Petőfi Sándor személy
Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1823. január 1. (keresztelés) – Fehéregyháza, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Közel ezer verset írt rövid élete alatt, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra.
Idézetek
A színpadon éppen Kinga üvöltött tisztán artikulálva, amitől Virág felriadt.
– Ez már Petőfi? – biccentett a színpadon álló Kinga felé. Arnold előre hajolt, hogy rálásson Virágra, és lesajnálóan megrázta a fejét.
– Ez október 23.
– Na és? – pislogott Virág.
– Aludj vissza, majd március 15-én felkeltünk, és akkor képben leszel – susogta Arnold. Virág unottan megvonta a vállát, és ujjaival még inkább a szemébe fésülte a haját. Szerintem visszaaludt.
215. oldal, Október 22., szerda (Ciceró, 2010)
A színpadra megérkezett Petőfi. Rá tíz másodpercre pedig még egy… Petőfi. Arnolddal kérdőn összenéztünk.
– Jól látom, hogy két…? – kezdtem.
– Igen – bólintott, és nem sokszor van ilyen, de Arnold összecsukta a könyvét és érdeklődve nézte az előadást.
Kinga kiharcolta, hogy ha már nem neki adták a főszerepet, legalább osztott szereposztásban játsszák.
206. oldal, Március 12., péntek (Ciceró, 2011)
Történetünk idején a sajtóban és a politikai szónoklatunkban feltűnően sok szó esik a becsületről, méghozzá nem is akármilyen becsületről, hanem legtöbbször a haza becsületéről. A haza becsületét ebben a magától értetődő, gyorsan megszilárduló formában Petőfi Sándor találta ki: utolsó ránk maradt versében megvetésével sújtja azokat a sehonnai bitangokat, akiknek rongy életük drágább a haza becsületénél. Petőfi utolsó versétől a mi történetünkig nem egészen száz év telt el, s ezalatt nem csak az vált magától értetődővé, hogy becsülete van a hazának, hanem az is, hogy az emberi élet rongy; s meglehet ugyan, hogy a sehonnai bitangok ragaszkodnak rongy életükhöz, olykor megpróbálják mások rongy életét megmenteni vagy legalább megkímélni, csakhogy bölcs politikusok, az ország felelős vezetői ezekkel a rongyokkal tömködik be a haza becsületének egyre tágabb és mélyebb odvait. Távol álljon tőlünk, hogy az odvak nagyságát a beléjük tömött rongy életekből próbáljuk kiszámítani; inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy: amennyiben az egyén nem rendelkezhet saját rongy életével, úgy becsülete is csak annyi lehet, feltéve, hogy az egyén része a hazának, amennyi a haza becsületéből jut neki. Ez pedig a becsület fogalmát észrevétlenül bár, de gyorsan és hatékonyan átalakítja.
89. oldal
Az írónak nem az a dolga, hogy a tüdejére és a szívére vigyázzon, az írónak az a dolga, hogy lelkére és szellemére vigyázzon, s a kávéház az a sajátos, a szó orvosi és tornatanári értelmében egyáltalán nem egészséges, de a szó irodalmi értelmében egyedül hasznos légkör, ahol az írók kissé védve vannak a világ kísértései, a hivatalnak packázásai és a pénz durvaságai ellen; tüdejük és szívük elkopik ugyan a nikotintól és a feketétől, de szellemük kivirul, s ez a fontosabb. […] Kávéház nélkül nincs irodalom. Petőfi úr nem síelni járt, hanem a „Pilvax”-ba, s Vörösmarty úr nem a strandra járt, hanem az „Arany Ökör”-höz. Óriási különbségek ezek, kérem. […] Az irodalom legyen hűséges önmagához, törvényeihez, légköréhez, ételeihez, italaihoz, életmódjához, s mindahhoz, ami kell hozzá, hogy az embernek néha eszébe jusson valami, ami másnak még nem jutott eszébe, s aztán tökéletes művészi formában ki is tudja fejezni azt.
