Török Sándor magyar

– Ön bolond?
– Nem.
Csend.
– Jó. Csak tudni akartam, hogyan reagál egy idegen embertől egy ilyen kérdésre. Egyébként téved. Tudniillik mindenki bolond. Önnek az a rögeszméje, hogy épeszű. Ez gyakori eset.

Akármilyen butus okkal
ijesztgetnek mumusokkal,
tanuld meg e tudományt,
hogy a mumus sose bánt.
Zsákba sem dug, hisz a zsákját,
az egerek rég kirágták,
táskája sincs, a zsebe
tökmaggal van mind tele.
Egész napon, este-reggel
bibelődhet gyerekekkel.
Köszönj neki jó nagyot,
kérjél tőle tökmagot.

85. oldal

Amint fölbukkan a csecsemő e világra, már tud sírni. S a nevetést csak megtanulja.

78. oldal (Magvető, 1984)

– Eredj – súgta neki –, eredj szépen… legyen ember belőled, és örökké emlékezzél Reám, aki majd egyszer visszaveszlek! Össze ne piszkítsd magad, olyan tisztán gyere vissza, amilyen tisztán elengedtelek… hogy szívesen fogadhassalak! Most menj, mulass odalent, dolgozz, játsszál, sírj, nevess: legyél ember!

23. oldal, Második fejezet - Várják Andrist idelent, a földön (Ciceró, 2001)

Tudod, az úgy van az emberek között, hogy nem mindig azt ütik meg, akit akarnak, hanem akit tudnak.

117. oldal, Tizenkettedik fejezet - Andrist folyton megsértik a felnőttek (Ciceró, 2001)

A könnyek sokfélék – mondta később oktatva. – A testi fájdalom könnye bőséges, de nem elég meleg, a bánat könnye forró, és szinte nem cseppekben jön, hanem ömlik és zuhogva hömpölyög alá az ujjak között, melyekbe az arc szemérmesen eltemetkezik. Hasonlít ehhez a boldogság könnye, de ez nem rejtőzik el és hamarább elapad. Ezek rokonok, aminthogy rokonok a sírás és a nevetés általában, s rokon az öröm és a bánat, rokon a szeretet és a gyűlölet. A düh könnye egészen picike, és gonoszul megül a szem sarkában. Néha csak egy van belőle. A meghatottság könnye diszkréten, finoman alácseppen. Nagyon szép a szerelmes asszonyok zokogása, és az anyáké. Ezt a kettőt Isten egyenrangúnak veszi az imádsággal. Ezek olyan őszinték és fájdalmasak, mint a gyermekbőgés. Az erőszakos, álnok, apró és szétfolyó könnyeket, az álszenteskedés könnyeit – hogy nyögni kell, míg végre kijön – káromkodásnak számítja. Annál szebbek a befelé hullók, amelyektől ég a szem és elnehezedik a mell; vigasztalan az öregemberség szüntelenül folydogáló könnye, amely a nyomorúság híg vizéhez hasonlít. Ó, a könnyek sokfélék.

Sajnos az olvasót az iskolai nevelés, sőt az irodalomtörténet is elrontotta, állandóan hánytorgatva – s becsomagolva az „általános műveltség”-nek nevezett svindlibe – az elhalt, nagy írók életének apróbb-nagyobb intimitásait.
Akik társaságban egészen folyamatosan beszélnek Schiller rothadt almájáról, Verlaine ürömpálinkájáról, vagy emlegetik Shakespeare-t mint az „avoni hattyút”, azok közül csak igen kevesen tudnak ezen kívül mást is Schillerről, Verlaine-ről vagy Shakespeare-ről. S ezért nincsen rám semmilyen elandalító hatással egy szépen elrendezett Jókai-szoba, Petőfi-szoba stb. Nem találok sok szépséget abban, hogy, íme, ez volt a nagy író pipája, emez a papucsa, ott a kis köpőcsészéje, s ezzel a kefével vakarta a hátát utoljára. Ettől én nem tudok lábujjhegyen járva suttogni. A költő műveiben él tovább – ha él –, s nem pipájában, papucsában.

Tizedik szoba

– Kicsi ország vagyunk – így mondja a személyi értelmező az 19…-as évektől idefelé –, meg kell érteni. Itt mindig, minden családban volt néhány már keresztény és még pogány, volt kuruc és labanc, volt 48-as és 67-es – így magyarázta ezt H. G. elvtársnak egyszer, azonban H. G. elvtárs ezt még nála is jobban értette, ő értette még csak igazán.

50. oldal

A tapasztalat szerint mennél több és hosszabb búcsúlevelet ír az öngyilkosjelölt, annál kevésbé hal meg. A sikerült öngyilkosok után kis cédulák maradnak legfeljebb, a legszükségesebbnek ítélt intézkedésekkel. De az igazi öngyilkosok azok, akik nem hagynak maguk után egy sort sem.

Török Sándor: Az öngyilkos dühbe gurul · Török Sándor

Álmomban egyszer benne vagyok a Háború és békében, Tolsztoj Háború és békéjében, ott élek. Most éppen színházba megyünk. Négyen ülünk a hintóban, Rosztov gróf, a grófné – a grafinyuska – a gróffal szemben, a kisülésen Natasa, és Natasa balján – én. Boldogan. A színház… a páholy… mosolyos komolyan elhelyezkedünk. Egy livrés komornyik ezüsttálcán idenyújtja a poharakat, mindünknek külön-külön kissé meghajolva, és betölti a pezsgőt. Itt ez a szokás – álmomban így tudom, s mindent a legparányibb részletekig tudok –: kezdés előtt egy-egy pohár pezsgő a páholyokban. Messzibről Borisz, Anna Mihajlovna ifjú testőr-zászlótartó fia, poharát diszkréten Natasára köszönti. Ez nekem kissé rosszul esik. Miközben azt is átérzem amott a páholyban, hogy ők, a grófék és mind, csak eddig tudják a dolgokat, míg én Tolsztojtól tudom az egészet. Most egy finom és nagystílű balettet fogunk látni… a várakozás kis izgatott pillanatai… Natasát nézem.

11-12. oldal (Magvető, 1984)