Hercule Poirot visszavonultan él. Csak néha nyitja rá valaki az ajtót. Ezúttal régi barátnője érkezik: Mrs. Oliver, detektívregények hírneves szerzője (a kedves olvasó jól ismeri őt a sorozat előző, Ellopott gyilkosság című kötetéből)… Az írónővel mindig történik valami. Ismerősei, barátai, rokonai gyarkan zaklatják különös történetekkel. S most megint egy eset. Mrs. Oliver egy „irodalmi ebéden” vett részt, ahol egy cseppet sem rokonszenves hölgy, bizonyos Mrs. Burton-Cox nyakon ragadta, félrevonta és roppant különös kéréssel fordult hozzá. Fia, Desmond, ugyanis feleségül akarja venni Mrs. Oliver unokahúgát, akinek a szülei évekkel azelőtt öngyilkosok lettek. Mrs. Burton-Cox azt szeretné tudni, ki lőtt először. Mrs. Oliver mélységesen fölháborította a kérdés. Ő könyveket ír, semmi köze a valóságos erőszakhoz. A kérést tehát elutasította, úgysem tudja teljesíteni… … De a kíváncsiság fölébred, és ekkor látogatja meg öreg barátját, Hercule Poirot-t…
Az elefántok nem felejtenek (Hercule Poirot 37.) 47 csillagozás
Eredeti mű: Agatha Christie: Elephants Can Remember
Eredeti megjelenés éve: 1972
Várólistán 23
Kívánságlistán 19
Kölcsönkérné 1
Népszerű értékelések
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az egy dolog, hogy az elefántok nem felejtenek, de én sem! Ezt egy hamar nem bocsájtom meg kedves írónőasszony!
Ez a regény szájbarágós, és teszi mindezt oly feltűnően, hogy szinte lehetetlen nem kitalálni a történetet Túl sok benne az elefánt, túl sok benne a paróka, az elmebaj. Szinte beleveri az orrodat a nyomokba..Pedig már épp visszatért a hitem az AC könyvekbe!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A történet egyik fő mozgatórugója Ariadne Oliver, a habókos krimi írónő, aki felkéri Poirot papát egy régi ügy felgöngyölítésére. A történetben felemlegetik Poirot régi eseteit is, többek között az Öt kismalacot, ahol szintén egy több évtizeddel ezelőtti gyilkosság szálait kellett kibogoznia. Itt már eleve az is rejtély, hogy gyilkosság majd öngyilkosság történt-e, vagy kettős öngyilkosság. Szerencsére találnak néhány „elefántot” akik „nem felejtenek”, így az igazság végül kiderül.
Adott volt egy ikerpár is a megfejtésben, valamint négy paróka, ami valamiért rendkívül soknak számított akkoriban…
Elég sok ismétlés volt benne, újabb gyilkosság sem történt, az új szereplők sem voltak valami izgalmasak, szóval egy kicsit takarékos lett a könyv, de még mindig A. C. történet, és egy újabb Poirot papa siker. És ha már nincs itt Hasting hogy segítse, vagy jól összezavarja a kis belga detektívet, akkor azért örülök, hogy Ariadne Oliver ugrott be, mint nyomozótárs.
; ))
Nem tudom tökéletesre értékelni, mert már az egyharmadánál kitaláltam a végét, és azért egy AC-nél ezt nem várom el. :D Lehet, hogy laposabb munkája, de azért élveztem olvasni; Ariadne Oliver (akit a HP miatt folyton Olivandernek olvastam) és HP (nem Harry :D), vagyis Poirot drága jó párost alkotnak.
Furcsa volt, hogy ez már a 70-es években játszódott, a 20-30-as évekhez vagyok szokva Agatha oldaláról. Más hangulatot árasztott.
Agatha Christie utolsóként írt Poirot-könyve. A végtelenül költői és nosztalgikus történetben Mrs. Oliver és Poirot ismét a múltban nyomoznak. Egy fiatal lány életében súlyos titok rejtőzik: apját és anyját agyonlőve találták a házukhoz közeli sziklán ezelőtt majd húsz évvel. Kettős öngyilkosság történt? Vagy egyikőjük gyilkos volt, míg a másik áldozat? Hogyan végződhet két kedves, középkorú, középosztálybeli ember élete ilyen brutálisan? Vagy talán az igazság valami egészen más: megdöbbentő, szomorkás és hihetetlen?
Egyetértek az előttem szólókkal: sajnos kitalálható volt a sztori vége. Nekem egy kicsit olyan hatást is keltett a stílusa, mintha nem Agatha írta volna, vagy legalábbis mintha ez egy vázlat lenne, amit szeretett írónőnk félbehagyott. Ennek ellenére elfogult vagyok, Poirot-ról van szó ugye, ezért tetszett.
Bár nem volt olyan izgalmas és fordulatos, mint az a másik pár AC, amit mostanában olvastam / láttam, szerettem a kerettörténetet Ariadne Oliverrel és az idősödő Poirot-val, aki mára már azon sem lepődik meg, ha van, aki nem ismeri a nevét. Magát a sztorit kicsit erőltetettnek éreztem, de ettől még egyelőre nem ábrándultam ki Agáta néniből.
Mostantól akkor már hivatalosan is Mrs. Oliver a kedvenc A.C. szereplőm. Jó lenne egy olyan kötet, ahol csak ő nyomoz.:) A krimi szál nagyon lapos volt, de adok 4 csillagot A.C. humorára. (Ez a könyv elefántok nélkül nem ért volna fabatkát se. Ha felejtenek, ha nem.)
