TLDR: Ha még nem olvastál sci-fit akkor azért olvasd el, ha olvastál akkor meg azért.
Maradjunk annyiban, hogy ez igazából 2,5 volt. Mármint csillag. A koncepció alapjai azonban túlmutatnak a könyv végleges formáján, ezért döntöttem úgy, hogy a szerkezeti problémák, aránytalanságok és egyéb ügyetlenkedések helyett a kötet első felében érzett lelkesedésem, az előremutató elképzelés és a jövőbe vetett bizodalmam alapján adom a csillagok számát. Kicsit messziről fogom indítani a továbbiakat.
Van az a homályos témakör amit manapság a „sci-fi válságaként” szokás emlegetni. Igazából senki sem definiálja hogy miről is van szó, de azért érezhető, hogy ez a valami itt van. Látható ez a nagy díjak körüli hercehurcákban és nyilatkozat háborúkban, de ne ugorjunk messzire: akár itt a molyon a címkézéssel kapcsolatos polemizálásokban is tetten érhető. Szerintem ez a problémakör alapvetően két elemből áll, melyek részben egymásból következnek és egymás erősítik. A probléma az egyik oldalról tematikus, másrészt generációs. A sci-fi hagyományos témái lényegében kifulladtak, egész egyszerűen azért, mert a tudományos és technológiai fejlődés vagy utolérte, vagy akár meg is haladta őket spoiler. A sci-fi technológiai jövőbe mutató szerepe lényegében megszűnt, sőt a kutatás-fejlesztés elképesztő tempója és az információ technológia által kiváltott társadalmi és gazdasági változások még azt is megnehezítik, hogy a sci-fi írás egyáltalán relevánsan és kimerítően reagálhasson az aktuális folyamatokra, mielőtt azok még elavulttá válnának spoiler. A jelenünktől nagyon elrugaszkodott témák (féreglyukak, időutazás, kozmikus felfedezés és űrhajócsaták) pedig már csontig lettek rágva, velejük ki lett szívva az utolsó cseppig.
Ebbe a tematikus vákuumba olyan elemek törtek be, melyeket a korosodó és szubkultúraszerűen zárt sci-fi szcéna komolytalannak és nemkívánatosnak tart. Bejöttek a fiatalos témák, tombol az YA disztópia sőt, megváltozott maga az irány is, nem a sci-fibe kerültek új gondolatok, hanem inkább régi kliséket öltöztetnek sci-fi gúnyába spoiler. Mindeközben a fantasztikum a sajnálkozó lenézéssel kezelt gyógyegerek csajozás pótló szórakozásából a popkultúra részévé vált. Kommercializálódott a Gyűrűk ura, anyám Trónok Harcát néz az HBO-n, korábban soha nem olvasó kollégáim kérték el a Marsit, általános közröhej tárgya aki még nem látott Marvel filmet a moziban és Star Wars-os WC papírt dobálnak az emberek a bevásárlókosárba. Ja meg úgy általában az internet. Mindez lényegesen tágabb közönséget és a potenciális sci-fi írók nagyobb tömegét eredményezi. Meg is érkeztünk ezzel a generációs válsághoz.
Ez a két kihívás már önmagában is elég feszültséget okozna az élet bármelyik területén, pláne együtt. Adott tehát egy kimerült, irányát és lendületét vesztett műfaj, amely felé azonban nyughatatlan áradattal zúdul az érdeklődő közönség, a helyzet viszont az, hogy ők nem arról és úgy akarnak olvasni amit a régi szcéna helyesnek tart. A sci-fi fából vaskarikája lett tehát, hogy miként állítson elő olyan termékeket, amiket nem aláz porrá azonnal a régi közösség hangos kisebbsége, de megfeleljen az új közönség modern ízlésének is. Ez a probléma nyilván átmeneti, hiszen a vásárlóerő nagyját az „új belépők” adják, így üzleti alapon nekik áll a zászló. A realitásoknak megfelelően, ha a „hagyományos” sci-fi nem akar rezervátumba vonulni saját műfaján belül, az lenne a legjobb, ha olyan művekkel állna elő, amelyek vannak annyira frissek, hogy kövessék az új trendeket, felkeltse az új közönség érdeklődését, de vannak annyira hagyománytisztelőek is, hogy ne riasszák el a régieket. Amennyiben a sci-fi a maga „hajdan volt dicsőséges” képére akarja formálni saját kortárs irodalmát, azt ilyen áthidaló műveken keresztül tehetné meg, mintegy edukálva az új irányvonal képviselőit és olvasóit. Beleértve az értelmezhető párbeszédet is, ugyebár.
