Rentai Renáta személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. – Együtt
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 3. – Egyedül
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi – Kalauz
!

Reni <3


Idézetek

NySara95>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki füttyögni és tapsolni kezd, és körülöttem mindenki felfelé néz.
     – Mi az? – kérdeztem, és megkértem Bálintot, kicsit álljon arrébb, hogy lássam, amit a többiek. Aztán összeráncolt szemmel néztem a termünk felé, ahol Cortez kinyitotta az ablakot, és… Úristen. Akkor már a szám elé kaptam a kezem, ügyet sem vetve arra, hogy a forrócsokim leesett, és kiömölve mély, barna lyukat vájt a hóban.
    Cortez belekapaszkodott az ablakkeretbe, majd fölpattant egy padra, és kiállt az ablakba! Mindenki döbbenten nézte, Ricsi vigyorogva bólogatott, Virág elképedve bámulta, Dave és Macu vették telefonnal, Zsolti fütyült, Kinga ordított, hogy „Megőrültél? Kiesel!!!”, az a-s lányok sipákoltak, mindenki más pedig lefagyva, elképedve nézte.
     – Oké – szólalt meg Cortez, amikor biztonságosan megfogta az ablakkeretet, és kihúzta magát. – Figyelnétek kicsit? Kösz – kezdte, és a tekintetével körbepásztázta az udvart, majd megállapodott rajtam. Jaj, ne! Azt hiszem, legalább kétszáz volt a pulzusom, és alig mertem levegőt venni, annyira féltem, hogy baja esik. – Ott a padon… – mutatott felém.
     – Hagyd abba! Könyörgöm, hagyd abba! – motyogtam alig hallhatóan. Az egész udvar felém fordult, én pedig még soha, de soha nem égtem ennyire.
     – …a barátnőm! – kiáltotta. – Reni, köszönnél a többieknek? – szólt oda nekem. A fejemet fogva felnéztem, és bénán intettem egyet, úgy általánosságban.
    Azonnal zúgolódás kezdődött, mindenki susogni meg duruzsolni kezdett, közben folyamatosan hol engem, hol az ablakban álló (!!!) Cortezt figyelték.
     – Ha valaki még nem tudná esetleg… – magyarázta. A legtöbben bólintottak, de néhányan rávágták, hogy „oké”. – Ja – kapott Cortez a fejéhez, mintha csak megfeledkezett volna valamiről. A hirtelen mozdulatát egy rakás felszisszenés és ösztönös reflexmozdulat kísérte, mert úgy tűnt, most zuhan ki. – És szeretem – tette hozzá mellékesen, én pedig elmosolyodtam, és alig hallottam valamit a fülemben zúgó vértől. Ricsi megbökte a vállam, Virág tapsolva ugrált, a többiek meg „húú”-ztak és füttyögtek.
    A következő pillanatban Máday rontott ki az ajtón, és felnézett az épületre.
     – Antai-Kelemen Ádám! Tíz másodperced van, hogy megjelenj az irodámban! Azonnal szállj le onnan! – üvöltötte kivörösödött fejjel.
     – Ha nem gond, gyalog mennék – felelte Cortez.

92-93. oldal, Január 26., szerda (Ciceró, 2012)

6 hozzászólás
Röfipingvin P>!

    A gondolataimba merülve ücsörögtem a babzsák fotelemen, amikor felcsendült a Basket Case, én meg azonnal felvettem a telefont.
     – Végre leráztam Cortezt, már vártam, hogy hívj, Pisti – szóltam bele. Cortez akkorát röhögött a vonal másik végén, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam.
     – Pisti? – kérdezte nevetve. – Pistivel csalsz meg?
     – Mi bajod Pistivel?
     – Á, nem, semmi. Biztos jó arc.

