Jamie Fraser személy
Idézetek
– Én el tudom viselni a fájdalmat – mondta halkan –, de a tiédet nem bírnám. Ahhoz nincs elég erőm.
704. oldal
– Jamie, mint pár nappal korábban véletlenül megtudtam, soha nem sajátította el a fél szemmel kacsintás tudományát. Ehelyett ünnepélyesen pislogott, mint egy nagy, vörös bagoly.
381. oldal
A szívem a tiéd, mióta először megláttalak, és a két kezed között tartva a lelkem és a testem vigyáztál rám.
899. oldal
– […] Még soha nem láttam senkit vigyorogni azon, hogy mindjárt szájba vágják.
– Utána nehezebb lett volna.
Jamie megragadta a csípőmet, nagy keze meleg volt a bőrömön, maga felé húzott, és borzongás futott végig rajtam, rajta is, mintha egy testen osztoznánk.
Éjszaka, még mindig a karjaiban, felébredtem, és tudtam, hogy ő sem alszik.
– Aludj vissza, mo duinne. – Jamie hangja lágy volt, csendes és megnyugtató, de az elfúlása miatt felnyúltam, és éreztem a nedvességet az arcán.
– Mi az, szerelmem? – suttogtam. – Jamie, én tényleg szeretlek.
– Tudom – felelte ő csendesen. – Tudom, mindenem. Hadd mondjam el neked álmodban, mennyire szeretlek. Mert amíg ébren vagy, nem tudok túl sokat mondani, csak ugyanazokat a szegényes szavakat ismételgethetem újra és újra. Amíg a karomban fekszel, olyan dolgokat mondhatok neked, amelyek ébren ostobaságnak tűnnének. De az álmaid tudni fogják, hogy igazak. Menj vissza aludni, mo duinne.
Odafordítottam a fejem annyira, hogy az ajkam a nyaka tövéhez érjen, ahol a pulzusa lassan vert a kicsi, háromszögletű sebhelye alatt. Majd a mellkasára tettem a fejem, és a gondjaira bíztam az álmaimat.
906. oldal, 45. A fenébe az összes Randall-lal
– Ez meg… nem az, ugye? Jamie, mi az istenért tartasz egy szárított vakondlábat a zsákodban?
– Természetesen reuma ellen – kapta ki Jamie a orrom alól a lábat, majd dugta vissza a zsákba.
– Hát persze – bólogattam, érdeklődve méregetve Jamie-t. Az arca kicsit elvörösödött zavarában. – Biztosan működik; elvégre nem nyikorogsz.
680. oldal
– Amikor eljön a nap, hogy elválnak útjaink – mondta halkan, és felém fordult –, és nem az lesz az utolsó szavam, hogy „szeretlek”, akkor tudd, az csak azért lesz úgy, mert már nem maradt időm kimondani.
II. kötet, 620. oldal