Próbálta megvigasztalni magát. Emlékezett a 19. századi magyar költő, Petőfi Sándor egy versére, melyet akkor mondogatott magában, amikor átkelt a Tumen folyón:
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
340. oldal
Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól 94% Hétköznapi élet Észak-Koreában
– Ha elkezdem borotválni az arcom, az ünnepségre lesz Petőfi bajuszom? Fontos a hitelesség, és az a hormonbajos kilencedikes fiú elveszi előlem a szerepet, csak mert már van bajusza! – dühöngött.
159. oldal, Február 25., csütörtök (Ciceró, 2011)
Egy vitánk alkalmával, hogy az irodalom, az mesterség-e vagy sem, [mostohaapám] azt találta mondani nekem: Petőfi legalább meghalt a segesvári csatában, de mit csináltál te?
96. oldal
Kabdebó Lóránt – Orbán Ottó: Színpompás ostrom (életműinterjú)
Egy népszerű régebbi vicc jól érzékelteti a magyarok viszonyát tragikus történelmük iránt:
Bemegy egy magyar egy New York-i kalapüzletbe. Kalapot szeretne venni, de nincs elegendő dollárja, ezért megkérdezi, fizethet-e forintban.
– Még sosem láttam magyar forintot – mondja a boltos. – Mutassa! – A magyar előkotor egy papír tízforintost.
– Ki ez a fickó? – kérdi a boltos.
– Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő. Egyike volt a márciusi ifjaknak, akik kirobbantották az 1848-49-es szabadságharcot. A segesvári csatamezőn esett el, amikor az osztrákok és az oroszok leverték a függetlenségi harcot.
– Istenem, micsoda szörnyűség… Na és ki ez itt a húszforintoson?
– Ő Dózsa György, aki egy parasztlázadás élére állt a 16. században. A lázadást leverték, Dózsát kivégezték, izzó trónon megégették…
– Na jó, jó. És ki van az ötvenesen?
– Rákóczi Ferenc, egy másik sikertelen függetlenségi harc vezére. Törökországi száműzetésben kellett leélnie az életét.
– Gondolhattam volna… És a százason?
– Ő Kossuth Lajos, az 1848-49-es szabadságharc vezéralakja. A háború leverése után menekülnie kellett…
– Jól van, drága barátom – vág a szavába a boltos –, fogja, itt a kalap ingyen, vigye csak.
Ki hiányzik?
Mindenki. Nekem minden magyar író hiányzik Vörösmartytól Máraiig, Pázmánytól Hajnóczy Péterig. Most nem a magánveszteségemre gondolok, azaz nem arra, hogy milyen jó lett volna velős csont után kajtatni Krúdyval, csajozni Szabó Lőrinccel, vagy szerelmesnek lenni Csokonai Liliként Kosztolányiba, félni Babitstól, berúgni Vitéz Mihállyal, sétálni Arannyal, utazni Jókaival, okosnak lenni Keménnyel, el gatni-getni (Tandori szava) Pilinszkyvel, meg nem nevezhetőket művelni Csáthtal, focizni Petőfivel,
mindez nagyon jó volna, hasznos és barátságos, de főképpen az volna jó, hogy velük másféle szellemi térben vagy légben volnánk, tehát azokra a helyzetekre gondolok most inkább, amelyekből ezen emberek hiányoznak, s hiányozván mi őket, finoman szólva, mérsékelten oldjuk meg, mert természetesen ezek úgynevezett megoldásra váró helyzetek, fokozódók.