82. oldal, Szeptember 8., csütörtök (Ciceró, 2012)

13 hozzászólás
Sanna_>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:
     – Melyik szeptember 8.?
    Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.
     – Kilencedikben – mondtam halkan.
    Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt, és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, és végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.
     – Mennem kell – suttogta.
     – Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.
     – Megvársz? – kérdezte halkan.
     – Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt.

409-410. oldal, December 20., hétfő (Ciceró, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: Antai-Kelemen Ádám (Cortez) · csók · Rentai Renáta
12 hozzászólás
DZSUDZSEE>!

     – Igen. A feladat egyszerű. Elkezdek egy idézetet, ti pedig befejezitek.
    […]
     – „Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény…” – szólt Kardos.
    Kingával tökéletesen egyszerre mondtuk, hogy „csecse becse”, Dave azonban beordította, hogy „ingyom-bingyom”. Az egész osztály felröhögött, Kardos szeme pedig szikrákat szórt.
    […]
     – „S a kis szobába toppannék (sic!), röpült felém anyám…”
     – Kinyitom az ablakot, hadd röpüljön tovább – vágta rá Zsolti.

38. oldal, Január 18., kedd (Ciceró, 2012)

3 hozzászólás
Destinee>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusúra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc-szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helyen járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsémre nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
     – Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
     – Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
     – Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
    Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
     – Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nemcsak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
    Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
     – Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
    Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nemcsak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
     – Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
     – Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólogatott.
    Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
     – Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
    Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintett, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nemcsak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág--Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Korponay tanárnő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapíthattuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott angol párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, aki britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan köszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
     – Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

255-260. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

6 hozzászólás
Neito>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     Cortez a vizes tincseit kifésülte a homlokából, megragadta a derekam, és magához húzott a vízben, a medence hullámai tükröződtek az arcán. Erről eszembe jutott, hogy enyhén szerelmes vagyok… ☺ Átkulcsoltam a karomat a nyaka körül, és hagytam, hogy hosszan megcsókoljon.
     – Érdekel, hogy mivel idegesítettél fel az első naptól kezdve? – suttogta halkan.
     – Igen – bólintottam bele a vízbe az állammal.
     – Oké. Idegesített, hogy nem köszöntél. Idegesített, hogy jól elvoltál. Idegesített, hogy nem röhögtél azon, amin mi röhögtünk. Idegesített, hogy csak olvastál, és semmi más nem érdekelt. Idegesített, hogy kedvelted Neményit és jól érezted magad vele. Idegesített, hogy előttem ültél. Idegesített, hogy láttalak a szünetekben az udvaron. Idegesített, hogy amikor nem láttalak, kerestelek. Idegesített, hogy tetszettél. Idegesített, hogy olyan lánynak tűntél, aki soha nem foglalkozna velem. Aztán rohadtul idegesített, hogy beléd estem – fejezte be halkan, én pedig tágra nyílt szemmel néztem rá.
     – Ez mikor történt? – kérdeztem vékony, még számomra is ismeretlen hangon.
     – Folyamatosan.

217. oldal, Május 2., szerda, 8/2. (Ciceró, 2013)

Kapcsolódó szócikkek: Antai-Kelemen Ádám (Cortez) · Rentai Renáta
8 hozzászólás
Doresz>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Ebédszünetben Kinga odalépett Cortezhez, és suttogva megszólalt.
     – Vidd ki Ricsit.
     – Jó. Lehívom a büfébe.
     – Nem, az nem jó, meglátja a tortáját! – rázta a fejét.
     – Akkor hová hívjam? – kérdezte Cortez.
     – Hívd ki magaddal a mosdóba.
     – Kinga! Lehet, hogy a lányok együtt járnak mosdóba, de mi általában megoldjuk egyedül is – közölte.
     – Nem érdekel! Hívd el!
    Cortez zavartan beletúrt a hajába, aztán elröhögte magát.
     – Felőlem – mondta, majd Ricsi felé nézett. – Megyek a mosdóba. Jössz?
     – Mi van? – kérdezte Ricsi elképedve.
    Én visszafojtott nevetéssel néztem őket, majd segítségkérőn Zsoltihoz fordultam, aki szerencsére kapcsolt.
     – Én megyek veled.
    Ricsi összevissza kapkodta a fejét, végül feltápászkodott.
     – Akkor menjünk együtt – hagyta rájuk.
     – Kell még valakinek? – kiáltotta Zsolti. Az egész osztály felröhögött, mire mindhárman kimentek a teremből.

