Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Harmadik lány (Hercule Poirot 35.) 98 csillagozás
„… Földbe gyökerezett a lába. Iszonyodva meredt a padlón fekvő alakra. Csak lassan mozdult, mintha óriási erőfeszítésébe kerülne elfordítania a fejét. S a tükörben saját, halálra vált arcát pillantotta meg. Felsikoltott… Vakon rohant ki a nappaliból, és eszeveszetten dörömbölni kezdett a szomszéd lakás ajtaján. Javakorabeli nő bámult rá meglepetten. – Mi a csodát…? – Egy halott… egy halott van a szobában! Ismerem… Azt hiszem… leszúrták… Vér… Vér…! Mindenütt csak vér!…”
Eredeti mű: Agatha Christie: Third Girl
Eredeti megjelenés éve: 1966
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint

Kedvencnek jelölte 4
Most olvassa 1
Várólistán 17
Kívánságlistán 11
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Ki írta ezt a könyvet? Úgy kezdődik, hogy Hercule Poirot, kezében egy csésze gőzölgő csokoládéval, elégedetten hajol a könyve fölé, amelyet ő írt! Ez a könyv a nagy krimiszerzőkről szól, és benne Poirot alaposan leszedi a keresztvizet Edgar Poe-ról, maró gúnnyal kritizál, de egekbe meneszt ismeretlen amerikai szerzőket.
Ez eddig olyan, mint ha Agatha Christie helyett, egy kortárs posztmodern szerző könyve került volna a kezünkbe.
Nem sokkal később egy fiatal lány érkezik a kis belga detektívhez, aki először bevallja, hogy talán egy gyilkosságot követett el , de aztán, közli vele, hogy „igazán nagyon sajnálom, és tényleg nem akarom önt megbántani, de… Maga túl öreg! Senki nem mondta! Igazán nem akarom megbántani, de… túl öreg! Annyira… sajnálom -mondja, és elrohan.” (Itt kezdtem el nevetni.)
Poirot teljesen megsemmisül. A hiúsága romokban hever. (Magamra gondoltam. Átéreztem a helyzetét. Az adatlapomon ezért tüntettem fel a születési évszámomat, hogy mindenki lássa: hetven éves vagyok, ne okozzak csalódást!)
Poirot-t, szerencsére, felhívja a barátnője, a neves krimiszerzőnő, akinek elsírhatja a bánatát, majd egy hamarosan bekövetkező lelki beszélgetésen a nő segít neki feldolgozni a traumát. (Akar beszélni róla? Igen.)
A talányos gyilkossági ügy is szóba kerül, Poirot teljesen tanácstalan: hogy lehet egy gyilkosságot talán elkövetni ? Partnernője szerencsére nála nagyobb fantáziával rendelkezik, és rögtön fölvázol négy-öt alternatív lehetőséget – a cserbenhagyásos közlekedési balesettől, a kábítószeres mámorban utólag csak homályosan felidézhető gyilkosságig.
A nő számára az igazi problémát nem is ez jelenti! Inkább az, hogy a fiatal lány hogy talált rá, a lényegében teljesen ismeretlen belga detektívre? (Itt már úgy nevettem, hogy leestem az ágyról, ahol olvastam.)
Talán valaki ajánlotta neki? A krimiszerzőnő gondolkodik, és eszébe jut, hogy nemrég, egy partyn, éppen ő beszélt a kis belgáról! Volt ott egy fiatal lány is, talán épp az, aki Poirot-t felkereste, ezért aztán felhívja egy barátnőjét, és a következő oldalakon egy furcsa telefonbeszélgetés szövege olvasható, amely csak részben érthető, hisz csak az egyik fél szövegét látjuk. Ez a rész olyan, mintha egy rejtvényt olvasnánk, amelyet nekünk kell kiegészítenünk, mindenesetre az kikövetkeztethető, hogy ha nem történik valami gyorsan, akkor a krimiszerzőnő és a barátnője pillanatokon belül meg fogják oldani az ügyet, és akkor miről fogunk olvasni a könyv hátra levő részében?
A veszélyt Poirot is látja, és türelmetlenül és rémülten integet a barátnőjének, hogy hagyja már abba!
Nem folytatom, nem lövök le minden poént, annál is inkább, mert a továbbiakban Agatha Christie visszazökken a rendes, megszokott kerékvágásba. Az eddigi – önironikus, posztmodern szatíra után – már egy átlagos krimit olvashatunk.
Ez a krimi sem érdektelen: a konzervatív szülők, és a lázadó fiatalok ellentéte, illetve az emberi természet kiismerhetetlensége áll a bűnügyi történet hátterében, de ez már, inkább csak, egy megszokott kliséket tartalmazó, könnyű nyári olvasmány.
Én három óra alatt végeztem a könyvvel, strandra való, szórakoztató, de felejthető történet, viszont az eleje…, arra biztosan sokáig emlékezni fogok. Agatha Cristie-nek nagyszerű humora van!
