam ezt a szerencsétlent, hogy az iskola melletti parkban, pontosan fél egykor, egy ottfelejtett ugrálókötél segítségével véget vetettem a szenvedéseinek.
Emberbaráti cselekedetemet hétévi börtönnel jutalmazták. Ám ez a hét év oly sok tapasztalattal gazdagított, és annyira szerettem börtönőreimet, annyira csodáltam a börtönigazgatót, hogy tettemet sohasem kellett megbánnom.
De ez már egy másik történet.

21-22. oldal

2 hozzászólás
+
>!
[névtelen]

Egyik osztálytársam, aki nagyon ügyesen, nesztelenül odalopózott a biológiatanárunk mögé, a gerincoszlopán keresztül kihúzta az idegeit, melyeket szétosztott közöttünk.

21

+
>!
narziss

Az író

Visszavonultam, hogy megírjam életem művét.
Nagy író vagyok. Ezt egyelőre senki nem tudja, mivel még nem írtam semmit. De ha majd megírom a könyvemet, a regényemet…
Ezért hagytam ott hivatalnoki munkámat és… még mit is? Mást semmit. Merthogy barátaim soha nem voltak, barátnőim még kevésbé. Mégis elvonultam a világtól, hogy megírjak egy nagy regényt.
Csak az a baj, hogy nem tudom, mi legyen a regényem témája. Már annyi mindent összeírtak minden elképzelhető témáról.
Tudom, érzem, hogy nagy író vagyok, de egyetlen téma sem tűnik elég jónak, elég jelentősnek, elég érdekesnek, a tehetségemhez méltónak.
Így aztán várok. És miközben várok, persze szenvedek a magánytól, és néha az éhségtől is, de azt remélem, hogy éppen e szenvedéstől kerülök majd olyan lelkiállapotba, hogy végre rátaláljak a tehetségemhez méltó témára.
Sajnos a megfelelő téma még várat magára, és a magányom egyre súlyosabb teherként nehezedik rám, körülvesz a csend, mindenhová beveszi magát az üresség, pedig a lakásom nem túl nagy.
Végül ez a három szörnyű dolog: a magány, a csend és az üresség átszakítja a tetőt, felszöknek egészen a csillagokig, szétterülnek a végtelenben, és már nem tudom, hogy eső vagy hó esik, a főn vagy a monszun fúj.
És felkiáltok:
– Mindent megírok, ami csak megírható.
És egy hang felel nekem, ironikus hang, de végre mégis egy hang:
– Rendben van, fiacskám. Mindent, de semmi többet, jó?

23-24. oldal

+
>!
ficka

ROLL: Tegnap minden szebb volt:
a zene a fák között,
a szél a hajamban
és kinyújtott kezedben
a nap.

147. oldal, Egy elsurranó patkány, Budapest: Cartaphilus, 2007

+
>!
Lovely

Az egyetlen dolog, ami igazán félelmetes, ami fájdalmas, az az élet, azt pedig már ismered.

55. oldal - A nagy kerék

+
>!
[névtelen]

A csatornában úszó halottak arcára „örökre rádermedt egy udvarias mosoly”.

