Zigány Árpád magyar
1865. október 27. (Székesfehérvár, Magyarország) – 1936. november 27. (Budapest, Magyarország)
Tudástár · 5 kapcsolódó alkotó
Teljes név | Zigány Gyula Árpád |
---|---|
Katalógusnév | |
Nem | férfi |
Képek 1
Könyvei 7
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Tündérvásár könyvtára · Kisgyermekek könyvtára Danubia
Fordításai 104
Népszerű idézetek
A Himalaya lélekharangja pedig örökre elnémult. Gonosz varázsát megtörte az anyai és
gyermeki szeretet hatalma, amelynél nincs nagyobb, szentebb és erősebb a föld kerekségén.
Csak a Halál szakítja végét, – de emléke tovább él,
még a síron túl is, a föltámadásig!
22. oldal
És kis tündér-kukták hordták egymás után a
finom tejszínhabos csokoládét mazsolás kuglóffal, cukros marcipánnal, aztán meg hosszú
szakállas törpe inasok jöttek, nagy üvegtálakban hozva a szóló szóló szőlőt mosolygó almát meg a csengő barackot és akkora nagy
császár-körtéket, hogy két törpe is alig bírt el egyet.
24. oldal
A sziget közepén emelkedett a király várkastélya; a soktornyú roppant épületre alig lehetett
ránézni; a szem azonnal elkáprázott a fénytől és ragyogástól, melyet az arany és a vakító
drágakövek szórtak szerteszét.
10. oldal
Ne csüggedjetek és bizzatok Istenben. Ne azért fohászkodjatok, hogy őt, a rosszat büntesse meg, hanem azért fohászkodjatok, hogy benneteket segitsen meg.
– Hisz azt tesszük, jó öreg, – mondta a gazda.
– Helyesen is, gyermekeim, mert a büntetés megjön magától és benneteket nem segit az, ha
Mihályt bünteti az Isten. Ti csak magatokra gondoljatok, de szeressétek embertársaitokat ugy,
a hogy magatokat szeretitek.
11. mese: Répacsősz, a gazdag paraszt meg a fia
Hogy hívnak kis lányom?
– Juliskának hívnak, – mondta a kis lány.
– Hát a papádat, hogy hívják, – kérdezte tovább Répacsősz.
– Azt Iszák Jánosnak híják, – mondta a kis lány.
– Mért hívják Iszáknak, hisz az nem az igazi neve.
– Azért hívják Iszáknak, – felelte a gyerek, – mert mindig iszik
12. mese: Répacsősz és a szegény kis lány.
Régen, nagyon régen, amikor még tündérek laktak az erdőkben és óriások uralkodtak a hegyek tetején, volt egyszer egy szegény ember, aki annyira koldus volt, hogy csak egy falat kenyeret sem tudott adni két apró gyermekének Szőkének és Barnának.
Holdvilágos, csendes éjszaka volt s a két kis fiúcska éhesen, de panaszkodás nélkül lefeküdt. Lefeküdt a szegény ember is, de nem tudott elaludni. Nem jött álom a szemére, ha arra gondolt, hogy holnap még csak el sem mehet munkát keresni, mert ezt a két kis fiúcskát kell gondoznia. Nyugtalanúl hánykolódott ágyában és elkeseredésében végre is arra határozta magát, hogy korán reggel beviszi fiait az erdőbe és ott sorsukra bízza őket.
Talán, ha valami tündér meglátja, hogy el vannak hagyatva, megszánja őket, – gondolta magában – ha itt maradnak velem, úgyis éhen halnak; hátha így jobb lesz.
És alig, hogy pirkadt a hajnal, fölkeltette két kis gyermekét:
– Gyorsan, keljetek föl: elmegyünk sétálni.