Wesley Baker (Wes) személy
Idézetek
Tudod, az érzelmek és a tettek mindig összefüggnek. Egyik nem létezhet a másik nélkül.
145. oldal
Nem ismernek meg azzal, hogy rám néznek. Senki sem ismer. Az csak a felszín. Nem a valóság.
199. oldal (Könyvmolyképző, 2012)
Wesszel összebarátkoztunk, amin nálam jobban senki sem csodálkozott.
Eleinte nem volt bennünk más közös azon kívül, hogy a Wishnek dolgoztunk, és mindketten elvesztettük egy szülőnket. Persze ez sem kevés, de most már nem is csak erről szólt a dolog. Az igazság az, hogy amióta akkor éjjel együtt lerobbantunk, jól éreztem magam Wesszel. Amikor vele voltam, nem kellett tökéletesnek lennem, sőt, még csak próbálkoznom sem kellett vele. Ismerte mára titkaimat, azokat a dolgokat, amiket mindenki más elől elhallgattam, így egyszerűen önmagam lehettem. Ennek persze nem kellett volna nagy ügynek lennie, de az volt.
Ez volt a lényeg. Az ember sosem tudhatja. Az örökre olyan sok különböző dolgot jelenthet. Állandóan változik, és minden erről szól. Húsz perc, vagy száz év, vagy csak ez a pillanat, vagy bármely pillanat, melyről azt kívánom, sose múljon el. De csak egy valami számított: az örökké akkor volt, és ez az egyetlen igazság. Akkor, amikor Wessel ott futottunk a verőfényben, és minden azután következő pillanatban. Odanézz! Most. Most. Most.
Wes felvont szemöldökkel pillantott rám, én meg csak ingattam a fejemet, tudván, hogy jobb nem félbeszakítani a nővéremet, ha egyszer beindult. Főleg a művészettel kapcsolatban, hiszen művészettörténet szakos volt a főiskolán.
– Tudod, az egy dolog, hogy valaki angyalokat csinál – magyarázta nekem, míg Wes csak nézett –, de itt az a sarkalatos, ahogyan a médium kiemeli a koncepciót. Az angyaloknak alapvetően tökéletesnek kell lenniük. Így hát azáltal, hogy rozsdás fémből, eldobott alkatrészekből, és hulladékból készítette a művész, megmutatta, hogy még a legtökéletesebb teremtmények is esendőek.
– Aszta! – mondta Wes, amikor a nővérem a kisebb darabokat kezdte nézegetni, tovább motyogva magában.
– Le vagyok nyűgözve.
– Én is – felelt Wes. – Fogalmam sem volt. Csak nem engedhettem meg magamnak az új fémlemezt amikor nekifogtam.
157. oldal
– Szép munka volt – mondtam, miközben elindultunk a folyosón a konyha felé.
– Semmiség – felelte. – Sok gyakorlással egyszer majd te is jól meg tudsz ijeszteni valakit.
– Őszintén szólva, érdekelne egy cseppet, hogy miből deriválódik ez az egész.
– Miből deriválódik?
– Mi volt a kiindulópontja.
105. oldal, 6. fejezet (Könyvmolyképző, 2012)
– Húsleves – mondta Wes.
– Spagetti – feleltem.
Egy kicsit elgondolkozott, s a csendben csak a lépteit hallottam.
– Illatos-omlós csirkefalatok – mondta.
– Krumpli.
– Mindig ezek az i betűs szavak! – mondta és hátrahajtott fejjel bámulta az eget. – Jaj istenem!
– Megmondtam előre, hogy játszottam már ilyet.
[…]
– Instant kakaó – bökte ki végül.
– Az nem ennivaló.
– Dehogynem. – De igen.
– Nem. Az innivaló.
Rám nézett.
– Komolyan le akarsz győzni?
– Nem – felelem és zsebredugtam a kezem. Fújni kezdett felettünk egy szellő, hallottam, ahogy zizegteti a leveleket egy közeli fán. – De az innivaló és nem kaja. Csak ezt mondtam.
– Túlságosan ragaszkodsz a szabályokhoz.
– A nővérem nagy csaló volt. Kénytelen voltam.
– Csalt ebben a játékban?
– Mindenben csalt. – mondtam. […]
176-177. oldal, 9. fejezet (Könyvmolyképző, 2012)
Wes ott ült vele szemben, beszélt hozzá, aa lány pedig figyelmesen hallgatta, le sem vette róla a szemét, mintha a világ legfontosabb dolga lenne, amit mond. És valószínűleg az is volt. Talán a legszemélyesebb titkait árulta el neki. Vagy feltette neki a kérdést, amire vártam. Sosem figim megtudni.
Visszaültem a kocsiba, beindítottam a motort és elhajtottam. Csak akkor fogtam fel igazán, hogy mennyire átmeneti volt a barátságunk, amikor már kikanyarodtam az országútra. Mindketten szüneteltettük a kapcsolatunkat, de végül is nem amiatt, hanem miattunk. Most már mindketten újra mozgásban vagyunk és haladunk előre. És akkor mi van, ha maradnak megválaszolatlan kérdések? Az élet megy tovább. Ezt mi mindenki másnál jobban tudjuk.
322-323. oldal