Ian O'Shea személy
Idézetek
A hangja olyan halkan szólt, hogy csak én hallhattam.
– A kezemben tartottalak, Vanda. És gyönyörű voltál.
Amint Jamie eltűnt, odafordultam az álomkóros Ianhoz. – Menj, pihenj le. Miattam ne aggódj – majd keresek valami félreeső helyet. Mondjuk egy kukoricatábla közepén.
– Hol aludtál tegnap éjjel? – kérdezte Ian meglepően éles tekintettel a félig zárt szemhéja alatt.
– Miért?
– Mert most alhatnék ott – te meg félreeshetnél mellettem.
Ian addig emelte az arcom, amíg a szemébe nem néztem, még erősebben elpirulva.
– Akkor maradsz.
Ezzel megcsókolt, ott, mindenki előtt, de én gyorsan megfeledkeztem a közönségről. Ez így könnyű volt és helyes, nem osztott meg, nem zavart össze, nem váltott ki belőlem ellenkezést, csak Ian és én léteztünk, a folyékony kőzet megmozdult ebben az új testemben, és beolvasztotta az egyezségünkbe.
– Maradok – egyeztem bele.
Ezzel megkezdődött a tizedik életem.
– Te. Nem. Hagyhatsz. El. Engem. – Most már izzott a szeme, fényesebben ragyogott, mint valaha, kék lángokkal.
– De te is megérdemelsz egy életet, Vanda. Megérdemled, hogy itt maradhass.
– De én szeretem Melanie-t, Ian.
Ian lehunyta a szemét, és sápadt ajkai halottfehérek lettek.
– Én meg téged szeretlek – suttogta. – Az nem számít?
– Dehogynem számít. Nagyon is. Hát nem látod? Ettől csak még… elkerülhetetlenebb a dolog.
Ian szeme felpattant. – Ennyire kibírhatatlan számodra, hogy szeretlek? Erről van szó? Be tudom fogni a számat, Vanda. Majd nem mondom többször. Lehetsz Jareddel, ha ez a vágyad. Csak maradj itt.
– Nem, Ian! – a kezem közé vettem az arcát – a bőre kemény volt, megfeszült a csontjai felett. – Nem. Én… én is szeretlek. Én, a kis ezüstszínű féreg Melanie tarkójánál.
485. oldal
– Jó meccs volt, tesó – hallottam Kyle hangját. – Még mindig megy ez neked.
– Annyira hülye vagy, Kyle – válaszolta Ian.
– Te vagy az okos, én vagyok a szép. Szerintem ez így igazságos.