Ezt te úgyse érted, mama, szokta mondogatni egyetemista fiam. És igaza van. Egyre több dolgot nem értek. Nem értem, hogy működik a pentium processzor, nem értem, miért kell SMS-üzeneteket küldeni órán a haveroknak, akikkel úgyis együtt ebédel a menzán, nem értem, miért kell a számítógép képernyőjén kis kockában nézni a tévét, miközben a másnapi zárthelyire készül, valamint gyülölöm azt is, ha a zsebemben, táskámban, autómban örökké megszólal a mobiltelefon. Nyilvánvaló, hogy ez az új évezred már nem az én évezredem. Alaposan elavultam. Véglegesen és korszerűtlenül huszadik századi vagyok. Tátott szájjal bírok álldogálni ódon antikváriumok polcai előtt, a mai napig megszagolom a könyvet, mielőtt olvasni kezdem. Kilel a hideg a plazákban és szupermarketekben. Nagy ívben elkerülöm a multiplex mozikat. Szeretném elmondani huszonéves fiamnak, hogy annak idején jó volt ott ülni a meleg szobában és nézni, amint a rádió zöld macskaszeme… (tovább)
Azok a jó kis hatvanas évek 10 csillagozás
Kedvencnek jelölte 1
Várólistán 3
Kívánságlistán 3
Népszerű értékelések
itt kezdődnek a problémák:
„Ács Irén – Dogossy Katalin: …”
A könyvet Katalin írta, Irén csak a képek egy részét (nem is mindet ) adta hozzá.
Nem baj, lépjünk.
A könyv (kicsit negatív) meglepetés volt.
Semmi átfogó gazdasági, társadalmi elemzés
mint itt:
http://moly.hu/konyvek/feitl-istvan-szerk-budapest-a-hatvanas-evekben
vagy itt:
http://moly.hu/konyvek/aczel-endre-acelsodrony-a-hatvanas-evek
Tulajdonképpen Katalin (önéletrajzi montázsa?) élete a mű : hat évestől 14 éves koráig, hiszen 1968-ról 5 (ÖT!) oldal született a 188-ból, és 1969 nincs is már benne semmi… nem azért fanyalgok, mert akkor születtem, de annyi minden történt ’68-ban (amire előtte célozgatott is) reméltem, arra jut kicsit több is…nem jutott.
Ami tetszett, a z a valódi mikro világ leírása, szinte magam előtt látom néha az életét – és valódi jó kis cikk születhetett volna belőle (a szerző amúgy újságíró) könyvnek kicsit egysíkú, vagy nem túl mély.
Ami nem tetszett, hogy a könyv címe rossz.
Ez a világ nem az igazi 60-as évek, hanem egy "újlipótvárosi kislány élete ’60-tól".
Ami persze lehet érdekes (és az is!), de nem lenyűgöző. A szocialista rendszerbe nehezen illeszkedő volt katonatiszt apa képe jobban kibontásra kerülhetett volna, itt csak tényleg egy „szeretett szülő” a vendéglátós zsidó családból származó anya (minisztériumban büfés) hetente „hazaeső” rúd téliszalámija és csokija nekem még a hetvenes években is álom. Jutott is pénz egy gyerekre felügyelő „tanti”-ra, ami persze nem baj… (hol vannak még a ’70-es évek kulcsos gyerekei?)
Ez a család él a 2+cselédszobás „modern” lakásban, a XIII. kerület boldogabbik felén. Úgyhogy bocs, ha nem élem magam túlságosan bele az életébe.
Ja, és az, hogy a kerület külső felén élő koszos, ápolatlan, pia-függő prolicsaládok gyereke (osztály egyik fele) eleve munkáslétre predesztinált, míg a „jobbik” felén lakó Visegrádi-Pannnónia-Szent István park környék valamiért itt-ragadt közép-zsidó, idetelepített szoci elit alsó felét képező hivatalnoki réteg gyerekei bezzeg gimibe mennek – nos ez a sztereotípia, ami ellen az a rendszer próbált küzdeni (legalábbis elvi síkon) a szocialista egyenlőség jelszavával, s amely küzdelem, ha nem is volt teljesen eredményes, de valamit azért talán mégiscsak elért – már ha ez számít – itt vagyok pl. én is csepeli háttérrel, három diplomával, nyelvtudással vezető beosztásban – bár a leírtak alapján az esztergapadot és/vagy a söntést kéne támasztanom naphosszat.
Fenti (remélem inkább építő jellegű) kritikák ellenére a könyv könnyed olvasmány, egynek jó lesz!
