Mindegy 86% 27 csillagozás

A múlt ilyen, az ember könnyen kitalálhat magának egyet.

146. oldal - Egy elsurranó patkány

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Elborzadva várja, hogy a puma végre rávesse magát, hogy karmaival válltól combig végighasítsa, és letépje a fejét.
De a puma elmegy mellette, közömbösen folytatja útját, s végül egy gyerek lábához heveredik, aki az imént még nem volt ott, de most hirtelen felbukkant, és most megsimogatja a puma fejét.
A gyerek a félelemtől bénultan álló férfira néz.
– Nem harapós, az enyém. Nem kell félni tőle, nem eszik húst, csak a lelkeket eszi meg.

15. oldal (A csatorna)

A tanárok

Iskolás éveimben nagyon szerettem a tanáraimat. Olyan csodálatot és tiszteletet váltottak ki belőlem, hogy kötelességemnek éreztem megvédeni őket az osztálytársaim durvaságától.
A tanárok felesleges kínzása felháborított. Még olyankor is, amikor rossz jegyet adtak. A rossz jegyek semmit nem számítanak, akkor hát miért kell bántani ezeket a gyenge, védtelen lényeket?
Emlékszem egyik osztálytársamra, aki nagyon ügyesen, nesztelenül odalopózott a biológiatanárunk mögé, és a gerincoszlopán keresztül kihúzgálta az idegeit, melyeket aztán szétosztott közöttünk.
Sok mindent lehetett fabrikálni ezekből az idegekből, például hangszereket. Minél elnyűttebb volt egy ideg, annál szebben szólt.
A matematikatanárunk egészen más volt, mint a biológiatanár. Az ő idegei teljesen használhatatlanok voltak. Ellenben a koponyája teljesen kopasz volt, s ez lehetővé tette, hogy egy körzővel tökéletes köröket rajzoljak rá. A körök átmérőjét gondosan feljegyeztem a noteszomba, hogy később következtetéseket vonhassak le az adatokból.
Az én durva és tudatlan osztálytársaim természetesen semmi jobbat nem tudtak kitalálni, mint hogy – a fentebb említett idegekből készített – csúzlikkal célba lőjenek az én köreimre, alattomos módon olyankor, amikor a tanár hátat fordított nekünk, hogy felrajzolja a táblára a Pitagorasz tételében szereplő derékszögű háromszöget.
Még a mi tehetséges irodalomtanárunkról szeretnék szólni néhány szót. Csak röviden, mert tudom, mások iskolai emlékei untatják azokat, akik hallgatják.
Tehát ez a férfi egyszer fejbe dobott egy krétával, hogy felverjen szokásos reggeli bóbiskolásomból. Utálok így ébredni, de a tanárok és a kréta iránti szeretetem olyan mély volt, hogy nem haragudtam rá. Kalciumhiányom miatt akkoriban rengeteg krétát fogyasztottam. Ettől általában belázasodtam egy kicsit, de ezt soha nem használtam fel arra, hogy lógjak az iskolából, mivel – nem győzöm ismételni – szerettem a tanárokat, és különösen a (rendkívül tehetséges) irodalomtanárunkat.
Éppen ezért egy irodalomóra után, amelyen a diákjai felkoncoltak egy verset, annyira megszántam ezt a szerencsétlent, hogy az iskola melletti parkban, pontosan fél egykor, egy ottfelejtett ugrálókötél segítségével véget vetettem a szenvedéseinek.
Emberbaráti cselekedetemet hétévi börtönnel jutalmazták. Ám ez a hét év oly sok tapasztalattal gazdagított, és annyira szerettem börtönőreimet, annyira csodáltam a börtönigazgatót, hogy tettemet sohasem kellett megbánnom.
De ez már egy másik történet.

21-22. oldal

Az író

Visszavonultam, hogy megírjam életem művét.
Nagy író vagyok. Ezt egyelőre senki nem tudja, mivel még nem írtam semmit. De ha majd megírom a könyvemet, a regényemet…
Ezért hagytam ott hivatalnoki munkámat és… még mit is? Mást semmit. Merthogy barátaim soha nem voltak, barátnőim még kevésbé. Mégis elvonultam a világtól, hogy megírjak egy nagy regényt.
Csak az a baj, hogy nem tudom, mi legyen a regényem témája. Már annyi mindent összeírtak minden elképzelhető témáról.
Tudom, érzem, hogy nagy író vagyok, de egyetlen téma sem tűnik elég jónak, elég jelentősnek, elég érdekesnek, a tehetségemhez méltónak.
Így aztán várok. És miközben várok, persze szenvedek a magánytól, és néha az éhségtől is, de azt remélem, hogy éppen e szenvedéstől kerülök majd olyan lelkiállapotba, hogy végre rátaláljak a tehetségemhez méltó témára.
Sajnos a megfelelő téma még várat magára, és a magányom egyre súlyosabb teherként nehezedik rám, körülvesz a csend, mindenhová beveszi magát az üresség, pedig a lakásom nem túl nagy.
Végül ez a három szörnyű dolog: a magány, a csend és az üresség átszakítja a tetőt, felszöknek egészen a csillagokig, szétterülnek a végtelenben, és már nem tudom, hogy eső vagy hó esik, a főn vagy a monszun fúj.
És felkiáltok:
– Mindent megírok, ami csak megírható.
És egy hang felel nekem, ironikus hang, de végre mégis egy hang:
– Rendben van, fiacskám. Mindent, de semmi többet, jó?

