Anna Fitzgerald személy
Idézetek
– Miért, hogy néz ki egy apuka?
Egy kicsit elgondolkozik. – Olyan, mint a kötéltáncos a cirkuszban. Mindenkivel szeretné elhitetni, hogy amit csinál, az óriási művészet, de azért látni rajta, hogy csak azért imádkozik magában, hogy átevickéljen a túloldalra.
117. oldal
Ha volna Anna-vallás, és nekem kéne megmondanom, hogyan lettek az emberek a Földön, akkor ezt mondanám: kezdetben nem volt más, csak a Nap és a Hold. A Hold szeretett volna napközben följönni, de valami nála sokkal ragyogóbb foglalta el az eget hosszú órákig. A Hold éhes lett, fogyott, egyre soványabb lett, míg csak egy vékony sarló maradt belőle, amelynek olyan hegyesek voltak a végei, mint a kés. Egyszer csak véletlenül az történt – mert többnyire minden a véletlenen múlik –, hogy a hegyes csücske kiszakította az éjszaka szövetét, és a lyukon millió és millió csillag ömlött ki, mint a könnyek árja.
A Hold rémületében megpróbálta elnyelni őket. Ez valamennyire használt, s ő egyre kövérebb és kerekebb lett. A csillagok meg egyre csak özönlöttek, mígnem az ég olyan fényes lett tőlük, hogy a Nap féltékeny lett. Hívta a csillagokat az ő égi térfelére, ahol mindig fényesség volt. Azt nem mondta nekik, hogy nappal nem fog belőlük semmi sem látszani. A butábbak leléptek az égről a földre, és jéggé fagytak a saját butaságuk súlyától.
A Hold megtette, amit csak tudott, és a megkövült bánatdarabokból férfit és nőt faragott. Aztán már csak azzal törődött, hogy a többi csillag ne potyogjon le. Egész életét azzal töltötte, hogy megmentse azt a keveset, amije még maradt.
230. oldal
Mikor kicsi voltam, nem az volt nekem a nagy titok, hogyan csinálnak gyereket, hanem hogy miért.
(első mondat)
Anna olyan, mint egy barátságos hátbavágás, most pedig úgy ül a helyén, hogy rájövök: a csöndnek is van hangja.
41. oldal
[…] Kate egy halványsárga ruhát emel maga elé. Anna előtte csücsül a bolt padlóján, onnan közli a véleményét: – Ebben úgy néznél ki, mint egy banán.
282. oldal
– Dr. Beata Neaux – mondja a pszichiáter. – 1250 Orrick Way, Woonsocket.
Dr. No. Körülnézek, hogy lássam, van-e még James Bond-rajongó rajtam kívül a teremben. Nyilvánvaló, hogy nincs. Előveszek egy jegyzettömböt, és írok egy cetlit Annának: Ha hozzámenne dr. Chance-hoz, akkor dr. No Chance lenne a neve.
Anna szája kis mosolyra húzódik. Felveszi a leesett tollat, és ráírja a tömbre: Ha Mr. Chance helyett inkább Mr. Bodyhoz menne hozzá, akkor dr. No-Bodynak hívnák.
Nevetni kezdünk, mire DeSalvo bíró megköszörüli a torkát, és feddően néz ránk. – Elnézést, uram – mondom.
318. oldal, Campbell
Olyat is játszom, hogy megpróbálom elképzelni, milyen lennék, ha én lennék a tulajdonosa az előttem pörgő-forgó ruhakupacnak. Ha én mosnám azokat a farmerokat, akkor talán tetőfedő lennék, a karom izmos, a hátam barna. Ha olyan virágos lepedőm volna, akkor talán éppen hazaugrottam volna a Harvardról, ahol kriminalisztikát tanulok. Ha enyém volna az a selyem kepp, akkor talán operabérletem lenne. Aztán megpróbálom magam elképzelni, amint élem is ezeket az életeket, de nem megy. Csak úgy látom magam, mint Kate donorját, aki máris készülhet a következő bevetésre.
Kate meg én sziámi ikrek vagyunk, csak éppen nem látni, hogy hol vagyunk összenőve. Ami még nehezebbé teszi a szétválasztást.
Anna
Mi lenne, ha én volnék beteg? Mi lenne, ha Kate-nek kéne azt csinálnia, amit nekem? Mi lenne, ha egy nap a csontvelő vagy a valamilyen vérsejt beindul, és akkor kész, vége ennek az egésznek? Mi lenne, ha egy nap úgy nézhetnék vissza a múltamra, hogy jó érzésem lenne, nem pedig bűntudatom miatta? És mi van, ha a bíró úgy gondolja, hogy nincs igazam?
És ha úgy gondolja, hogy igazam van?!
Egy kérdésre sem tudom a választ, és ez azt jelenti, hogy akár akarom, akár nem, de kezdek felnőtt lenni.
-Anna! -szól Campbell, feláll, és az asztalt megkerülve hozzám lép. -Ez most nem a legjobb időpont arra, hogy meggondold magad.
-Nem gondoltam meg magam. -Az üdítős dobozt a két tenyerem között hengergetem. -Csak az jutott eszembe, hogy ha nyerünk is, akkor sem győzünk.
269. oldal, Hétfő
– Van gyereke? – kérdezi Anna.
Nevetnem kell. – Szerinted?
– Talán jobb is – mondja. – Bocs, de nem úgy néz ki, mint egy apuka…
Ez felkelti a kíváncsiságomat: – Miért, hogy néz ki egy apuka?
Egy kicsit gondolkozik. – Olyan, mint a kötéltáncos a cirkuszban. Mindenkivel szeretné elhitetni, hogy amit csinál, az óriási művészet, de azért látni rajta, hogy csak azért imádkozik magában, hogy átevickéljen a túloldalra. – Rám pillant.– – Nyugi, lazítson. Nem fogom lekötözni a székbe, és nem kényszerítem, hogy rapzenét hallgasson…
– Remek – mondom viccesen – hát akkor… – Meglazítom a nyakkendőmet, és elnyúlok a párnákon.
117