Tom Sawyer személy

Becky letette a kávéscsészéjét, felállt és a kiakasztott lapokat kezdte leszedegetni a szárítóról.
– Hogy én hogyan gondolkodom minderről? Arról, amit Lincoln mondott, hogy minden ember egyenlő?
– Igen.
– Gondolom, most azt várod, hogy lelkesen helyeseljek, nem igaz, Tom Sawyer? Csakhogy az emberek sosem voltak egyenlők. Nem voltak egyenlők a háború előtt, és nem egyenlők most sem.
– De… a rabszolgák most már szabadok. Feketék is építhetnek maguknak saját házat, szabadon kereshetnek munkát, választójogot kaptak!
Becky az égnek emelte a karját, hogy a papírlapok csak úgy lobogtak a kezében.
– Remek! Most már a fekete férfiak is részt vehetnek a választásokon! De mondjak valamit? A feleségeik nem! Én sem vehetek részt, nekem sincs választójogom! Tudod, hogy néznek rám az emberek, amikor egyedül lovagolok át Palmyrába? Meséljek neked a férfiak tekintetéről, miközben papírról és nyomdafestékről alkudozom velük? Elmondjam, hogyan nevettek ki, amikor pótalkatrészeket akartam vásárolni a nyomdagéphez? Hogy az apámnak kellett aláírnia helyettem a lapkiadó adásvételi szerződését? Elmondjam neked, milyen lenézően és sajnálkozva méregettek az emberek a templomban, amiért harminc évesen még nem mentem férjhez, és egyedül ültem a padban, és hogyan váltak újra kedvessé és barátságossá, amikor eljegyeztem magamat Siddel? Mintha valami súlyos kórságból gyógyultam volna ki! Tudod, hányan várják kárörvendve, hogy belebukjak az újságkiadásba, mert egyszerűen nem tudják elviselni, hogy egy nő mással is foglalkozhat, mint a gyermeknevelés és a vasárnapi templomba járás? Tényleg tudni akarod, mit gondolok ezután arról, hogy minden ember egyenlő, Tom Sawyer?
Becky hangja felerősödött. Egy csomag újságpapírral a karjában odaállt Tom elé és harciasan nézett a szemébe.
Tom csak bámult a gyönyörű kék szemekbe, aztán lassan bólintott.
– Tényleg tudni akarom.
Becky némán bólintott, megfordult, és letette a papírhalmot a nyomdagép mellett álló asztalra. A szobába beszűrődő utolsó esti napsugarak fényében hatalmas porfelhők kavarogtak a levegőben.
A lány háttal állt Tomnak, és két kezével az asztalra támaszkodva nagyot sóhajtott.
– Örülök, hogy a feketék szabadok lettek. Ennyi.

– Mondd csak, Csutikám, mit olvasgatsz mostanában?
Csutak majd leesett a székéről. Mit akarhat ezzel Dunai?
– Olvasgatok – mondta bizonytalanul. – Ezt-azt. Jókait meg a Copperfieldet. És azt a két csodapofát, a Huck Finnt és Tom Sawyert!

150. oldal

Huck tompán elmosolyodott.
– Az igazat nem tudnád elviselni, Tom Sawyer.

64. oldal, 1865. július 10. napjának éjszakája, Cardiff-hegy (Magistra, 2017)

Joe Harper arca lángba borult.
– Az igazi tettes? Azt hiszed, mi talán teljesen alkalmatlanok vagyunk a munkánkra, Tom? Azt hiszed, olyan elhülyült, ostoba falusi bunkók vagyunk, akiknek a nagy Tom Sawyer, az elnök washingtoni embere kell elmagyarázza, hogyan kell kinyomozni egy gyilkosságot? Azt hiszed? He?
Dobbins összerezzent, amikor a seriff kiabálni kezdett, Tomnak azonban a szeme sem rebbent. Amikor válaszolt, a hangja halk és teljesen nyugodt volt.
– Én nem így fogalmaztam volna, Joe, de alapjában véve pontosan összefoglaltad a helyzetet.

– […] Tudod, ki volt Robin Hood, Huck?
– Nem. Ki volt Robin Hood?
– Hát egyik legnagyobb és legjobb ember volt, aki valaha is élt Angolországban. Rabló volt.
– Mi a csuda? Én is szeretnék rabló lenni. Mondd, kit rabolt ki Robin Hood?
– Csak a bírókat, püspököket, gazdag embereket és a királyokat, meg hasonlókat. De a szegényeket sohase sanyargatta. Szerette őket és tisztességesen megosztotta velük mindenét.
– Rendes pasas lehetett!
– Biztosítlak, hogy az volt, Huck! Ő volt a legderekabb ember, aki csak valaha létezett. Mondhatom neked, ma már nem élnek ilyen emberek. Ha fél kezét hátrakötötték is, mindenkit le tudott győzni Angliában és számszer-íjával egy tízcentes pénzdarabot másfél kilométer távolságból mindig a közepén talált el.
– Te, mi az a számszer?
– Azt nem tudom, biztosan valami íjfajta lesz! És hogyha a pénzt nem a közepén, csak a szélén találta el, leült, sírt és káromkodott. Te, játsszunk Robin Hoodot! Csudaszép játék lesz, én megtanítlak rá, jó?
– Rendben van.

169. oldal

VII. fejezet; 52. o.

Tom fel akart állni, de egy kéz megragadta a karját.
Az elnök. Lincoln nyugtalanul ugráló szeme megpróbált Tomra összpontosítani.
– Sawyer? Maga az?
– Igen, uram. – Tom megpróbált erőt vinni a hangjába, de az úgy remegett, hogy még a súlyosan sebesült ember is észrevette.
Lincoln megszorította Tom karját.
– Nem menekülhet el…
– Nem fog, uram. Nem hagyjuk.
– Thomas… Maradjon meg jó embernek, Thomas… Maradjon igaz ember…
– Igen, uram.
Tom nyelt egyet. Az elnök szorítása ellazult, a nagy ember szeme lecsukódott.

100-101. oldal, 1865. július 11. napjának hajnala, Lover's Leap (Magistra, 2017)

– Ha csak egyetlen napra is boldogtalanná teszed, szétlövöm a másik válladat is.
[…]
– Fogd be, különben újra bezárlak a seprűszekrénybe.
– Közönséges semmirekellő vagy, Tom!
– Te meg egy szánalmas idióta!

412. oldal, Magistra 2017.

Úgy érzem magam, mintha a Tom Sawyer egyik jelenetébe csöppentem volna, amikor Tom az összes haverját rábeszéli, hogy ha befizetnek egy bizonyos összeget, abban a mókában és kiváltságban lehet részük, hogy lefesthetik Tomék kerítését, de így legalább hamarabb végzünk.

236. oldal