+
>!
narziss

A nagy kerék

Van valaki, akit még soha nem akartam megölni.
Te vagy az.
Nyugodtan járhatsz-kelhetsz az utcákon, ihatsz és járkálhatsz, nem foglak megölni.
Ne félj. A város veszélytelen. Az egyetlen veszély a városban én vagyok.
Járkálok, járom az utcákat, és ölök.
De neked nincs mitől félned.
Ha követlek, csak azért teszem, mert szeretem a lépteid ritmusát. Tántorogsz. Ez szép. Az ember azt mondhatná, hogy sántítasz. És hogy púpos vagy. De igazából nem vagy az. Időről időre kihúzod magad, és egyenes derékkal mész tovább. De én a késő éjszakai órákban szeretlek, amikor gyenge vagy, amikor botladozol, amikor meggörnyedsz.
Követlek, látom, hogy remegsz. A hidegtől vagy a félelemtől. Pedig meleg az éjszaka.
Soha, szinte soha, talán tényleg soha nem volt ilyen meleg a városunkban.
És mitől félnél?
Tőlem?
Én nem vagyok az ellenséged. Szeretlek.
És senki más nem árthat neked.
Ne félj. Itt vagyok. Megvédelek.
Pedig én magam is szenvedek.
A könnyeim – kövér esőcseppek – csorognak az arcomon. Az éjszaka fátyolt von körém. A hold megvilágít. A felhők elrejtenek. A szél szétszaggat. Valamiféle gyengédséget érzek irántad. Ez néha megesik velem. Nagyon ritkán.
Hogy miért pont irántad érzek így? Fogalmam sincs.
Követni akarlak nagyon messziről, mindenhova, sokáig.
Látni akarom, hogy még jobban szenvedsz.
Azt akarom, hogy eleged legyen mindenből.
Azt akarom, könyörögj azért, hogy elvigyelek.
Azt akarom, hogy kívánj engem. Hogy vágyakozz utánam, hogy szeress, hogy hívj.
Akkor majd a karomba veszlek, a szívemre szorítalak, a gyermekem leszel, a szeretőm, a szerelmem.
Akkor majd elviszlek.
Féltél megszületni, és most félsz meghalni.
Félsz mindentől.
Nem kell félni.
Egyszerűen van egy nagy, forgó kerék. Úgy hívják, Örökkévalóság.
Én forgatom ezt a nagy kereket.
Nem szabad félned tőlem.
Sem a nagy keréktől.
Az egyetlen dolog, ami igazán félelmetes, ami fájdalmas, az az élet, azt pedig már ismered.

54-55. oldal

+
>!
narziss

A gyerek

Ott ülnek egy bisztró teraszán. Nézik a járókelőket. Az emberek pedig elhaladnak mellettük, csak mennek, ahogy szoktak, mint mindenki más, ahogy illik. Az emberek szeretnek menni.
Én ott kullogok mögöttük. Dühöngök, megállok, kiköpök, sírok, aztán leülök a járdaszegélyre, és nyelvet öltök mindenkire, aki csak elmegy mellettem.
– Neveletlen vagy – mondják a járókelők.
– Igen, szégyent hozol ránk – mondják a szüleim.
Ők is szégyent hoztak rám. Nem vették meg nekem a puskát, azt a szép puskát, amit annyira szerettem volna megkapni. Azt mondták:
– Ez nem neked való játék.
Pedig láttam apámat, amikor katona volt. Neki is volt puskája, egy igazi, amivel ölni lehet. De amikor megláttam ezeket a szép játék puskákat, ezeket az indián vadászpuskákat, a szüleim kijelentették, hogy ez csúnya játék, és vettek nekem egy búgócsigát.
Ülök a járdaszegélyen. Felállok, dühöngök, sírok, köpködök, azt kiabálom:
– Neveletlenek vagytok, szégyent hoztok rám: hazudtok, úgy tesztek, mintha jók lennétek! Ha megnövök, megöllek benneteket!

25. oldal

1 hozzászólás
+
>!
Lovely

Vártam valamit. Hogy mit? Azt nem tudom. De azt gondoltam, hogy az élet nem lehet csak ennyi, ennyire semmi. Az életnek lennie kell valaminek, és én arra vártam, hogy ez a valami bekövetkezzen, egyre csak ezt kerestem.

68. oldal - Azt gondolom


Hasonló könyvek címkék alapján

Ahmadou Kourouma: Allah nem köteles…
Laure Monloubou: Au bain!
Ferdinand Oyono: Az öreg néger és a kitüntetés
Jacqueline Harpman: La plage d'Ostende
Amadou Hampâté Bâ: Wangrin, a furfangos bambara
Léopold Sédar Senghor: Oeuvre poétique
Assia Djebar: L' Amour, La Fantasia
Mohammed Dib: L'incendie
Pilinszky János: A mélypont ünnepélye I-II.
Csáth Géza: Elfeledett álom

Ha tetszett a könyv, olvasd el ezeket is