23-24. oldal

A nagy kerék

Van valaki, akit még soha nem akartam megölni.
Te vagy az.
Nyugodtan járhatsz-kelhetsz az utcákon, ihatsz és járkálhatsz, nem foglak megölni.
Ne félj. A város veszélytelen. Az egyetlen veszély a városban én vagyok.
Járkálok, járom az utcákat, és ölök.
De neked nincs mitől félned.
Ha követlek, csak azért teszem, mert szeretem a lépteid ritmusát. Tántorogsz. Ez szép. Az ember azt mondhatná, hogy sántítasz. És hogy púpos vagy. De igazából nem vagy az. Időről időre kihúzod magad, és egyenes derékkal mész tovább. De én a késő éjszakai órákban szeretlek, amikor gyenge vagy, amikor botladozol, amikor meggörnyedsz.
Követlek, látom, hogy remegsz. A hidegtől vagy a félelemtől. Pedig meleg az éjszaka.
Soha, szinte soha, talán tényleg soha nem volt ilyen meleg a városunkban.
És mitől félnél?
Tőlem?
Én nem vagyok az ellenséged. Szeretlek.
És senki más nem árthat neked.
Ne félj. Itt vagyok. Megvédelek.
Pedig én magam is szenvedek.
A könnyeim – kövér esőcseppek – csorognak az arcomon. Az éjszaka fátyolt von körém. A hold megvilágít. A felhők elrejtenek. A szél szétszaggat. Valamiféle gyengédséget érzek irántad. Ez néha megesik velem. Nagyon ritkán.
Hogy miért pont irántad érzek így? Fogalmam sincs.
Követni akarlak nagyon messziről, mindenhova, sokáig.
Látni akarom, hogy még jobban szenvedsz.
Azt akarom, hogy eleged legyen mindenből.
Azt akarom, könyörögj azért, hogy elvigyelek.
Azt akarom, hogy kívánj engem. Hogy vágyakozz utánam, hogy szeress, hogy hívj.
Akkor majd a karomba veszlek, a szívemre szorítalak, a gyermekem leszel, a szeretőm, a szerelmem.
Akkor majd elviszlek.
Féltél megszületni, és most félsz meghalni.
Félsz mindentől.
Nem kell félni.
Egyszerűen van egy nagy, forgó kerék. Úgy hívják, Örökkévalóság.
Én forgatom ezt a nagy kereket.
Nem szabad félned tőlem.
Sem a nagy keréktől.
Az egyetlen dolog, ami igazán félelmetes, ami fájdalmas, az az élet, azt pedig már ismered.

54-55. oldal

ROLL: Tegnap minden szebb volt:
a zene a fák között,
a szél a hajamban
és kinyújtott kezedben
a nap.

147. oldal, Egy elsurranó patkány, Budapest: Cartaphilus, 2007

Az egyik almafán már nyár elején találtunk gyümölcsöket, melyek ugyan még éretlenek voltak, de mégis édesek, mint a méz. Soha nem tudtam meg, milyen ízük lett volna ezeknek az almáknak éretten, mivel mindig korábban megettük őket.
Így megfosztottam magam egy emléktől, de hogyan is láthatná ezt előre egy gyermek?

64. oldal (Egy városról)

Az egyetlen dolog, ami igazán félelmetes, ami fájdalmas, az az élet, azt pedig már ismered.

55. oldal - A nagy kerék

Vártam valamit. Hogy mit? Azt nem tudom. De azt gondoltam, hogy az élet nem lehet csak ennyi, ennyire semmi.

68. oldal Azt gondolom

Vártam valamit. Hogy mit? Azt nem tudom. De azt gondoltam, hogy az élet nem lehet csak ennyi, ennyire semmi. Az életnek lennie kell valaminek, és én arra vártam, hogy ez a valami bekövetkezzen, egyre csak ezt kerestem.

68. oldal - Azt gondolom