Nemcsak egyéni kvalitásaik révén működtek jobban eleink, hanem mintha a szellemi élet egésze is jobban lett volna trenírozva, a bármikori, mozgékonyabb, találékonyabb, bátrabb, függetlenebb volt… Ez valószínűleg túlzás, és mindez csupán messziről ilyen sima; bár érthető, ha sóvárogva gondolok egy Eötvös, egy Kemény politizálására, vagy akár egy Karinthy-glosszára, ami helyére tenne egy szokásos irodalmi csip-csup ügyet, ami körülményeink közt nyílván mértéktelenre dagadna, volna sértődés, értelmezés, magyarázat, előbb-utóbb zsidózás és magyarozás, le – le le, ti…, csak épp az a nyolc sor nincs, a glossza, amely helyére tenné az egészet, több szóra sem érdemesnek nyilvánítván… Sokszor nincs helyük a helyükre teendő dolgoknak, így állunk. Helyteremtés, ez kell következzék, nem csupán helykeresés.
Hajnóczy is hiányzik. De jellemző, hogy ez nem magamtól jutott az eszembe, hanem csak mert hallottam egy rádióműsort róla (Markovits Ferenc munkája). A rossz emlékezés buta emlékezés, az emlékezőt sújtja. Mielőtt elmondanám, hogyan is hiányzik Hajnóczy, elmondom legszemélyesebb találkozásomat vele. Akkor már halott volt.
Halálhíre napján itt nem részletezendő oknál fogva Koppánymonostoron voltam. Reggel a postára mentem újságért. Mint sokan, én is hátulról kezdem olvasni az újságokat, most talán az idegen hely miatt, eltévesztettem, amikor észrevettem, lapozni kezdtem hátra, előre, a sporthoz.
Akkor, ahogy mondani szokás: spétben, igazi rémület fogott el, megmerevedtem, ténylegesen lépni se mertem. Ijedelmem a legteljesebb mértékben jogos és arányos volt, ugyanis lapozás közben azt olvastam, hogy meghaltam. Ezt lapoztam át, erre kaptam a spétet. Azért ez eléggé sajátos érzés volt ott a festői Koppánymonostoron, hogy minden kétséget kizáróan az áll a reggeli lapban, hogy végem, odavagyok, dermedten álltam, igen, a földbe gyökerezett a lábam, láttam magam előtt a Magyar Nemzet-betűket, Meghalt E. P. Tényleg nem képzelődtem, tudtam, ezt olvastam. Kicsit meg voltam hatódva. Vajon hogyan történhetett? Lelőttek az oroszok. Egy férj. Egy orosz férj. Próbáltam elgondolni, valóban hogyan kerülhetett bele a hír az újságba. Akkor már több napja nem voltam Pesten, ez megkönnyítette a fantaziálást.
De végül is újra meg kellett néznem. Meghalt Hajnóczy Péter, ez volt a címben, és rögtön láttam is a tévedés okát. A ZY PÉTER volt az ok, zy péter, kultúrrovat, azonnal és egyértelműen magamat olvastam, az „embernek” nagy gyakorlata lesz abban, hogy a saját nevét egy szövegben fölfedezze…, a narcizmus enyhe mámora. Hát így.
A mai irodalmi beszéd egyszerre durva és túl udvarias. Ez nem ellentmondás, ezek egymást föltételezik, és – megint – az organikus hiányára utalnak. Indulatosság és evvel együtt valamiféle kenetteljes papolás, amelynek mintha az volna a lényege, hogy a világ természete végül is jó, csak eddig eltakarta az államszocializmus.
A Hajnóczy káromkodása hiányzik! De nem az a jóízű, nyelvi leleményekben gazdag, barokkos, néprajzos, amely bármennyi dühöt tartalmaz is, bármennyi fájdalom van is mögötte, mégis leginkább arról szól, hogy ki a legény a gáton. A Hajnóczy káromkodása, azt nem mondanám, hogy csöndes volna, de szegény. A Pilinszky-vonal. Kemény, és keménységét magán gyakorolja. Nem süti le a szemét, és nem is festi. Kíméletlen. Milyen legény. Milyen gát. Ki a…
113-116. oldal