Nekem ez volt az első AC könyvem. Az elején kicsit untam, mert még nem tusdtam, hogy milyen az írónő stílusa. De főleg a negyede után már én is nagyon kíváncsi voltam, és gyorsabban olvastam.
Az elején mindenki gyanus volt, de a felénél már tudtam, hogy ki lesz a gyilkos, csak azt nem tudtam, hogyan :) Azt mondják hogy az írónőnek vannak ennél sokkal jobb regényei is, alig várom hogy olvassam azokat is :)
Nem az a szokványos AC könyv, de jó volt végre egy olyan Poirot történetet olvasni, amit még nem olvastam/láttam. Tény, hogy vannak érdekesebb történetei is az írónőnek, de engem így is elszórakoztatott, főleg hogy Mrs. Oliver is szerepelt benne, akit imádok. (bár ez köszönhető az őt alakító színésznőnek is)
Kíváncsian várom a megfilmesítését, reméljük nyáron már bemutatják és akkor valahogy meg lehet majd szerezni. (szinkronos változatban nem is reménykedek a közeljövőben)
Népszerű idézetek
– Az ebéd nagyon kellemes volt. Csak utána…
– Beszélnie kellett az emberekkel – fejezte be Poirot, mint az orvos, ha már biztos a diagnózisban.
2. Amelyben először esik szó elefántokról
– Tehát nem érezte jól magát – szögezte le Poirot.
– Egy darabig igen – mondta Mrs. Oliver – aztán valami nagyon kellemetlen dolog történt.
– Ezért aztán eljött hozzám.
– Igen, de egyáltalán nem tudom, hogy miért. Úgy értem, magának igazán semmi köze hozzá, és nem is olyasmiről van szó, amiről feltételezném, hogy érdekli. Engem sem érdekel igazán. Pontosabban valamennyire biztosan érdekel, különben nem akarnám kikérni a véleményét. Meg akarnám tudni, szóval; hogy mit tenne az én helyemben.
– Ez az utolsó kérdés nehéz dió – válaszolta Poirot. – Azt meg tudom mondani, hogy én, Hercule Poirot mit tennék egy adott helyzetben, de bármilyen jól ismerem is – nem tudnám megmondani, hogy maga mit tenne.
– Elég régen ismerjük mi egymást – mondta Mrs. Oliver –, biztosan lenne valami elképzelése.
– Legalább húsz éve ismerjük egymást.
– Könnyen lehet, az évszámokkal mindig bajban vagyok. 1939-re emlékszem, mert akkor tört ki a háború. Ezen kívül csak néhány évszám maradt meg bennem ilyen vagy olyan okból.
– Elég az hozzá, maga elment az irodalmi ebédre, ahol nem érezte jól magát.
– Az ebéd nagyon kellemes volt. Csak utána …
– Beszélnie kellett az emberekkel – fejezte be Poirot, mint az orvos, ha már biztos a diagnózisban.
2. Amelyben először történik említés elefántokról
Mindenesetre azt kell mondanod, hogy te vagy a legjobb író. Ideje, hogy megtudják. Ideje, hogy hirdessék. Nem bírom nézni, ahogy ülsz, és egyenesen bocsánatot kérsz azért, hogy sikeres író vagy. Ennek véget kell vetni!
Mrs. Oliver úgy érezte magát, mint az ifjú színésznő, aki megérzi, hogy a rendező használhatatlannak fogja majd találni. De hiszen nem olyan tragikus a dolog. Azt a néhány nőt elviseli valahogy, nem számítanak olyan nagyon. Majd kedvesen mosolyog, sokat bólogat, megértően, félrehajtott fejjel, és olyanokat mond majd, hogy nagyon köszönöm, igazán kedves, és hogyne, remek azt tudni, hogy olvassák az ember műveit. A kifejezések tára szűk, mint a szoknyaderék, de alkalmas a riszálásra.
– Talán keleten történhetett valami. Vagy Afrikában. Onnan jönnek az elefántok… egyáltalán, ki beszél itt elefántokról?
– Egy barátom említette őket először – mondta Poirot magyarázólag. – Egyébként ön is ismeri. Mrs. Ariadne Oliverről van szó.
– Ó – válaszolta Spence főfelügyelő. – Hogyne.
– Nos? – kérdezte Poirot.
– Talán a nagyságos asszony tud valamit? – kérdezett vissza Spence.
– Azt hiszem, még nem – felelte Poirot –, de előbb-utóbb rá fog jönni valamire. Olyan ember, aki előbb-utóbb mindenre rájön – tette még hozzá elgondolkozva.
– Igen, igen – mondta Spence. – És már van valami elképzelése?
– Csak nem Ariadne Oliverről, az írónőről van szó? – kérdezte Garroway érdeklődve.
– Róla bizony –válaszolta Spence.
– És a hölgy ért a bűnözéshez? Azt mindig tudtam, hogy detektívtörténeteket ír. Eddig nem is sejtettem, honnan szedi az ötleteit meg á hozzá való tényeket.
– Az ötletei – felelte Poirot –, a fejéből jönnek elő. Ami a tényeket illeti – ez már bonyolultabb.
– Poirot gondolkodóba esett.
– Min gondolkozik, Monsieur Poirot?
– Azon tűnődöm – válaszolta Poirot – hogy egyszer tönkretettem egy témáját. Legalábbis ő ezt állítja. Éppen valami nagyon jó ötlete támadt egy hosszú ujjú gyapjú kardigánnal kapcsolatban, amikor fölhívtam telefonon, és a téma teljesen kiment a fejéből. Időnként még ma is szemrehányást tesz ezért.
