Esti Kornél személy
Idézetek
A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.
Tizenkettedik fejezet
– Melyik ember cserélne a másikkal? – kérdezte Esti. – Szamárság. Ezt csak úgy mondogatják. De ha komolyan rákerülne a sor, és igazán ki kellene bújniok a bőrükből, nem tennék meg. Még a púpos, vén koldus se. Az se cserélne senkivel. Még az ifjú, délceg királlyal se.
– Mivel magyarázod ezt?
– Azzal, hogy akkor ők nem volnának ők. Márpedig az emberek mindent csak maguknak óhajtanak. Ha más ember életét élném abban az új életben, akkor nem én élnék.
Esti öt évig nem állt szóba az apjával. Ez volt a legnagyobb apaélménye, óvta is, őrizte egész életében.
20. oldal - Ifjúkori önarcképek
– […] Az volt minden becsvágyam, hogy németül tudjak. Úgy füleltem, mint egy titkosrendőr. Mindenkivel szóba álltam. Eleven nyelvtanok és szótárak futkostak köröttem. Igyekeztem forgatni őket. Még a hároméves gyermekeknek is előre köszöntem, mert nálam jobban tudnak németül, pedig én eredetiben elolvastam és megértettem Kant Prolegomenáit. Ha egy utcai szófoszlányt nem értettem meg, elborult a kedélyem. Egyszer majdnem öngyilkosságot akartam elkövetni, mikor egy kereskedő észrevéve különben tűrhető beszédem idegen hangsúlyát, nem válaszolt kérdéseimre, hanem – bizonyára figyelemből – jelekkel mutogatott, mint a süketnémáknak, vagy a vadembereknek szokás. Ernyedetlen szorgalommal dolgoztam és semmit se mulasztottam el, ami haladásomat biztosíthatta. Sajnos, sok kudarc ért. Egy diáklakoma után késő éjjel bérkocsin hajtattam haza. Megkérdeztem a kocsistól, mivel tartozom neki. Valószínűleg félreértettem és keveset nyomtam markába. A kocsis üvöltözni kezdett, tetves fickónak nevezett, még az ostorával is felém suhintott, de én csak ámuldoztam, hogy mily remekül használja a rendhagyó igéket, mily mesterien egyezteti az alanyt az állítmánnyal, mily gazdag és változatos a szókincse s irónomat keresgéltem, hogy mindezt följegyzem. Erre maga a kocsis is ámuldozni kezdett. Nem a saját szókincsén ámuldozott, hanem azon, hogy ily megadóan tűröm mocskos gorombaságait. Azt hihette, hogy valami vallásalapító vagyok, vagy őrült. Pedig csak nyelvész voltam.
176-177. oldal, Tizenkettedik fejezet - melyben az elnök, Baron Wilhelm Eduard von Wüstenfeld az ő német diákéveinek halhatatlan alakja és az ő atyamestere az egész fejezeten át csak alszik (Európa, 2009)
| → |
|---|
Testes füzetre bökött, melynek sötétszürke fedőlapjára valami oda volt nyomtatva, sötétszürke betűkkel:
– Ez itt a legkitűnőbb szépirodalmi szemle. Nagyon olvassák.
– Én még a címét se bírom elolvasni.
– Unalom – betűzte ki Esti. – Ez a címe.
– Mi van ebben érdekes?
– Az, hogy Unalom a címe.
– És tényleg unalmas is?
– Nem akarlak befolyásolni. Lapozd át.
Elolvastam néhány közleményét.
– Na – szóltam, ajkamat biggyesztve –, nem is olyan unalmas.
– Szigorú vagy – intett le Esti. – Hiába, semmiféle várakozást se lehet teljesen kielégíteni. A te várakozásodat a cím túlságosan lecsökkentette. Biztosítalak, hogyha otthon olvasod el, éppen eléggé unalmasnak találod. Minden attól függ, milyen szemszögből nézzük a dolgokat.
71-72. oldal, Negyedik fejezet - melyben régi barátjával a „becsületes város”-ba tesz kirándulást (Európa, 2009)
A fürdőzők mindig beúsztak a Duna közepéig, a bécsi hajó elé és sikongva ringottak, hintáztak az óriási hullámokban.
Esti, aki délutánonként úszónadrágban heverészett a parton, irigykedve szemlélte a vidám társaságot. Jobban úszott, mint itt akárki, viszont képzelete is jobban működött, mint itt akárkié. Ennélfogva gyáva volt.
Egyszer elhatározta, hogy törik-szakad átúszik a másik partra.
Izmos karjai hadarták a vizet. Észre se vette, máris a Duna közepéig ért. Ott egy kicsit megállapodott. Figyelni kezdte önmagát. Nem lihegett, szíve rendesen működött. Még bírta volna sokáig. De eszébe jutott, hogy nem fél és ettől a gondolattól, hogy nem fél, annyira megijedt, hogy nyomban félni kezdett.
232. oldal, Tizenhatodik fejezet - melyben Elinger kihúzza őt a vízből, ő viszont Elingert belöki a vízbe (Európa, 2009)
Már a földszintre értem. Ott eszembe jutott valami.
– Kornél! – kiabáltam föl –, és ki jegyezze majd a kötetünket?
– Mindegy! – kiabált le. – Talán jegyezd te. Te tedd rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűkkel nyomtatják.
20. oldal
Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítőszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen.