Kartik személy
Idézetek
– Jó lesz vele vigyázni! – int Kartik.
[…]
– Tudok én vigyázni magamra – jelentem ki. Fürgén sarkon fordulok, és a falba vágom a homlokomat.
221. oldal
– Ön is érezte már magát így?
– Magányosnak?
Keresem a megfelelő szavakat. – Nyugtalannak. Mintha még nem találkozott volna az igazi önmagával. Mintha elsétálna mellette a ködben , és a szíve megszólalna: Ó! Hát itt vagy! Téged kerestelek! De minden túl gyorsan történik, és az a hiányzó rész megint eltűnik a ködben. És aztán minden hátralévő percben ezt keresi.[…]
– Tudja mit gondolok? – mondja végül Kartik.
– Mit?
– Azt, hogy néha megpillanthatjuk a hiányzó részt valaki másban is.
474. oldal
Felicity és Ann szemében a birodalmakba jutás eszköze vagyok.
Nagymamának olyasvalaki, akit alakítani kell.
Tom szemében a húg, akit el kell viselni.
Apának jó kislány, akit mindig csak egy lépés választ el attól, hogy csalódást okozzon.
Simon számára egy megfejtésre váró rejtély.
Kartik számára végrehajtandó feladat.
A tükörképem visszanéz rám, és bemutatásra vár.
Szervusz, te tükörben látható lány! Gemma Doyle a neved, de fogalmam sincs, valójában
ki vagy.
– Nem tudom, hol kezdjem, lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Meg kell találnom valamit, ami mintha nem is létezne, s az egyetlen kapcsolópont egy elmebeteg, aki a Bedlamben él, és csak azt hajtogatja, hogy maradjak az ösvényen, kövessem az ösvényt. Boldogan maradnék azon az istenverte ösvényen, ha tudnám, hol van!
Kartik megdöbben. Későn ébredek rá, hogy káromkodtam.
– Jaj, szörnyen restellem! – borzadok el.
– Azt jól teszi, a fenébe is! – és hangos hahotára fakad.
289. oldal
Megbocsátás. A szó törékeny szépsége gyökeret ereszt bennem, miközben hazafelé sétálok az erdőben. Elhagyom a barlangokat és a vízmosást, ahol a föld befogadta az őz testét, és a Kartik által rögtönzött sírból nem áll ki semmi, csak egy-két csont, bizonyságul, hogy valóban megtörtént. És hamarosan már ezek is eltűnnek.
De a megbocsátás… Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és valóságossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak. Nem szabad elfelejtenem, hogy megbocsássak magamnak. Nagyon sok szürkével kell megbirkóznunk. Senki sem élhet örökösen a fényben.
372. oldal, Harminckilencedik fejezet