Nagyjából ezen a ponton érkezünk meg az Oculushoz, amit a magam részéről egy ilyen áthidaló kiadvány kvázi prototípusának tekintek a hazai sci-fi irodalomban. Lényegében meg van benne minden olyan elem ami kiszolgálja akár egy hardcore sci-fi rajongó, akár a YA disztópiákon szocializálódott fiatalabb közönség igényeit. Az, hogy mégsem lett igazi ős klasszikus, leginkább az arányok ügyetlen vegyítésének köszönhető. Lett belőle ellenben megkerülhetetlen viszonyítási pont, de erről kicsit lentebb.
A kötet első fele okosan vezet be minket az Oculus világába, folyamatosan nyitott kérdésekkel és nyugtalanító momentumokkal csalogatja előre az olvasót spoiler. Szépen megférnek egymás mellett a kolonizációs sci-fi, a tudományos rejtély, az elnyomó diktatúrák és a YA irodalom toposzai, hogy aztán kellemetlen fordulattal, a regény közepétől csúnyán földbe álljon az egész felépítmény és meglehetősen kínos tini nyavajgás épüljön fel a romjaiból. Még ez sem lett volna feltétlenül probléma, ha az arányok helyre állnak 50-60 oldal után, úgymond letudván a kötelezőt, de ez sajnos nem történik meg. A végére valamelyest magához tér az önmaga romjai alatt fetrengő cselekmény, de ez már csak hirtelen magyarázkodásokra és gyors, folytatást sejtető lezárásra elég. Nagyon sajnálom az Oculus második felét, mert ebben sokkal több lett volna, ha kihagyjuk a nyönyögés nagy részét és kicsit még simogatjuk az arányokat.
No de legyünk nagyvonalúak és engedjük el az eziránt érzett fájdalmunkat, bízzunk a fejlődésben és tartsuk szem előtt, hogy az Oculus mögötti elgondolás a legéletképesebb alternatíva ami a hazai sci-fiben az utóbbi években előkerült. Vissza is kanyarodhatunk ezzel a fentebb említett viszonyítási pont kérdésköréhez. A könyv mára lényegében jelenség lett. Két évvel a megjelenése után még mindig elképesztően pörög körülötte az élet, folyamatosan látom a Frisseim közt és a jelenlegi 139 csillagozása egy kicsit több, mint az egyetemes sci-fi irodalom egyik – általam legalábbis – sarokkövének tekinthető Örök háborújé. Lám, én is két évvel a megjelenése után vettem meg és olvastam el, nem kis részben a nem szűnő láthatósága spoiler miatt. Ez sem véletlen és az Oculus ebben is példáként szolgál. Hiába jelent meg egy alig jegyzett, kis kiadónál, @Disznóparéj_HVP folyamatos munkája a könyv utóélete körül azt eredményezi, hogy erről a kötetről még az idő múlásával is beszélnek, értékelik, veszik, egyszer tán még után is nyomják. Mondhatni álló csillag lett, miközben üstökösök jöttek, mentek a magyar fantasztikus irodalom amúgy elég sivár egén.
Ami külföldön már nyilvánvaló a releváns írók számára, nevesint, hogy az olvasókkal folyamatosan kommunikálni kell, a terméket kötelező utógondozni és köztudatban tartani a jelenidejű és jövőbeni sikerhez, azt itthon nagyon kevesen érzik magukénak annak ellenére, hogy a lehetőség és az eszközök adottak. A közösségi média akár egy igazi sci-fi, leszűkíti a teret és ha nem vagy ott, akkor nem vagy sehol.
Ha nem látod a jövőt akkor le is maradsz róla. Itt nincs Oculusod, aki lásson helyetted.