147-148. oldal, Február 14., hétfő (Ciceró, 2012)

Röfipingvin P>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Megkérdezném Ricsit, hogy bírja, hogy a barátnője ennyire… hm, hogy is mondjam, slampos, de inkább nem, tekintettel arra, hogy egy rasztáról beszélünk, akinek a hajában eltűnt tárgyak és kisállatok is lehetnek…
     – Ember, mit érdekel engem, hogy Emó haja hogy áll? A víz lever azoktól, akik hisztiznek, mert szétfújja a szél a sérójukat, akik mindig vigyáznak a ruháikra, tipegnek-topognak és számolgatják a kalóriát kajálás közben…
     – Hé, most rám gondolsz? – kérdezte tettetett idegességgel Zsolti.
     – Hülye. Lányokról beszélek.
     – Amit a legjobban szeretek Emóban, az az, hogy egyáltalán nem erőltetett. Bírom, ha festékes a ruhája, az arca, a keze, a bakancsa. Bírom, hogy elmegyünk kajálni, és bármit megeszik, sőt, szerintem azt se tudja, mi az a szénhidrát. Bírom, hogy mindig hangosan röhög, és nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla. Bírom, hogy fura ruhákat hord, hogy idétlenségeket néz, hogy magasról tesz a divatra, hogy minden rohadt „cuki” kép láttán visongani kezd, és állandóan meg kell ígérnem, hogy megszerzek neki valami kisállatot. Bírom, hogy nem nyafog a robogón, hogy bármilyen filmet megnéz, hogy tudok vele playstationözni, hogy lehet vele röhögni és hogy akármikor csinálhatom ezt, mert nem jajgat érte – mondta, aztán hirtelen odanyúlt Virághoz, és két kézzel összekócolta a haját. Virág tényleg nem kezdett el vinnyogni, csak hangosan nevetve hagyta, hogy Ricsi a fél karjával megragadva magához ölelje, majd folytatta. – Kit érdekel, ha ma elfelejtett fésülködni? Ez legyen a legnagyobb hibája – vonta meg a vállát. – Teszek rá. Nézd meg őket – biccentett Edináék irányába, akik hárman igyekeztek a suli felé, konkrétan a teljes őszi divatkatalógusba öltözve. – Belőlük van egymillió. Emóból meg egy.
    Azt hiszem, mindent összevetve ez volt a legszebb vallomás, amit valaha hallottam. Virág zavartan bámulta a bakancsa orrát (tényleg mindig olajfestékes), a fiúk egyetértően biccentettek, Kinga pedig összefont karral nézte őket.
     – Tudod, Ricsi – mondta végül – azontúl, hogy ez gyomorforgatóan teátrális szerelmi vallomásnak hatott, értem, hogy mit akarsz mondani. És most, hogy mindkettőtök arcára kiült az őszinte sötétség, minden bizonnyal azért, mert egyikőtök sem tudja, mit jelent a teátrális szó, azt kell hogy mondjam, ti igazán összeilletek.

225-226. oldal, Október 11., kedd (Ciceró, 2012)

20 hozzászólás
viky0222>!

