Az ABC-gyilkosságok (Hercule Poirot 13.) 88% 314 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az első fele után azt mondtam: „ez vagy olyan, mint a Columbo, hogy előre megmondja, ki a gyilkos, vagy a jó öreg Agatha megint valami nagy sunyiságra készül”. Természetesen az utóbbi jött be – ez a nő mindig rádöbbent, hogy úgy vezet az orromnál fogva, ahogy neki tetszik…

Én… én… IMÁDTAM! Nem gondoltam volna, hogy Agatha Christie ennyire megfog magával, ráadásul Poirot történetével! Imádtam, hogy Hastings kapitány szemszögéből van megírva e/1-ben, úgyhogy teljesen bele tudtam élni magam a regénybe.
Igazából bántam, hogy vége lett – még el tudtam volna olvasni jó sokáig.

Bűntett rendelésre.
Nézzük csak az étlapot. Betörés? Hamisítás? Áh, ez mind vegetáriánusoknak való! Egy gyilkosságot szeretnék, némi körítéssel. Tudja mit? Inkább nem is egyet, hanem egy egész sorozatot kérek!
(elfogyasztása után)
Ez igazán ízletes volt, az elejétől a végéig. Tetszett az első pár oldalnál Hastings kapitány és Poirot eszmefuttatása a zaftos gyilkosság mibenlétéről. A (későbbi oldalakon felbukkanó) kriminálpszichológiáról szóló gondolatokat, kérdéseket is érdekesnek találtam: milyen apró, árulkodó jelek utalhatnak egy személyiség körvonalaira? S vajon ilyen apró jelek alapján megtalálhatjuk-e a tűt a szénakazalban? Rájöhetünk-e egy bomlott elme belső törvényszerűségeire? Vagy felfedezhetjük-e az ennek ellentmondó cselekedeteket?
Érdekes, és (nem utolsó sorban ) izgalmas krimi – Poirot méltó ellenfélre akadt.

Szeretem az írónő történeteit. Bár könyvben talán ez csak a 4. könyvem tőle, de nagyon sok művét láttam megfilmesítve, köztük ezt is.
Már mikor kezdtem a könyvet, tudtam mi a gyilokságok indíttatása, de megint csak nem emlékeztem arra ki a tettes.
Aztán egy ponton, egy bizonyos gyilkosságnál teljesen biztos voltam benne ki vette el már három ember életét.
Még is az „ártatlan” gyilkos kiléte kicsit zavart, mert tényleg azt gondolta szegény ő ölte meg azokat az embereket, közben ő csak egy palimadár volt.
Crome felügyelő már az első perctől kezdve zavart a fölényeskedésével és, hogy azt hitte ő valaha is több, lehet a mi kis belga nyomozónknál.
Az első betűtől az utolsóig imádtam a történetet! Jó volt, hogy Poirot és Hastings együtt nyomoztak. Ez teljesen eszembe juttatta a gyerekkoromat, amikor nagypapámmal leültünk a TV elé és megnéztünk egy AC filmet. Amúgy a könyvet is papámtól örököltem, így még adott egy kis plusz boldogságot nekem!

Olvasása során megszólalt bennem a gonosz kisördög énem: „háhá, ezt kapd ki Poirot, sorozatgyilkosság, ez még neked is új!”:) Aztán jól visszakaptam, mert a sok csavar, oda nem illő momentum, lényegről elterelő kis mellékszálak olvastán,csak kapkodtam a fejem. És faltam a sorokat, végül is ez kellett ahhoz, hogy egy teljes napig magához láncoljon.
Christie-ről pedig megerősítést nyert a sejtésem a könyv által, pont olyan, mint a legkiválóbb színpadi illuzionista. Pontosan tudod, hogy egész idő alatt hülyít, mégis mindig működik a trükk és te végig remekül szórakozol:)

Szóval elkezdtem olvasni.
Oké, gondoltam, szóval akkor ez egy olyan AC könyv, ahol már az elejétől fogva tudjuk, ki a gyilkos, és akkor nem az a lényeg, hogy KI, hanem, hogy HOGYAN követi el a gyilkosságokat. Oké, ezt még be tudja venni a gyomrom.
El is kezdődött a zseniálisan megtervezett gyilkosságsorozat… aztán egyre többet szerepelt a gyilkos, majd elkezdett hihetetlenül bugyuta hibákat elkövetni, és még Poirot is arról magyarázott, hogy a szerencse micsoda fontos tényező, és majd jól kivárjuk, hogy a mi oldalunkra áll…? Hát ez mi ez? Hol a nyomozás? Hol a zsenialitás?
Aztán ahogy ABC hihetetlen balfácán módra Andoverben… áh… Rémesen kiábrándító.
Na, gondoltam, ez egy három csillagos könyv… talán még annyi se.

Aztán jöttek a csavarok…

Istenem, Christie megint átvert! De még hogy átvert!
Soha nem számítottam volna ilyen végkifejletre. Zseniális!

A fülszöveg miatt muszáj volt, mert eleve szeretem az ilyen sorozatgyilkolós-módszereket. Mármint az ABC-re gondolva, természetesen. :) A végére leesett az állam. Gondoltam, hogy lesz benne valami csavar, túl könnyűnek tűnt, főleg Hasting kapitány nem személyes beszámolóinál elmélkedtem el, hogy ez most mi?!, de aztán persze Christie néni a végén elengedte az orromat és jól kiröhögött.
Köszöntem, jó élmény volt. (Bár a végét nehéz volt olvasni a Molyklub ülésének elején, mert figyeltem volna én rájuk is, de naaa…)

Talán az elsők között olvastam AC-től ezt a könyvet. Emlékszem, egyetemista koromban majdnem fent maradtam az egyik miskolci helyi járaton, annyira belemerültem az olvasásába. Akkor még zöldfülű krimiolvasó voltam, és én is elhittem olvasás közben, amit el akart velem hitetni AC. Most már a megoldás tudatában vettem újra kézbe. Szeretem, amikor Hastings kapitány meséli el a maga naivitásával a történetet. Poirot pedig ismét szenzációsat alkotott.

Mikor lesz már, hogy 4,5 – 5 csillagnál kevesebbet adjak egy Christie-regényre…? :D
Imádtam ezt is, akár csak az előző ötöt. Némi fejlődés már megmutatkozik rajtam: ezúttal legalább már valamelyest közel kerültem a gyilkos kilétéhez, de még mindig nem az igazi, szóval mindenképpen folytatom a „gyakorlást”. :D
Nem is értem, miért nem kezdtem el korábban AC-krimiket olvasni…

A gyilkosság kitervelése és véghezvitele 5 csillagos. Valahol azt olvastam, hogy Agatha néni mosogatás közben találta ki a történeteket. Amikor ez eszébe jutott tuti sokat kellett mosogatnia.
Csak tudnám miért kellett az elején Poirot és Hastings beszélgetése a hajakról, bajuszról. Ez annyira elvette a kedvemet a könyvtől, hogy végig nehezen olvastam.
Az egyik szereplő neve viszont fergeteges: Alexander Bonaparte Cust