Primrose Everdeen személy
Idézetek
426. oldal, Harmadik rész: "A merénylő" - 27 (Agave, 2012)
Prim arca tiszta, mint egy esőcsepp, és szép, mint a primula, amiről a nevét kapta.
Összekulcsolom a kezem a hátam mögött, és a távolba meredek. Látom a hegyeket, amiket délelőtt másztunk meg Gale-lel. Egy pillanatig arra vágyom… hogy együtt elmeneküljünk a körzetből… elszökjünk az erdőbe… de tudom, hogy helyesen döntöttem, amikor itt maradtam. Különben senki sem jelentkezett volna önkéntesnek Prim helyett, nem igaz?
Haymitchet hordágyra fektetik, és gyorsan eltakarítják a helyszínről, Effie Trinket megpróbálja felpezsdíteni a hangulatot.
– Micsoda izgalmas nap! – kiáltja csicsergő hangon, miközben a parókáját igazgatja, ami mostanra teljesen lecsúszott jobb oldalra. – De az izgalmaknak még nincs vége! Itt az idő, hogy kisorsoljuk a fiút is! – Effie Trinket szemmel láthatóan nagyon bízik benne, hogy sikerül úrrá lenni ezen az igen kellemetlen helyzeten. Fél kézzel a fejét fogva átlejt a fiúk nevét tartalmazó üveggömbhöz, és gyorsan kihúzza az első keze ügyébe kerülő cetlit. Aztán visszarobog a pódiumhoz, és mielőtt még elkezdenék aggódni Gale-ért, már be is olvassa a kisorsolt fiú nevét: – Peeta Mellark.
Peeta Mellark!
Jaj, ne, gondolom. Ez nem lehet. Ismerős a név, bár még sosem beszéltem a sráccal. Peeta Mellark. Ma aztán tényleg nincsen szerencsém.
Peeta Mellark elindul a színpad felé. Átlagos magasságú, zömök fiú, piszkosszőke haja a homlokába lóg. Az arcára kiül a pillanat döbbenete, erőt kell vennie magán, hogy legalább látszólag közönyös tudjon maradni, de kék szemében az a fajta rettegés csillog, amit vadászat közben látni a préda tekintetében. Ennek ellenére biztos léptekkel megy fel a színpadra, és elfoglalja a helyét.
Rádöbbentem, hogy üres kézzel fogok hazamenni. A térdem megrogyott, és leroskadtam a fa tövébe. Nem bírtam tovább.
Túlságosan beteg, gyenge és fáradt voltam, végtelenül fáradt. Hívják csak a Békeőröket, és vigyenek bennünket a közösségi otthonba, gondoltam. De az lenne a legjobb, ha ebben a pillanatban, itt a zuhogó esőben meghalhatnék.
Ekkor csörömpölés szűrődött ki a pékség épületéből, a nő kiabálni kezdett, aztán egy csattanást hallottam, és azon töprengtem, vajon mi folyik odabent. Valaki felém caplatott a sárban, és arra gondoltam, A nő az. Idejön, hogy elkergessen egy bottal. De nem ő volt. Hanem a fiú.
A kezében két hatalmas cipóval, ami minden bizonnyal beleesett a tűzbe, hiszen a héja teljesen megfeketedett.
Az anyja még mindig kiabált:
– Add oda a disznónak, te ostoba! Miért is ne? Égett kenyeret úgysem vesz senki.
A fiú épp elkezdte letépni és a vályúba dobálni a kenyér megégett részét, amikor megszólalt a pékség bejárati csengője, és a nő eltűnt az ajtóban, hogy kiszolgálja a vevőt.
A fiú egyetlen pillantást sem vetett rám, én viszont meredt szemmel bámultam. A kenyér miatt, az arcán virító piros nyom miatt. Vajon mivel ütötte meg? A szüleim soha nem emeltek kezet ránk. Ezt el sem tudtam képzelni. A fiú hátrapillantott a pékségre, mintha csak ellenőrizné, hogy tiszta-e a levegő, aztán újra a disznó felé fordult, és odahajította nekem az egyik kenyeret. Az első cipót rögtön követte a második, aztán a fiú visszacaplatott a pékségbe, és behúzta maga mögött az ajtót.
A két kenyeret bámultam, és alig akartam hinni a szememnek. Csodálatos, sőt ami azt illeti, tökéletes cipók voltak, leszámítva a megégett részeket. Nekem szánta a fiú a cipókat? Egészen biztos. Hiszen odadobta a lábamhoz. Mielőtt bárki észrevehette volna, hogy mi történt, az ingem alá dugtam a kenyereket, szorosan összehúztam magamon a vadászkabátot, és gyorsan odébbálltam. A meleg cipók égették a bőrömet, de én egyre jobban szorítottam őket, mintha magába az életbe kapaszkodtam volna.
