Könnyek kapuja 92% 38 csillagozás

Könnyek kapuján lépsz be ebbe a világba. S főleg ki.
Afrika, ahogy sosem, a test és a lélek oly szoros fonat, és mégis, a szellő is leválasztja őket egymásról. Vagy egy akna légnyomása. Afrika, ahonnan ered és ahol megszűnik az élet. Kissé sok az orvoslás benne (a szerző sebész), aki a vért nem bírja, ne fusson neki, mert a gyönyörű sárga borító és kék könyvtábla véres, mócsingos műtőbelsőket takar.
Elsőkönyves szerzőtől bravúr, de bravúr lenne ez egy Nobelestől is. Tollat vagy szikét forgass: mindkettő után törlést kérhetsz.
Elkápráztat, megtöri a csontjaidat, és újjáéleszt. Csak a könyv szókártyavárából csenhetnék hozzá szavakat, hogy róla makogjak. Hát ilyen. Gyomorforgató, szívfacsaró és belsőséges bensőséges.
Erről nem tudok írni, csak kedvenc, örök kedvenc, akarom, akarom. Köszi szépen, @f_andi!
És most elkezdem elölről.

Ez a könyv alaposan meglepett. Nem tudom pontosan mire számítottam vele kapcsolatban, de talán valami színes kavalkádra, fejkapkodásra, sok szereplőre, érthetetlen érzésekre és viszonyokra. Ha India vagy Afrika kerül szóba, akkor nekem ezek jutnak eszembe.

Helyette kaptam érhető, higgadt és mesélős elbeszélésmódot. A regény terjedelméhez képest kevés szereplőt. Egy tiszta szívű és érzékeny narrátort, aki a főszereplő ikerfiúk egyike.
Egy viszonylag bonyodalmas családtörténetet, ami az elbeszélésmódnak köszönhetően mégis teljesen világos volt.
Nagyon szerettem olvasni. Megnyugtatott. Menekültem ebbe a világba, az etióp főváros adományokból fenntartott, három orvossal működő, szegény kórházába. Holott volt itt gyilkosság, politika, árulás, súlyos betegségek, minden. És mégis. Az író olyan nyugalommal, higgadtan, mégis színesen meséli a történteket, hogy nem lehet nem szeretni. Talán ezt nevezik bölcsességnek? Indulatok helyett megpróbálni megkeresni a dolgok mögötti összefüggéseket és elfogadni a megváltoztathatatlant? A jót keresni mindenben? Megbocsátani?
Azt hiszem igen.

Multikulturális, kissé szentimentális, szelíd, elfogadó regény ez, de talán éppen ezért tetszett nagyon. És persze, mert nagyszerűen van megírva, élvezet olvasni. A benne szereplő borzalmak ellenére az élet emberi oldalát mutatta nekem.

(Hadd tegyem még hozzá, hogy számomra elképesztő, hogy egy orvos ilyen összeszedett, jól felépített, színes regényt képes írni. Hivatásos írókat meghazudtolva… Tökéletesen érhetően, az olvasóit nem túlterhelve beleszőve a történetbe bizonyos betegségek, műtétek leírását.)

"Az anyánk méhének homályában eltöltött nyolc hónapot követően Siva fivérem és én a Krisztus utáni 1954. esztendő szeptember havának huszadik napján jöttünk e világra. Első lélegzetvételünkkel a nyolcezer láb magasan fekvő etióp főváros, Addisz-Abeba ritkás levegője áramlott a tüdőnkbe."

Nem szoktam beleolvasni a könyvekbe. Sem az első mondatokat, sem az utolsókat nem olvasom el, de még csak belelapozva sem kíváncsiskodom SOHA. Hogy a Könnyek kapujával kapcsolatban mi ütött belém, nem tudom. Egy biztos. Először folyamatosan beleütköztem a Net-en, aztán megláttam a könyvtárban, de lebeszéltem magam róla, mondván: ez nem neked való. Mégis tovább csábított a gondolat, hogy el kellene olvasni, de legalábbis megpróbálkozni vele, aztán ha mégse, odaadjuk Anyának, majd ő lemeózza, mint minden kétes könyvet. Aztán harmadik könyvtári kacsintásra letelepedtem vele a forgószékbe, és kinyitottam.
Hmmm… Tagore idézet az Áldozati énekek- ből. Aztán ez a nem mindennapi első bekezdés! Hónom alá csaptam és vittem.
Sokáig gondolkodtam, milyen más írókra, regényekre hajaz? Az bizonyos, hogy John Irving: Árvák hercege, csak több. Mély, hatalmas, szerteágazó, felkavaró, humoros és kézzelfoghatóan valódi. A téma csíraállapotban bennem is mocorog; felismertem azonnal a testvéri közösséget Verghese- vel. Nagyszerű témának tartom és emberibbnek bárminél: életünk értelme egy fantasztikus mesélő tollából. Az egyes szám első személy (különösen a vége felé) nagyon hatásos volt és roppant nehéz, de a történet közelibb és gyönyörűségesebb lett általa.