Nem rossz könyv a krimi királynőjétől, de ez most annyira nem tetszett, mint máskor szokott. Nem volt benne annyi fordulat, izgalom, mint általában. Olyan „öreges” lett. :) Persze minden negatívumot úgy értem, hogy a többi mesterművéhez képest nem a megszokott színvonalú. De így is jól szórakoztam, bár a vége ha nem is teljesen, de részben kiszámítható volt számomra.
Nem rossz, nem rossz krimi ez. Kissé szokatlan a hatvanas évek lázadó, hippi kultúrája Agatha Christie-től…
Magáról a történetről annyit, hogy elég hamar sikerült megfogalmaznom a megoldást, és lám: igazam lett. Általában azért ez nem túl gyakori a megszokott A.C. krimiknél, ergo sablonos volt számomra, mindemellett viszont jól szórakoztam közben.
A Harmadik lány esete helyreállította a Poirot- történetekben való csalódásomat. Eddig sokszor éreztem úgy, hogy a nyomozó úr a legtöbb gondolatmenetét és következtetését megtartja magának, így kihagy a kutakodásból. Most nem ez történt. Ehhez azonban szükség volt arra, hogy Poirot hiúságának megsértésére volt szükség, azonban így még emberségesebb és szerethetőbb lett a karakter. A másik fontos tényező ebben Mrs. Ariande Oliver volt. Ő legalább akkora szerepet kapott a történetben, mint Poirot, megszemélyesítve a nyomozgató laikus olvasót. Az eset sorozatosan csak kérdéseket vetett fel, ez mégsem tette lassúvá és unalmassá a regényt, főleg mivel Poirot ezúttal, részletesen elmesélte az olvasónak a fejtegetéseit, kérdéseit és válaszadási lehetőségeit, valamint a találgatásait. A fennmaradó apró titkok, melyek természetesen a végkifejletben lelepleződnek, nem hatottak zavarólag számomra. Igazán éreztem, hogy én, az olvasó is része vagyok a nyomozásnak. A megoldás ez esetben is Agatha Christie-hez hűen csavaros, szappanoperába illő, emberi gonoszságot nem hanyagoló lett, melyet magamtól ez esetben sem találtam volna ki. (Habár most is gyorsan rájöttem a bűnösök kilétére, ami most valóban büszke vagyok! :) )
Nem is akartam kitalálni, mit hogyan csináltak – bár így utólag belegondolva, nem kellett volna sokat töprengenem. Csak élveztem, és ennyi. Ariadne még mindig bámulatos, Poirot nagyot alkotott, AC meg a frászt hozta rám közben, de végül is minden jó, ha a vége jó.
Kivételesen ez esetben láttam a regényből készült filmet is, sőt olvasás előtt. Azt kell mondjam mindkettő nagyon jó volt. A regény kedvenc a Christie-k közt.
A Harmadik lány címen is megjelent könyv furcsa világba viszi el olvasóit. Norma Restarick története egy lányról szól, akit senki sem kedvel igazán. Aki nem illik sem a modern kislakásokat bérlő gazdag és gondtalan fiatalok közé, sem a hagyománytisztelő arisztokrata világba. Aki zavaros szerelmekbe bonyolódik, akit nem szeretett az anyja, és aki nem szereti az apját. Aki a harmadik lány, a váltott gyermek, a problémás fiatal. És: aki felkeresi Poirot-t azzal, hogy esetleg elkövetett egy gyilkosságot. De modortalanul kifordul az ajtón, mert szerinte a nyomozó túl öreg. Agatha Christie a könyvvel bebizonyítja, hogy örökifjan, hetvenhat évesen is többet tud a „mai fiatalságról”, mint azok magukról. Szereplői, Mrs. Oliver és Poirot együtt indulnak nyomozni, hogy segítsenek Normának, a harmadik lánynak.
Népszerű idézetek
Túl sokat tudok! – csattant fel magában Poirot. – Túl sokat tudok, mindenről és mindenkiről tudok valamit, de nem találom benne a rendszert! Az ismereteim fele lényegtelen! Rendszert akarok látni! Országomat egy rendszerért! – szakadt ki belőle végül teljes hangerővel.
235. oldal
Hercule Poirot jobb kezében egy csésze csokoládé gőzölgött, imádta a csokoládét brióssal. Mindig is édesszájú volt.
(első mondat)
– Egy gyilkosságot akarok! – kiáltott fel Poirot.
– Eléggé vérszomjasnak hangzik ez a kijelentés!
198. oldal
Milyen különösek is az emberi teremtmények, ha így kívülről szemléljük őket, ahogy céltudatosan előbújnak ebből a nagy építményből, mint hangyák a hangyabolyból – gondolta Mrs. Oliver. Az emberek általánam sohasem vizsgálják meg tüzetesen a hangyabolyokat. Ha belerúgnak véletlenül egybe, csupán a zavarodott futkosást látják. Ezek az aprócska lények, amint fűszállal szájukban szorgalmasan iparkodnak előre, aggódva és félve, úgy tűnnek mintha cél és ok nélkül rohangálnának, holott talán éppoly rendezettek és eltökéltek, mint a munkába igyekvő emberek.
93. oldal














