(A szülők jelzői a szerzőtől való idézetek!)
Nosztalgia, Kádár-korszak – van, akinek ezektől a kifejezésektől elhomályosul a tekintete, másoknak meg hányingere támad. Nekem nincs Kádár-korszak nosztalgiám (de hányingerem sem), bár abban nőttem fel. 1988/89-ben töltöttem a sorkatonai szolgálatomat – már csak ezért sincs. Meg a kék iskolaköpeny miatt sincs. Nincs, mert a Balatonnál minden reggel kétszer kellett boltba menni. Kilenc előtt nem lehetett sört venni, kilenc után meg kenyeret kapni. És még mindig frászt kapok a határon, pedig hol van az már…
A szerző is csak annyira nosztalgikus, amennyire (majdnem) mindenki. Szívesen emlékezik vissza az iskolákban eltöltött évekre – feltéve, hogy elég régen voltak.
Dogossy Katalin családja nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé – élményei olyanok, amiket mindenki megélhetett abban a korban, főleg az, aki Újlipótvárosban volt gyerek. Nekik is ajánlom ezt a könyvet, de még inkább azoknak, akiknek a szülei voltak gyerekek a hatvanas években. Nagyon tanulságos lesz…
A kötetnek csaknem a szöveggel egyenértékű részét képezik Ács Irén fotói. A szöveg is, a képek is a mindennapokról mesélnek.
Ács Irén mintegy 70 ezer felvételből álló életművéből szemezgethettek a Magyarország Otthon című albumban.
Népszerű idézetek
Anyám, akinél bölcsebb embert keveset ismertem, azt mondta mindíg, meglásd, ha nem leszek. S én mennyire haragudtam rá akkor ezért. Szégyelltem, hogy olykor még felső tagozatben is elém jött az iskolába.[…..] Gyűlöltem, hogy mindíg igaza van, hogy bejárkál az iskolába, és viselt dolgaim következményeit elsimítja. S mennyire haragudtam rá, amikor még kamaszkoromban is utánam szólt, nézz körül, mielőtt átmész az úton. Amikor láttam az előszobaajtó üvegén át, hogy leoltja a villanyt, rögtön azután, hogy csörrent a kulcsom a zárban, éjjel, amikor buliból hazaértem. Nem szerettem, hogy nem tud aludni, míg meg nem jövök. Nem szerettem, hogy hajnalban felkelt, ha hajnalban mentem el. Haragudtam, ha dicsekedett velem, és meg voltam sértve, ha kritizált. Gyűlöltem, amiért megvárt a vasárnapi ebéddel, s nekem sokszor csak azért kellett otthon maradnom, hogy legalább hét végén együtt legyen a család. Felnőtt akartam lenni, önálló és független. S nem szerettem később se, hogy beleszól az életünkbe. […..] Nagyon sok éve annak, hogy itt hagyott engem, ezen a kemény világon. S hiába is haragszom most már örökre rá ezért. Igaza lett, mint mindig. Mióta nincs, szinte mindent az ő szemével látok. Hiszen, éppen ahogyan ő tette egykor, keltem fel hajnalban én is, hogy uzsonnát csináljak a fiamnak, és álldogáltam éveken át délutánonként az iskola előtt, követtem titokban autóval, amikor először ment egyedül, busszal az iskolába. Végigvirrasztottam sok hosszú éjszakát, ébren lesve, hogy csörrenjen végre a kulcs a zárban. És rágtam a körmöm a vizsgái előtt. S lassan beletörődtem, hogy már nem jön velünk nyaralni, hogy fontosabbak a haverjai, mint a szülei. Hogy nincs ideje beszélgetni, mesélni, telefonálni, türelmetlen és barátságtalan. És éppen úgy, ahogyan egykor én, arcát ő is elrántja a puszi elől, hisz majdnem férfi már, önálló, független, mindent jobban tudó. S én mégis, ma is, újra megsimogatom, mert pontosan tudom, hogy jólesik neki. Mert emlékszem, hogy az anyám éritése mennyire fontos volt nekem, amíg élt, és mennyire hiányzik, amióta nincs ezen a földön.
154. oldal
Második iskolás évem második felétől engedélyt kapok arra, hogy az iskolából egyedül hazamenjek. Valamint kapok egy igazi karórát ráadásul. Az orosz ipar nagyszerű termékét napjában százszor is megtekintem. apámtól ellesett mozdulattal, karomat kinyújtva, majd derékszögben hajlítva, órámra pillantok, majd körülnézek, ki mindenki látja felnőttlétem e vitathatatlan bizonyítékát.
78. oldal