A könnyek kapuja nálam sokszor nyitva volt. Valahogy úgy, mint ahogy Juhász Gyula írja „hadd fájjon, hagyom”, csak ez ebben a mondandóban inkább a szereplőkre igaz.
A könnyek kapuja nálam sokszor nyitva volt, de pontosan így: hadd folyjon, hagyom .

Felemás érzéseim vannak a kötettel kapcsolatban.A fülszövegben Tolsztojhoz is hasonlítják a szerzőt, ami azért túlzás. Hatalmas betűhalmaz, sokkal összefogottabban, lényegre törőbben meg lehetett volna írni. A gyermekek születése körül történtek és az etióp kislányokkal kapcsolatos hagyományok, a fisztula műtétekhez vezető esteket sokkolóak. A műtéti leírások hosszadalmasak, egy laikus számára nem túlzottan érdekesek. A szülők, nevelőszülők és a fiúk kapcsolata egymással az érzelmek széles skáláját jelenítik meg, ebben számomra nagyon meggyőző a szerző. Az Amerikában játszódó részében felgyorsulnak az események, feszesebbé válik a történet, részletei egy puzzle összerakásával érnek fel. A 13 nemzet könyveinek kihívására olvastam a kötetet és nem bántam meg, mert egy új világ nyílt ki előttem, ismeretlen, sokszínű, kegyetlen.

Számomra az abszolút tökéletes regény. Egy olyan világról, ami varázslatos. Remélem, Verghese fog írni még, sokat veszítene a világ, ha nem tenné. Dicshimnuszokat nem is zengek tovább, olvassa mindenki, aki valami igazán szépet és különlegeset szeretne.

Amikor bejelöltem az olvasását, kicsit „izé” volt az adatlapomon látni, egy olyan regényt olvasok, amiben egy apáca meghal ikerfiainak szülése közben. Hát nem így kezdődik minden szappanopera? De hamarosan beszippantott a történet, egy-egy orvosi precizitással, mégis művészi érzékkel megalkotott mondat.
A tragédiák, nehéz sorsok ellenére valóban megnyugtató volt olvasni ezt a könyvet, annyira tiszta.
Köszönöm @f_andi-nak, hogy kölcsönadta, igazi élményt adtál ezzel! :o)
(És a mai nappal elkezdek gyűjteni egy saját példányra! ;o) )

Hogy tud ennyi érzelem lenni egy könyvben? És hogy tud ennyiféle érzelmet kiváltani az olvasóból egy könyv? Örömet, bánatot, haragot, rokonszenvet, ellenszenvet, meghatottságot, sajnálatot, szánalmat, dühöt, értetlenséget és még sorolhatnám…
Fantasztikus!
Egyszerűen nem találok szavakat. Csodálatos ez a könyv!:)
Ennyi jóindulat és rosszindulat, ennyi szeretet és gyűlölet, ennyi feltörekvés és elnyomás, ennyi segíteni akarás és elfordulás hogy fér meg egy helyen?
Csak csodálni tudom az írót, aki nemcsak egy új földrészt, civilizációt, kultúrát ismertetett és szerettetett meg velem, hanem mindezt az élményt egy olyan mű keretében tette meg, amelyért először nem is rajongtam annyira. Sőt, kicsit félve is indultam neki, főleg a vastagsága miatt:P.
Ez a könyv nem az a tipikus csak-úgy-falom-az-oldalakat-könyv, ez szépen lassan hömpölygött, mint az élet. Talán, ezért is lett ennyire…nem is tudom…szép…megnyugtató…léleksimogató…és életszagú…
Ez a könyv olyan, hogy mikor olvassa az ember, nem tudja letenni, mert azt érzi, valami visszatartja, hogy abbahagyja az olvasást, egyszerűen kell a lelkének ez a gyönyörűség, már-már szinte menekül ebbe a világba…mindent kizár ebből a világból, s csak abban él…
S miután mégiscsak „felfalta” az ember ezt a gyönyörű könyvet, úgy érzi, nem tud többé nélküle élni…mert elixírre talált…amit újra és újra elő kell vegyen, hogy táplálkozzon belőle…

A könyv mottója akár ez is lehetne: „Készíts ajándékot az életedből!”
Ez a könyv megtanítja nekünk, hogy ne csak magunknak éljünk, hanem úgy, hogy más(ok)nak ajándék legyen a mi életünk.

Mindenkinek csak ajánlani tudom!:)

Nem csoda, hogy itt is mindenkinél jól szerepelt a regény, világszerte óriási siker lett, bizonyítva, milyen nagy igény van az ilyen könyvekre is.
Talán mert annyira őszinte és emberi, a legmélyebb és legalapvetőbb érzéseket, vágyakat szólítja meg bennünk: család, összetartozás, szeretet, hűség, hivatás, elhivatottság…
Nagyon jó volt olvasni!

Ismét egy amolyan számomra tökéletes könyv! És még a karizmaim is megerősödtek! :-)