Mire hazaértem, a kenyér kihűlt valamelyest, de a belseje még meleg volt. Amikor az asztalra dobtam a cipót, Prim odakapott, hogy tépjen belőle, de rászóltam, hogy üljön le, anyát is rávettem, hogy jöjjön az asztalhoz, és meleg teát töltöttem mindenkinek. Lekapargattam a megégett részeket, és felszeltem a kenyeret. Szeletenként ettük meg az egész cipót. Finom, tápláló kenyér volt, mazsolával és dióval.
A húgomra pillantok, és arra gondolok, hogy mindenkitől a legjobb tulajdonságokat örökölte: anya gyógyításhoz való affinitását, apa higgadtságát és kiegyensúlyozottságát, és az én küzdeni akarásomat. Ezenkívül van még valami, ami csakis az övé: a képesség, hogy eligazodjon ebben a zavarba ejtően kusza világban, és annak lássa a dolgokat, amik.
212. oldal, Második rész: "A támadás" - 13 (Agave, 2012)
A suli aulájában elment mellettem a fiú, arca csúnyán feldagadt, szeme körül hatalmas monokli éktelenkedett. A barátaival beszélgetett, nem vett rólam tudomást. De amikor délután hazafelé indultunk Primmel, észrevettem, hogy a fiú engem bámul az iskolaudvar túlsó végéből. Egy pillanatra összenéztünk, aztán elfordult. Zavartan lesütöttem a szemem, és ekkor megláttam az év első pitypangját.
Megszólalt egy harang a fejemben. Eszembe jutottak az órák, amiket apával töltöttünk az erdőt járva, és tudtam, hogyan fogunk életben maradni.
A fejemben mind a mai napig összekapcsolódik az a fiú, Peeta Mellark, a kenyér, ami reményt adott, és a pitypang, ami arra emlékeztetett, hogy nincs megpecsételve a sorsom. Azóta nemegyszer előfordult, hogy Peeta Mellark engem nézett az aulában, de amikor észrevettem, gyorsan elkapta a tekintetét. Úgy érzem, az adósa vagyok, pedig utálok tartozni. Talán, ha megköszöntem volna neki, nem érezném ilyen kellemetlennek a helyzetet. Párszor eszembe jutott, hogy megteszem, de valahogy nem adódott megfelelő alkalom.
Most pedig már nem is fog. Mert bedobnak bennünket egy arénába, ahol élethalálharcot fogunk vívni egymással.
Mégis, hogyan köszönjem meg neki egy ilyen helyzetben? Nem tűnne igazán őszintének a hálám, miközben azon mesterkednék, hogy elvágjam a torkát.
– Mi van a táskában? – kérdezi éles hangon. Abban reménykedik, hogy talál valami vadat vagy mezei virágot. Valami bizonyítékot ellenem.
Az asztalra borítom a táska tartalmát. – Tessék, nézze csak meg.
– Jaj, de jó – mondja anya, amikor meglátja a vásznat. – Úgyis kifogytunk a kötszerből.
Peeta az asztalhoz lép, és kinyitja az egyik zacskót. – Ó, borsmentás cukorka – mondja, és bekap egyet.
– Az az enyém – mondom, és a zacskó után kapok. Peeta azonban gyorsabb, és már tovább is passzolja Haymitchnek, aki egy egész marék cukorkát töm a szájába, mielőtt továbbadja a zacskót a halkan kuncogó Primnek. – Nem érdemlitek meg az édességet! – mondom.
– Miért? Mert igazunk van? – Peeta átkarol. […] – Jól van, Prim tényleg a nyugati bejáratot mondta. Határozottan emlékszem. Szóval akkor mindannyian sík hülyék vagyunk, jó?
– Eggyel jobb – mondom, és megcsókoljuk egymást.
128. oldal
Aztán meglátom Primet, az arca sápadt, ökölbe szorítja a kezét, aprókat lépve, lassan vonszolja magát a színpad felé, elmegy mellettem, a blúza megint kitűrődött hátul és rálóg a szoknyájára. Ez az apró részlet, a kacsafarokra emlékeztető blúz látványa térít magamhoz.
– Prim! – Fojtott kiáltás tör elő a torkomból, és felélednek az izmaim.
– Prim! – Nem kell átverekednem magam a tömegen. A többiek azonnal utat nyitnak a színpad felé. Akkor érem utol Primet, amikor fellép a színpad lépcsőjére. Egyetlen mozdulattal magam mögé rántom.
– Önkéntesnek jelentkezem! – kiáltom zihálva.
– Önkéntesnek jelentkezem a Viadalra.
– Van még valami? – kérdezte Prim. – Valami más ennivaló?
– Rengeteg minden van még – ígértem neki. – Csak fel kell frissíteni az emlékeimet.
Prim térdénél a világ legrondább kandúrja ül, és őrködik. Betört az orra, hiányzik az egyik fülének a fele, a szemének meg olyan a színe, mint a rohadt töknek.
9. oldal