Lizaveta! Szonya! Ti szegénykék, szelídek, szelíd tekintetűek… drágáim!… És mért nem sírnak? Mért nem jajgatnak? Mindenüket odaadják… és csak néznek szelíden, szótlanul… Szonya, Szonya, szótlan Szonya…
Lizaveta Ivanovna oda se figyelt. Hazatérve befutott a szobájába, kihúzta a kesztyűjéből a levélkét: nem volt lepecsételve. Elolvasta. A levélben szerelmi vallomás volt; gyöngéd, tiszteletteljes, szóról szóra egy német regényből másolták.