Mivel még nem érkezett meg a tanár, odasétáltam a radiátoron ülő Cortezhez, aki valamit… olvasott. (???!!!)
     – Maradj így, csinálok egy képet – álltam meg előtte, mire mosolyogva felnézett rám. – Csak vicceltem. Meglepődtem, hogy olvasol.
     – Mi? Olvasok? – kérdezte döbbenten. – Tényleg! Ezek betűk! És sorok! Ne, nem bírom! – szólt tettetett ijedtséggel, és elhajította a magazint, ami szétnyílva zuhant a földre.
     – Jó, csak fura volt – mondtam zavart mosollyal.
     – Reni. Tudom, hogy ez neked fura – kezdte Cortez, megfogva a kezem. – És lehet, hogy ez most sokkolni fog. De azt hiszem, ideje elmondanom.
     – Igen? – vigyorogtam önfeledten.
     – Nem csak arról van szó, hogy tudok olvasni. Szoktam is.
     – Ez tényleg sokkolt, azt hiszem, le kell ülnöm.
     – Ja, gondoltam, hogy erre nem vagy felkészülve.
     – Hozzászokom a gondolathoz. Menni fog. Erős vagyok – […]

181-182. oldal, Szeptember 28., szerda (Ciceró, 2012)

8 hozzászólás
Vicky3>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Utolsó óránk Gondossal volt, aki a lángvörös egy újabb árnyalatával érkezett.
     – Tanárnő, hogy van Ozzy? – kiáltotta Andris arra utalva, hogy a tanárnő frizurája eléggé hajaz Sharon Osbourne-éra.
     – Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét a tanárnő.
     – Ozzy! – ismételte Andris.
     – Az ki? – kérdezte Gondos, valami cukrot (esetleg atomot) rágcsálva.
     – Ozzy, az új diák – szállt be Robi a szívatásba.
     – Ki az új diák? Te vagy az? – kérdezte Gábortól, aki furán nézve a tanárnőre végül bólintott. – Akkor, állj fel szépen, és mutatkozz be a többieknek, Ozzy – utasította Gondos. Gábor rezzenéstelen arccal felállt és körbefordult.
     – Sziasztok! – üdvözölt minket.
     – Szia, Ozzy! – kiáltottuk tökéletesen egyszerre.
     – Honnan jöttél fiam? – faggatta tovább a tanárnő.
     – Otthonról – válaszolta Gábor.
     – Ez az Ozzy egy igazi Humor Harold. Muhahaha. – röhögött erőltetetten Zsolti, és az asztalt csapkodta.
     – Most Ozzy vagy Harold? – kapkodta a fejét Gondos.
     – Harold Ozzy! – segítette ki Ricsi.
     – Köszönöm, Richárd – lapozott Gondos a naplóban. – Ezek a nevek! Kikészítenek. Ozzy, Cortez, Mat… Mats… micsoda?
     – Matsuda Okistugu – segítette ki a tanárnőt Macu.
     – Te honnan jöttél fiam? – döbbent le Gondos. Elképzelhető, hogy ennyire nem figyelt ránk???
     – Én? – csodálkozott Macu.
     – Ő a japán cserediák – közölte Dave.
     – Nem is tudtam, hogy az iskolánk cserediák-programban van Japánnal – ámult a tanárnő. Én lehajtott fejjel próbáltam visszatartani a nevetést, Kinga unottan az órája számlapját kopogtatta, remélve, hogy hamarosan elkezdjük a fizikát, a többiek meg totál szétoltották a tanárnőt.
     – Persze! Macu Japánból érkezett. Cortezt meg Mexikóból kaptuk kölcsön. – kamuzott tovább Zsolti.
     – Igaz ez, Cortez? – ráncolta a homlokát Gondos.
     – Si – intett Cortez, mire a tenyerembe temettem az arcom. Ezek megőrültek. Kisebb etnikai felvezetést követően végül elkezdtük a tanórát. Más kérdés, hogy tizenharmadik osztálytársként bekerült a napló végébe Harold Ozzy. Hűha. Haller nem fog örülni. ☺

100-101. oldal, Január 25., szerda, 8/1. (Ciceró, 2013)

11 hozzászólás