tragédia fogalom
Idézetek
Mert többnyire az emberi tragédiák, nem pedig a sikerek kovácsolják össze az embereket, gondolta Mila.
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
BLANCHE. Én is szerettem valakit, én is elvesztettem, akit szerettem.
MITCH. Meghalt? (Blanche odamegy az ablakhoz, kinéz, aztán leül az ablakszegélyre. Még egy pohárral tölt magának.) Férfit?
BLANCHE. Egy fiút. Fiatal fiú volt még, én pedig egész fiatal lány. Tizenhat éves voltam, mikor eljutottam a nagy felfedezéshez – a szerelemhez. Egyszerre és egész lényemmel… talán sok is volt a felfedezésből. Mintha hirtelen vakító fényt vetítettek volna valamire, ami eddig félhomályba borult, így láttam egyszerre a világot. De nem volt szerencsém. Becsaptak. Volt valami különös a fiúban, valami ideges, valami puha, valami férfiatlanul lágy, ámbár külsőre nem mutatott semmi nőieset, mégis valami ilyesmi volt benne… Segítségért jött hozzám. Ezt én nem tudtam. Nem jöttem rá semmire, csak a házasságunk után, mikor megszöktünk, és már vissza is jöttünk, de akkor is csak azt tudtam, hogy kudarcot vallottam, és valami rejtélyes okból nem sikerült megadnom neki azt a segítséget, amelyre szüksége volt, de beszélni nem tudott róla. Futóhomokban állt, belém kapaszkodott, de én nem tudtam kihúzni, magam is csúsztam vele lefelé! De ezt nem vettem észre. Csak azt tudtam, hogy elviselhetetlenül szeretem, és nem tudok segíteni sem rajta, sem magamon. Aztán egyszerre rájöttem mindenre. A lehető legborzalmasabb módon. Véletlenül beléptem egy szobába, azt hittem üres… de nem volt üres, két férfi volt benn… (Mozdony közeledő robaja hallatszik kintről. Blanche a füléhez szorítja a kezét és összekuporodik. A mozdony reflektorja bevilágít a szobába, ahogy elrobog. Mikor a zaj elül, Blanche lassan felegyenesedik, és folytatja a beszédet.) Úgy tettünk, mintha nem derült volna ki semmi. Igen, hárman egy autóban kimentünk a Moon Lake-i kaszinóba, tökrészegen, és nevettünk egész úton. (Polka zenéje hallatszik, mollban, elhalóban, messziről.) A Varsovianára táncoltunk. Hirtelen tánc közben a fiú, akihez feleségül mentem, otthagyott, és kirohant a kaszinóból. Néhány pillanat… egy lövés! (A polka hirtelen megszakad. Blanche mereven feláll. A polka dúrban folytatódik.) Kirohantam – mindenki! –, mindenki kirohant, és körülfogták azt a szörnyűséget a tó partján. Én nem tudtam odajutni a tömegtől. Akkor valaki karon ragadott. „Nem menjen oda! Jöjjön vissza! Nem szabad hogy lássa!” Lássam? Mit lássak? Aztán hangokat hallottam: „Allan! Allan! A Grey fiú! A szájába dugta a revolvert és elsütötte… Úgy, hogy hátul a feje… teljesen szétment!” (Meginog, eltakarja az arcát.) Azért volt, mert… a parketten… nem tudtam türtőztetni magam… váratlanul az mondtam: „Láttam! Tudom! Undorodom tőled!” … És akkor a reflektorfény, amely kigyulladt a világ fölött, újra kialudt, és azóta egy pillanatig se volt soha világosabb, mint itt a… konyha… ez a mécs…
74-76 (Irodalmi, 1968)
Ne beszélj „a” Tragédiáról, Marcus. Nem egy Tragédia van, hanem tragédiák. A nagynénéd tragédiája, az unokatestvéreidé. Az élet tragédiája. Voltak és lesznek tragédiák, de mindennek ellenére élni kell tovább. A tragédiák elkerülhetetlenek. Igazából nincs nagy jelentőségük. Az számít, hogyan sikerült túltennünk magunkat rajtuk.
525. oldal
Bori arra gondolt, hogy amikor irodalomból tanulták a tragédiát, órákat töltöttek színházban és több száz sort olvastak el, hogy megértessék velük a műfaj lényegét. Vince bácsinak tíz percig se tartott…
237. oldal